Az első...

Már alig várom, hogy elkezdhessük a kedvenc műfajomat, a tesófotók készítését. :) Íme az első. :))

A kép egyébként a 25 hetes Lehelpocakot is hivatott bemutatni. :)

Leó karácsonyfája

Leó ma este megkaparintotta Api gépét és a következőt művelte. :)

Karácsony ünnepén

Sokadjára próbálom megírni ezt a posztot és közben megérteni és szavakat találni arra, mi is történt nálunk karácsony este, illetve miért nem történt meg, amit vártunk. Vagy épp megtörtént-e, csak mi mást vártunk.... :)
Mert volt karácsonyfa, alatta ajándékok, gyertyafény és ünnepi muzsika. és bár Leónak tetszett a fa, kedvesen megpöckölte a díszeket, megkereste a kiscsengőket rajta, gondosan kibontotta az ajándékokat, legalábbis az elején, mert közben az olló előkerült és aztán persze elmerült az új tudománya tökéletesítésében. Nevezetesen, hogy miszlikre szabdalta a csomagolópapírokat az ollóval, miközben a félig kibontott ajándékok türelmesen feküdtek a földön, várva sorukat... Persze később jót játszott és örült mindennek, de elmaradt a csillogó szempár, az izgalom, a lélegzet visszafojtott várakozás.
Ami bizonyos azonban, hogy Leó a legtisztább tükör, sőt több annál. Érdek nélkül szerető, tiszta, őszinte lény. Soha nem láttam még embert, aki mert volna ennyire őszintén élni és nem törődni azzal, ami nem érdekli. Nem ismeri még a "szokásokat", fittyet hány a hagyományra és az illendőségre, nem érdekli az ünnepi "sallang" (mint karácsonyfa, angyalkák, ajándékok). Az Igazit, a Velejét keresi a dolgoknak, magát az Életet, s ha azt megcsípi, szenvedélyesen beleveti magát és csillognak a szemei... és persze nem engedi kizökkenteni magát holmi karácsonyfával, gyertyával, ajándékkal, beiglivel. Ezek a "kellékek" úgy tűnik csak nekünk felnőtteknek szükségesek, mert abban bízunk, hogy ezek majd elvezetnek bennünket a profán hétköznapokból az Ünnepbe.

Természetesen

Természetesen ádvent negyedik vasárnapja után, itt a Karácsony. Természetesen a fa alatt ajándékok várnak minket, természetesen a szeretteinkkel együtt ünnepelhetünk. Természetesen a szeretteink szeretnek bennünket. Természetesen a pocakomban növekvő Élet tökéletesen egészséges és boldogan lubickol. Természetesen?! Tegnap történt valami, ami néhány pillanatra megbontotta a "természetességet" és felvillant néhány "nem természetes" jövőkép előttem. Aztán minden kisimult "természetesen", de ma különösen örülök annak, hogy pici Lehel idebenn kalimpál és hogy együtt lehetek azokkal, akiket szeretek... mert tudom, ez nem természetes.

23 hetes Lehel

A pocak növekedésén lehet talán legsokkolóbban szembesülni az idő múlásával. Ami ebben az esetben persze örömteli... Jól vagyunk mindketten, néha már érzem a "fiziológiás" keményedéseket és hogy egy-két hete szorgalmasan csuklik a csöpp fiú. Olyan ismerős jó érzés ez a csuklás, vicces, ahogyan egyszerre két helyen is érzem. Tegnap voltunk dokinál, mindent rendben talált, kivételesen meg is vizsgált. Ahogy várakoztam, gondoltam felébresztem Lehelünket, mert már rég nem éreztem mozogni, így elkezdtem belül beszélni hozzá, meg persze simogatni. :) Fél perc múlva már jött is a visszajelzés, a maga nagyon finom módján. :))) Ezt úgy szeretem, olyan új nekem ez a finomság, minden alkalommal elcsodálkozom... :) Ezzel együtt persze erőtlenségről szó sincs, megmutatta már néhányszor, hogy vannak határozott, férfias mozdulatai is, de legtöbbször mégis óvatosan, puhán mocorog. Hajnalban pedig egészen fönt tapintom a kis gömbölyűséget. :))) Bár a testrészeit még nem tudom azonosítani, az már megkülönböztethető, mikor mozdul a lábával és mikor a kezecskéivel. :) úgy érzem, végre kezdünk összehangolódni, vagyis elég intenzíven van már jelen ahhoz, hogy a külvilági konkurencia mellett kicsit vele is lehessek, befelé is figyelhessek. És ez olyan jó. :) pocakfotót hamarosan. :)

Bandázósdi

Leó tegnap csak úgy ragyogott a gyerekkoszorúban, mikor barátainkkal közös játszóterezés után elfogyasztottuk üzemikonyhás ádventi ebédünket, amit persze a találkozások és a gyerekek mosolya tett ünnepivé. :) Sajnos nem vittünk gépet, így elnézést kell kérnem a silány minőségű mobilképekért... Viszont a gyerekek annyira szépek és kedvesek voltak együtt, hogy nem bírom ki, hogy ne tegyem föl... :)

További "aranyköpések"

Az esti altatás, ma különösen nehéz volt. Leó másfél óra múlva négykézláb kiment Laciért a dolgozószobába. Mikor együtt visszajöttek, úgy érezte, mentegetőznie kell, hogy elhagyta a szobát, így ezt találta mondani:
"Csak azért mentem ki, mert nem ér ki a kezem a dolgozószobába." :)))
A lépcsőház fordulójába a szomszéd néni muskátlis ládái hevernek, potyognak róla az elszáradt levelek, különösen, ha valaki kicsit nekimegy. Jövet-menet Leó néha belebotlik, majd gyorsan hozzáteszi:
"Csak segítek lepotyogni a száraz leveleknek." :)

Úristen! (Apa írása)

Az új szekrényhez való fogantyúval állítottam ma haza. Leó - meglátva a csomagot - így kiáltott fel:

- Úristen! Mi ez?!

Kedvenceim

Van néhány dolog, amit úgy szeretek Leó "aranyosság" repertoárjából... Persze most nyilván nem fog mind az eszembe jutni, de legalább azt a néhányat dokumentálom, nehogy a feledés homályába merüljenek! :) Szeretem, ahogy kifejezi magát, olyan választékosan, pontosan és felnőttesen, ami mindig mosolyra fakaszt. persze van néhány önmaga gyártotta kifejezés is, de ezek legalább olyan kedvesek. Így pl. nem használja még az "enyém" szót és a birtokos és részes esetet kicsit kevergeti... "Mami adjál olyan fát, ami elbírja nekem súlyomat"... :) Szeretem, ahogyan játszik. Olyan ez, mint egy alkotás. Csillog a szeme közben, mint a megihletett művésznek. Minden pillanatban alakul és formálódik a játék, újabb és újabb tárgyakat von be, ahol persze egyik sem épp az ami, hanem "csak" olyan mintha... Közben pedig a tárgyaknak már a harmadik jelentést adja, bőszen kommentálva mi micsoda, hogyan működik, mire való. (Pl egy elhajlott hosszú papírguriga, ami általában sövényvágó olló szokott lenni, most épp sorompó lesz, majd konnektor. Az áram pedig mindig folyik valahol, akkurátusan figyel, hogy mit, hova dug be... :) A popsitörlőkendőket tartó felnyitható fedelű doboz pedig hol számítógép, hol pénztárgép...) Így járkál körbe, tesz-vesz magában, közben meséli nekem a fejleményeket, akár egy óra hosszat is. A nappali pedig megtelik, átalakul és este Laci alig fér be az ajtón... :) Tegnap pedig egy hasonlóan elmerült játék közben hirtelen megállt, majd így szólt: "Most pedig odamegyek, megsimogatom Mamit". Aztán odajött és megpuszilt, majd a pocakomat is, majd távozott az önmaga építette kisboltba gyümölcsöket szeletelni. Én meg csak ültem tovább a kanapén könnyes szemmel... :))) Mikulás reggelén együtt ülünk a reggeliasztalnál, Laci átnyúl az asztal fölött és megfogja a kezemet. Mire Leó: "Ez most alagút vagy sorompó?" :) Még nem az a romantikus pasi...

"Minden gyerek várva vár" ? :)

Nem emlékszem, gyerekként valaha is elhittem-e, hogy a zárt ajtón/ablakon lopózik be a Mikulás és tesz a cipőmbe valami apróságot... Azt még kevésbé hittem, hogy a Mikulás "ismer" engem és tudja hol lakom, minek örülnék, egyáltalán melyik az én csizmám... :) De mégis része lett az adventi várakozásnak, amolyan kis óvodai "minikarácsonyként". Leót persze nem akartam kirekeszteni ebből az alapvetően kedves mesevilágból, ahol a jók elnyerik méltó jutalmukat, méghozzá egy titokzatos, láthatatlan (ha akarom misztikus) Jóságos Öreg által... Így megkezdtük a Mikulásmeséket lefekvés előtt, séta közben, sőt tegnap "élőben" is találkozott eggyel (bár ez logikus módon inkább csökkentette az érdeklődését...). Mindenesetre két és félévesünk lefordította a maga nyelvére és megértette a lényeget, persze jó néhány keresztkérdést kaptunk, ami miatt egészen a részletekbe menően meg kellett tárgyalnunk vele a Mikulásjövetel mikéntjét. :) Laci: "Azoknak, akik jól viselkednek, pici ajándék lesz reggelre a cipőjükben. Leó, Te jól szoktál viselkedni?" Leó: "Én mindig jól szoktam, néha rosszul, mert fölmászom a kanapé tetejére, ütögetem a parkettát, aztán megint jól." (...) Leó: "Apa, amikor a Mikulás bejön, fogom hallani, ahogy nyílik az ajtó? Amikor nyílik az ajtó, én majd azt mondom, ÓÓÓÓÓ!" :))) (...) Ma este persze kipucoltuk a kiscipőt, majd elhelyeztük az ablakba (amit bukóra nyitva hagyunk, így csak be kell pöckölnie a Mikunak a kis csomagot:). Viszont a lelkesedés és a várakozás izgalma nem mutatkozott gyermekünkön. Az esti félhomályban, az ágyikóban mesélés közben sokkal jobban érdekelte őt a világító földgömb, vagy a mese a tegnapi gőzösökről, illetve az, ahogyan az orrát befogva spricceli ki a nyálat és a hangokat a szájából... :) Laci elkeseredve meg is kérdezte: "Leó, érdekel téged egyáltalán a mikulás?" Mire a határozott válasz: "nem érdekel". Puff neki. Vagy egy igazi vásott csibésszel van dolgunk, akit már az ajándék sem hoz lázba, vagy egy igazi, még romlatlan gyerekkel, akit MÉG nem hoz lázba az ajándék, főleg nem egy ismeretlen, furcsán öltözött alaktól. :))) Remélem azért a cipőjébe rejtett kis zseblámpa holnap reggel némiképp felülírja majd az eddigi érdektelenségbe süppedő "Csokiosztó mikulás" képét. Mert létezik a Csoda, a Jóság és a Leót is ismerő Szeretet, mégha az nem is a Mikulás... :)))

Megy a gőzös...

Remek napunk volt ma. Családunk életében először fordult elő, hogy hivatalos gyerekprogramon vettünk részt és Leó is jól érezte magát (Sajnos az előző napi mikulásparti helyszíne a durrogó lufik miatt elhagyásra ítéltetett). Ma viszont reggel rekord időben sikerült elindulnunk (8.45), majd megérkeznünk a Nyugatiba, ahol fölpattantunk egy nosztalgiagőzösre. Elhanyagolható volt a vonatozás élménye mellett, hogy a gőzmozdony nem állt benn a csarnokban, mert iszonyú hosszú volt a szerelvény, csak némi füstöt láttunk igen messze... illetve, hogy hátulról "besegített" egy dízel, ami miatt az apukák galád találgatásokba kezdtek a füst eredetét illetően... illetve a mi kocsink már távolról sem volt "nosztalgiavonat"-nak tekinthető, mert mind a szag, mind a látvány kísértetiesen hasonlított ahhoz a "szutyokvonathoz", amelyen fiatalságom éveinek nagy részét töltöttem utazással és ez ugyebár még nem volt olyan régen... :) De a gyerekek csak úgy zsizsegtek az izgatottságtól, ezért a szülők is visszafogták a puffogást és hamarosan megérkeztünk a Vasúttörténeti parkba, ahol a hitetlenkedők megszégyenültek, hiszen megpillanthattuk a gőzmozdonyunkat (az elején egy kissé megtépázott Mikuval díszítve), illetve természetesen később magát a Mikulást is. Az öreggel épp az ajtóban futottunk össze, mikor kifelé indultunk, a kinti vonatokat megnézni. Leó végigmérte a fehérszakállút, Laci "bemutatta" neki, majd megkérdezte, melyiket nézzük meg, Mikut, vagy a kinti vonatokat. "A vonatokat". Hangzott a válasz. :) Leó mindenre föl, illetve bemászott, forgott a tárcsán, és bár a benti műsor nem kötötte le, a Mikulástól készségesen átvette az ajándékát és még egy "köszönömszépen"-t is rebegett a bátor Kisoroszlán. :) A csomag természetesen kibontásra került, de míg a többi gyerek fénylő arccal nyammogott a csokoládékon, addig Leó elbabrált a kék szalaggal, majd kibontott egy tábla Tibicsokit és elkezdte paskolni, megállapította, milyen kemény, majd megszagolta, majd visszacsomagolta és jöhetett a következő csoki, melyet ugyanígy megvizsgált. Végül nem tudom mi vitte rá, de mégiscsak beleharapott, pontosabban mind a négy sarkából kiharapott egy mikroszkópikus méretet. :) Mikor itthon megkérdeztük, mi volt a csomagban, ragyogó szemmel közölte: "Ennivaló"! A mi kis Éhezőnk... :) Így esett Leó első hivatalos találkozása a csokoládéval, no meg a Mikulással.

Majdnem kettesben

Ketten lenni jó! :) Mióta Leó megszületett, "csak" vele voltam kettesben, Lacival talán háromszor-négyszer pár órára. Tegnap elérkezett az idő, hogy egy teljes napot töltsünk kettesben, beleértve ebbe természetesen Lehelpocakot is. :) Bécsben jártunk, de ezúttal nem a játszótereket, hanem a karácsonyi vásárt és a fényeket csodáltuk. :) Nem volt könnyű itthon hagynom Leót, még az előző este is le akartam fújni a programot, mert nagyon nyűgös napokat él a fiatalember. Mégsem tettem végül, mert tudtam, mindegyikünknek szüksége van erre most. Leó végül elengedett reggel, bár újra szívettépő sírással indított, de használ, ha ilyenkor az ölembe veszem és néhány jól célzott mondatot mondok. Nem is tudom igazán mi az ami segít, az, amit mondok, vagy inkább az, hogy tudja már, szeretem akkor is, ha nem vagyok mellette, de egy idő után kiugrik az ölemből és azt mondja, "Mami, menj el! pá-pá!" és integet a kis kezével hozzá. Olyan jó volt így eljönni! Nem tudom, hogy tudtam volna-e másként... A napunk persze pazar volt csak Lehelpocak méltatlankodott a végén, jobban mondva inkább a 21 hetes kismamatest, ami már nem bírja a többórás gyaloglást... :) Leó pedig Nagyapa képei tanúsága szerint hasonlóan jól érezte magát mint szülei. Leszámítva persze, hogy elaludnia délután Mamitlanul nem sikerült... Hazaérve így egy nagyon fáradt, de jókedvű, nyakunkbaugró hozzámbújó nagyfiút találtunk, aki nem győz azóta is ölelgetni... :)))

Fiúk...

Fiús anyuka vagyok. :) Az esti meséim természetesen miről is szólnának másról, mint az erőművekről, a konnektorokról, az elektromosság csodájáról, a készülékek működéséről, a lámpák felszereléséről stb... A "gyes-szindróma" jeleit persze érzem, ha felnőtt emberekkel beszélgetek, az első percekben komoly problémáim vannak a hétköznapi szavak megtalálásával is, a szakmaibb szavakat pedig már rég nem is keresem... viszont a mindennapi szókincsem néhány alapszóval gazdagodott, úgy mint imbuszkulcs, csőfogó, villáskulcs stb... :) és azt vettem észre, hogy egy sajátos szemüvegen keresztül szemlélem már a világot... pl a LEGO-virágokra soha nem gondoltam volna virágként, rögtön propellerekként vettek részt a játékban, csak mostanában, mikor egy (hozzáteszem lányos anyuka) virágnak nevezte őket, gondolkodtam el a lehetőségen... :) Olyan érdekes, ahogy egy csöpp babaillatú csomagból, aminek legfeljebb a kék színe árulkodik még, kinyílik egy kisfiú. Mikor és hogyan lesz belőle fiú, azt nem tudom. De jó benne gyönyörködni és rácsodálkozni. :) és hamarosan egy újabb kis csomag kinyílására csodálkozhatunk majd rá, aki a kék újabb színeivel ismertet meg minket! :)))

Leó három pénze

Ha kisboltban, vagy zöldségesnél vásárolunk, általában hagyom, hogy Leó fizessen, mert nagyon élvezi és szereti nézni, ahogy beütik a pénztárgépbe az összeget és Ő maga is részese lehet így egy kicsit ennek a "felnőtt világnak". Néhány hete az IKEA-ban jártunk gyerekszoba-ügyben, ahol persze egyből beleszeretett az emeletes ágy felső kuckójába, majd egy könyvbe és egy játékházikóba. Amíg mi Lacival beszélgettünk (mert mi is beleszerettünk az emeleteságyba:), Leó buzgón játszott, majd hirtelen félbeszakít a szokásos módján: "Mami, ne beszélj! " :))) "Adjál nekem három fém pénzt!" "Mire kell neked az a három pénz?" "Arra, hogy megvegyem az emeleteságyat, a könyvet és a házikót." Erre mondják, hogy kialakult a hármas-számfogalma? :))))

Lehel 20 hetes

Íme itt a félidő, így ideje volt már egy pocakfotót készíteni. :) Szépen kerekedik, növekszik, nem emlékszem, hogy ekkora lett volna eddig valaha is a 20. héten... és persze Lehel is egyre többet fészkelődik érezhetően, de még mindig olyan finoman. Néhány napja Lacinak is sikerült elcsípnie egy mocorgást... :) és még egy újdonság számomra, Ő az első babám, akinél valamiféle rendszert sikerült felfedeznem a napi ritmusában, már ha tényleg van ilyen és ez nem a kinti mókuskerék életünkből fakad... :))) Délelőtt rendszerint igen aktív, délután sziesztázik (mint idekint Leó:), majd késő délutántól késő estig egyre élénkebb mocorgással adja tudtomra, remekül érzi magát odabenn! :) Ami pedig engem illet, rám tört a "fészekrakás"-i láz, "üres" perceimet a leendő gyerekszoba berendezésével töltöm gondolatban, illetve erős (már-már beteges mértékű) késztetést érzek mindennemű gyerekholmi (értsd sapkától a takarókig) azonnali beszerzésére, megvásárolására, a lényeg, hogy a kezembe foghassam, hajtogathassam az összeset és újabb listát készíthessek arról, mi hiányzik még... (A beteges túlzásaimat jól példázza, hogy ma egy ilyen mondaton kaptam magam: "El kellene már dönteni, hogy milyen színű etetőszéket vegyünk VÉGRE!")

Névadó

Gyorsan leszögezem, nem egy új adóformáról kívánok most írni, hanem arról a három napunkról, ami alatt megszületett a NÉV, ennek a legkisebb kisfiúnak a neve. :) Még soha ennyi név közül nem válogattunk, mert most kedden este kinyomtattuk az összes anyakönyvezhető fiú nevet, majd csináltam egy szűkebb listát, amin már csak 22 név szerepelt, majd egy még szűkebbet, amin már csak 13 és így tovább. :) Közben pedig folyamatosan egyeztettem Lacival, illetve az előbbi híján Leóval... akiről kiderült, rendkívül jó ízléssel bír és igen nagy szeretettel és elfogadással viseltetett az általam javasolt nevek iránt, majdnem mind tetszett neki... :) Sajnos Lacival nem volt ilyen könnyű dolgom. De péntek estére már néven neveztük legfrissebb pocaklakónkat és ez megint olyan nagyon jó érzés és persze hatalmas dolog. :) ...és ahogyan az lenni szokott minálunk a nevekkel kapcsolatban, megint Laci volt a "kútfő", egy olyan névvel, amitől én kezdetben elzárkóztam, majd csak idegenkedtem, majd felvettem a listámra, majd mondogattam magamban és végül beadtam a derekam... :) Két okom volt rá. Egyrészt szeretem, hogy Laci így kapcsolódik már most a babához, hiszen az Ő kedvenc nevén szólíthatjuk. Másrészt pedig amikor egy picit befelé figyeltem, rájöttem, hogy nem találhatok ettől jobb nevet, hiszen Ő az! :) Így aztán szeretettel mutatom be nektek Ujvári Lehelt, legkisebb fiúnkat! :) ...és senki ne lepődjön meg, ha a "hogy fogják hívni kistestvért?" kérdésre Leó még egy darabig "Hugó"-t emleget, ami az Ő kedvenc munkaneve volt... :)

Kiderült...

Ma voltunk ultrahangon. A legelső kép, amit láttam a monitoron, egy szép hosszú rugdalózó lábacska, hatalmas talpacskával... Mosolyogtam magamban egy nagyot, olyan ismerős volt ez a nagy lábacska... és persze elkezdtem gyanakodni... :) Aztán töviről-hegyire végignézték, végigmérték Picikénket, láttuk szemből az arcocskáját és a tátogó kis száját. :) Mindent tökéletesnek találtak. Aztán a legutolsó apró, de csöppet sem elhanyagolható részleten, nevezetesen a nemén kicsit megdöbbentünk, mert "természetesen" egy kisfiú költözött a pocakomba... A döbbenet csak egy másodperc töredékéig tartott, közvetlenül utána és azóta is ha rá gondolok, csak mosolygok és ízlelgetem a szót és jelentését, KISFIÚ. Olyan ismerős, olyan kedves nekem, olyan otthonosan érzem magam a fiús anyuka szerepben... és persze olyan új is, hiszen van már itthon egy kis csibészünk, most egy Öcsi érkezik, aki olyan más lesz, legalább annyira, mintha lány volna, csak épp fiú. :) Egyetlen fejtörést okozott viszont, mert ami a fiúneveket illeti, nagyon rosszul állunk... Így hát elbúcsúztam a Lorintól, ki tudja, egyszer talán lesz még Lorinunk is... :) és csattognak a fogaskerekek, hogy végre nevén nevezhessük ezt a mostanra 19 hetes magzatvizet kortyolgató nagylábú pici kincset!!!

Vajon meddig...

...lehet magára hagyni a mosogatónál egy két és félévest? Gondolkodtam el a kérdésen, miután Kinga blogján egy hosszabb bejegyzést is elolvastam, majd füleltem. Csönd. Jobbnak láttam visszamenni, de útközben összetalálkoztam a már említett két és félévessel, aki ragyogó arccal, széles mosollyal az arcán suhant felém kisvakondos zubbonyában, kezében pedig egy habos mosogatószivacsot lóbált... "Mami, én ezzel mosogatok!" :)Miután láttam, hogy egy csepp sem folyt ezidáig mellé és a kis Konyhatündér is száraznak mondható, visszaszaladtam a gépért... :)

Miért forog a Föld? (Apa írása)

A koraesti sötétben autóztunk haza, amikor a hátsó ülésről két és fél éves gyermekünk egyszer csak kérdez egyet:

- Miért forog a Föld?

Először meglepődtünk, majd próbálkoztam, bár nem tudtam a választ:

- A Nap gravitációja miatt.

Erre Leó várt egy-két másodpercet, majd:

- Ezt nem hiszem.

Mami is bevetette magát:

- A Jó Isten így akarta.

Mire Leó:

-Ezt sem hiszem.

Na ez kemény. Sarokba szorultunk szülőként. Tudtam, hogy eljön ez is, de ilyen hamar?..

Azóta persze utána néztem, de Ti tudjátok a választ? :)

Végre itthon...

Csütörtökön hazaérkezett Laci. Nem is mondok semmit, a képek magukért beszélnek. Talán csak annyit, hogy Leó a nyakába ugrott (rá nem jellemző módon, mert már olyan is előfordult, hogy "bosszúból" hosszú percekig ignorálta a hazatérő Lacit:). Tegnap sajnos munkanap volt, Laci csak este nyolcra ért haza, Leó gyakorlatilag elfelejtette, hogy Api itthon van, nem számított rá. Mikor nyílt az ajtó, megkérdezte, "Most ki jött haza?" (nagy volt itt a jövés-menés az utóbbi időben, nagymamák, nagypapák váltották egymást.) Aztán odaszaladt az ajtóhoz és másodszor is megörült Apinak, "Nagyon szeretlek Api!" és már ugrott is a nyakába. :) Olyan őszintén, olyan csendesen, olyan igazán tud örülni. :)

Tejecske

A napokban Leó nyűgösen ébredt és "tejecskét" követelt. Mondtam, hogy menjünk, öntök neki, de Ő csak hajtogatta, nem, nem, tejecske. Nem nagyon értettem, mert ha cicit kér, eddig mindig "cici-nyam-nyam" volt a megnevezés, ha meg tejet, akkor miért nem jön... Végre kibökte, "tejecskét ciciből". Édes kicsi bogaram, kicsit megszakadt a szívem, sosem gondoltam volna (vagy legalábbis egy jó ideje már nem gondoltam:), hogy nem lesz, vagy nem lesz jó neki, ami van. Végül persze kiegyeztünk egy kis gyümölcslében, ami mióta megfázott, az új favorit. :) Aztán este valami egészen meglepő dolog történt, ami azóta az esti szett szerves részévé vált. Egy kiadós vacsora után (két virsli, két szelet kenyér, két bögre tej, némi gyümölcslé és keksz) elfogyasztása után megfürödtünk, pizsamába bújt, majd villanyoltás előtt közli, gyümölcslevet és tejet szeretne inni. Hát legyen, ebben a sorrendben felszolgáltam neki, Ő ragaszkodott hozzá, hogy a cicizős fotelban fogyassza el ezeket. A tejet szürcsölte, mikor elakadt a lélegzetem. Néhány korty után ugyanis a bögrét leengedve, másik kezét a szájához emelte összezárt ujjakkal (mintha az lenne a cici) és közben cuppogott hozzá a szájával néhányat, majd újra kortyolt hármat-négyet és újra cuppogott egy kicsit, majd újra kortyolt... és így tovább, egészen addig, míg jó másfél bögre tejet el nem fogyasztott. Mindezt pedig olyan átéléssel az arcán, hogy kétségem sem volt afelől, hogy most Ő cicizik, vagy legalábbis cicit-pótol. :) kicsit sírtam is, mosolyogtam is magamban, mert olyan megható, ahogy búcsúzik, ahogy nem ereszt, csak nagyon lassan és közben az Ő kis kreatív módján próbálja kitölteni az űrt... Az igazi cici azért még mindig szereplője az elalvásnak, mint utolsó esélyem és legfőbb szövetségesem, hogy befejezzük az altatás nevű néha végeláthatatlan műveletet. :)

Helyesbítés, avagy kicsi lepke a pocakban

Igen, ma már biztos vagyok benne, hogy az elmúlt napok mocorgásféléje ott benn, nem más, mint a kisebbik pici Kincsünk! :) Épp a padon ültem a játszón és volt három percem a napsütésben, hogy kicsit befelé figyeljek és persze mocorgott Ő, többször egymás után. Olyan ismerősek voltak ezek a mozdulatok ott benn, mégis olyan ismeretlenül finomak, hiába tettem a kezem a pocakomra, a kezemmel nem éreztem (bár volt rajtam egy-két réteg), csak belülről. De úgy egyértelműen nem én voltam, hanem Ő. :) Megnyugodtam újra és bevésem az emlékezetembe az október 28-át, mert akkoriban éreztem először ezeket az apró "lepkeszárnyakat". Legalább értelmet nyert számomra is ez a mondás. :)))

Picike

Másfél hete figyelem és várom, mert Noel is, Leó is ezen a héten kezdett el anno számomra is érezhetően mozogni. De eddig sajnos hiába, mert nyoma sincs mozgolódásnak. Jobban mondva van néha valami, amiről akár hihetném is, meg nem is, csak emlékszem, a fiúknál milyen erős és egyértelmű volt az első. Leó első mozdulatait még Laci is érezte, anno épp a szülinapjának reggelén. :) De ez a Pöttöm itt belül csak nem akar a bátyók nyomdokaiba lépni. Mindenesetre ezzel egyre biztosabban érzem, finom, kislányos... :) S ha mégis egy kiskrapek, remélem nem veszi zokon tőlem ezeket a megérzéseket. :) Ma épp 17 hetes. Olyan furcsa, róla még semmit nem tudunk, pedig a testvéreit ilyenkor már a nevükön szólítottuk. Még két teljes hét, és talán kiderül, helyes-e a megérzésem, addig megpróbálom nem a nevén szólítani... :))) és persze még jobban figyelni Rá.

Szülinaposunknak szeretettel! :)

Eredetileg egy Apaköszöntő Leóvideót terveztem feltölteni, de Kisklambó természetesen nem hajlandó megrendelésre, pláne kamerába "Apitköszönteni"... :) Így aztán ez lett belőle... A videó igen hosszú, de tekintettel a kivételes helyzetre, most nem is bánom. Egy kisebb baleset után elmondja, hogy Ő elmegy Torontóba dolgozni és egy ilyen pici ágyon fog aludni... :) Kérdésemre, hogy a dolgozás mit is takar, természetesen kivágja magát, és elhivatottan közli, kitereget, internetezik, megnézi a leóblogot, majd lemegy az utcára, beül egy ilyen pici autóba és elmegy a repülőtérre, ott felszáll egy gépre és hazajön. :) (Mindezek előzményeként hadd említsem meg, minden nap beszélünk Lacival skype-on, ahol Laci megmutatta a kamerán keresztül az ágyát és az erkélyről az utcát is, ahol most lakik... talán innen jön az "ilyen pici ágy" és az "ilyen pici autó" ... :) Két napja pedig lejátssza miniben Apa torontoi szobáját, kirakja a kisasztalt, mondván annál dolgozik, mellé pedig a paplanát és egy párnát hoz, ami az ágya természetesen... :)

Az a reggel...

Ha már így farkast kiáltottam, illő, hogy a fejleményekről is beszámoljak... :) Péntek reggel hatkor keltem, felöltöztem, majd visszafeküdtem Leó mellé, hogy az utolsó pillanatig mellette legyek, ha netalán felébred. Az utolsó pillanat pedig kicsit kitolódott, mert Leó háromnegyed hétkor (a tervezett indulásom időpontjában természetesen:) fölállt az ágyban és szétnézett. Gyorsan visszafektettem, majd visszaaltattam. Ám, mikor a bejárati ajtóhoz értem, hallom, hogy mamázik... majd a lépcsőházból még hallottam, ahogy sír. Szerencsére Nagyapa és Nagymama megőrizték lélekjelenlétüket (ami saját bevallásuk szerint nem volt olyan könnyű az első tíz percben) és az első 10-20 perc végtelennek tűnő üvöltése és ajtórázása után mindenki megnyugodott és a tökéletes nagyszülő-unoka összhangban kezdődhetett a nap... :) Fél tíz körül haza is értem és egy huncutkodó unokát és két lelkes nagyszülőt találtam otthon. Ildi, Laci, még egyszer köszönöm!!!! :)

"Akkor ma hétfő van?" avagy Laci Torontóban

Az élet úgy hozta, Lacinak hirtelen utaznia kellett... Hétfőn még csak beszéltünk róla, mi lenne ha, kedden már tudtuk, szerda hajnalban indul. :( A kedd esti elválást mindannyian nehezen viseltük. Leó pedig éjfélig nem tudott elaludni, nem akarta elengedni Lacit. Olyan szívszorító volt. Aztán pedig hajnal négykor felállt az ágyban, hogy "Api hol?" "Menjünk át Apihoz". A hálószobában aztán hármasban folytatódott az éjszaka... :) Tegnap fürdetés közben megkérdezte, hogy most akkor hétfő van, mert Api elment dolgozni?... Ma séta közben pedig elkezdte ölelgetni a lábam és hozzám bújt. Szegénykémnek még nem jelent semmit az, hogy majd a "jövő héten", vagy, hogy mostmár csak "nyolcat kell aludni"... :( Laci mielőtt elment, rajzolt Leónak minden napra (amit távol tölt tőlünk) egy cédulára és valami kedves kis mondatot, kérdést is írt hozzájuk, így talán kicsit kézzelfoghatóbbá válik az idő számára... és hogy fokozzuk a kényszerű szeparációt, holnap reggel engem sem fog itthon találni amikor fölébred, mert vérvételre kell mennem... :((( Bár tudom, hogy elég nagy már és azt is, hogy nem hagy majd nyomot benne ez az eset, de mégis megszakad a szívem. Tudom, hogy szalad majd Mammma-Mammázva a bejárati ajtóhoz sírva és ököllel üti majd, hogy utánam jöhessen. (Mert ez mindig így történik, ha alvásból ébredve engem nem talál itthon). Most ráadásul egy ilyen Apátlanság miatt amúgy is zaklatott helyzetben... :( Persze azt is tudom, hogy szerető Nagyszülők veszik majd körül, meg, hogy teljesen életszerű egy ilyen helyzet... Mindenesetre jobb szeretnék már holnap ilyenkor lenni.

Breaking news

Szenzációs bejelentésünk következik! :)))) Leó életében először átaludta az éjszakát! :))) Este 10-től reggel 8-ig békésen (néha kisebb cuppogásokat hallatva ugyan:) aludt, nulla ébredés, nyöszörgés, cicikérés.... Bár nem ért teljesen váratlanul, mert egy idő óta folyamatosan javuló tendenciát mutatott, de éjszaka azért legalább négyszer felébredtem és minden ébredésnél egyre meglepettebben konstatáltam alvó gyermekemet. Reggel 5-kor pedig nem tudtam visszaaludni a csodálkozástól és eszembe jutott Andi, akitől hallottam, de akkor nem nagyon hittem, hogy addig ébrednek, míg ciciznek... és ebben tényleg lehet valami, mert bár Leó még lelkesen cicizik, de a tejet már köszöni szépen nem kéri hozzá (az íze megváltozott a terhesség miatt)... És nem állítom, hogy ez rendszer lesz minálunk, hiszen még elég élénken él bennem a múltheti fél3-7-ig tartó családi virrasztásunk és az is nyilvánvaló, hogy az igazán szörnyű éjszakákat Leó nem a cici-szenvedélye miatt produkálja, hanem egyéb zavaró tényező okán, ami ugyebár ezután is fennáll majd, de mindenképpen örvendetes változásnak lehetek tanuja... idővel pedig talán élvezője is... :)))

Aggodalmam alaptalan

Tegnap terhesgondozáson jártam a szülészorvosomnál. Panaszom nem lévén, semmilyen vizsgálatot nem szándékozott csinálni, csak Erzsike tette a pocakomra a szívhanghallgató kütyüt. Hosszú percek hallgatózása, de az én szívhangomon kívül semmi. No, erre már Siklós is odajött, átvette a műszert. Továbbra se semmi. Én ekkor már úgy lélegeztem, mintha épp egy 100 m-es síkfutás után lennék. Jöjjön hát az UH. Őrült lassan peregtek a másodpercek, gép bekapcsol, monitor babrál, vizsgálófej pocakrahelyez. Én alig bírom visszatartani a könnyeimet. Kép megjelenik. "Látja, itt a feje?" Persze, hogy látom, de mi van vele???? A következő pillanatban meglátok egy kis integető kezecskét a monitoron. Szerintem az odakinn várakozók is hallották azt a bizonyos követ... Közben a monitoron megjelenő Kisember (állítólag) még ugrált is, :) bár én inkább csak valami csuklásféle összerándulást láttam. "Minden rendben, nagyon cuki" mondták. Persze akár mit is mondhattak volna, nekem elég volt a kis integető kezecske. És csak most, hogy leírtam, most döbbentem rá, miért is volt olyan nagyon nehéz és olyan rémisztően ismerős az a pár perc...

30 hónap, avagy Leó 2 és fél éves

Hatalmasat nőtt, nagyfiúsra nyúlt. Nincsenek már husi lábak és párnás kezecskék, helyettük egy jókötésű csupaizom kisóvodást látok. :) A súlya viszont csökkent, a majdnem 17-ről most majdnem 16kg-ra, ami kicsit aggaszt, főleg a lisztérzékenység lehetősége miatt. Bár anyai megérzésem alapján kutya baja, de a dokinak megmutatom majd azért. Hosszra 1cm híján 1m, fogai 1 híján 20. :) A vicc az, hogy meg tudja mutatni, honnan hiányzik még egy, ami épp most kezdi domborítani az ínyt.... :) Pedig én is csak tegnap láthattam, mert igen ritkán részesülök a kegyben, hogy betekintést nyerek a szájába.... Ja, míg el nem felejtem lába kicsit nagyobb, mint 27-es. Elképesztő.... Mondanom sem kell, négyéves ruhákat hord. :) Igazi kis felfedező, minden érdekli, főleg a miértek és a hogyanok... Tegnap egy játszóházban voltunk, ahol először ugrálhatott egy levegővel felfújt ugrálóvárban. Kettőt ugrott majd megállt. "Apa, ez hogy működik?" .. és el kellett menni az ugrálóvár mögé, Laci megmutatta neki a dobozt, amiben a kompresszor volt és persze, hogy hova van bedugva, és elmesélte neki a főbb működési elveket... Este, mikor Leó nekem mesélte, kicsit kiegészítette a történetet, már egy ventillátor is szerepelt benne, ami hajtja a levegőt... :) Ki tudja, lehet, olyan is van, vagy lesz egyszer... :)) Sok-sok változással kell mostanság megbirkóznia. Talán a legfontosabb és legnagyobb a Kistestvér. Hihetetlen, hogy mennyire benne van már a fejében Ő is. Ha összeszámol minket, saját maga után már Őt is mondja. Ha játszik, van, hogy neki is turmixol egy kis levest. Vagy a tegnap esti mesénél, mikor hogy-hogy nem újra az áramról kellett mesélnem, eljutottunk odáig, hogy a kicsik nem dughatnak be semmit, még a dugót sem a konnektorba, csak ha megnőnek. Erre Leó hozzáteszi, "Kistestvér sem." ma ebédnél pedig a hasamhoz nyomott egy falatot a Kistestvérnek. :) Szívmelengető, ahogy simogatja a pocakomat, ahogy érdeklődik, ahogy foglalkozik és megdolgozza magában... és persze az érem másik oldala, hogy érzi, hogy kicsit elveszít. Nem lehetek és már most sem vagyok kizárólagosan az övé. Ez a korszak amúgy is lezárult már, talán már meg is haladta, de most újra küzd ellene, újra tiltakozik, olyan elkeseredetten, mint aki az életéért küzd. Újra "mamamatrica" lett. Mikor zuhanyozni megyek/mennék, megfog és szorosan megölel, maradjak vele... és mert nem teszem, üvölt ahogy a torkán kifér, hacsak nem élek valamilyen szuperelterelési trükkel, amihez gyakran fáradt vagyok. Egyébként pedig MINDENT csak mami csinálhat vele, értsd pelenkacsere, kádba betesz, kivesz, fürdet, töröl, kivisz, pizsama felad. Ha bármilyen apró részletet Laci csinál, eltörik a mécses, fáradságtól függő intenzitással. És persze a cici-ügy csak olaj a tűzre, ugyanis néhány hete érzem, hogy nagyon drasztikusan visszaesett a tejmennyiség. Eddig ebéd után gyakorlatilag még egyszer megebédelt ciciből is, nem beszélve az esti és éjszakai fogyasztásáról. (Apropó fogyás...) Most viszont nappal gyakorlatilag nem is hallom, hogy kortyol, csak éjszaka, onnan tudom, hogy még van valami, hogy reggel néha tejes a szája... :))) Ez viszont csöppet sem csitítja régi szenvedélyét, sőt. Kétségbeesetten követeli a cicit, iszonyú hosszú ideig, ha rajta múlna reggel órákig cicizne. (jól működik ez a gyerek, tudja, mi a teendő, ha nincs elég tej....:) Csak most más a helyzet, a szervezetem nyilván takarékra vett, és csak annyit ad Leónak, amennyi jut neki, mert már nem Ő az első. és ezt persze annyira érzi. De hálás vagyok neki, hogy még most is szoptathatok, mert ez is segít abban, hogy fokozatossá váljon a Picike megérkezése. Az apróbb csalódások még mindig jobban elviselhetőek.. :) Mindketten edződünk és gyúrjuk egymást-magunkat. :) Amivel pedig nem tudunk betelni (természetesen a szépségén és okosságán kívül), az a be nem álló gyerekszáj, amivel állandóan kommentál, kérdez és magyaráz. A dacos kisördögpofiról pedig most nem szólnék, eleget sopánkodtam miatta az előző posztban. :) Következzenek inkább a képek a változásról, ami a szemünk előtt zajlik... Íme Leó fél, másfél és két és fél éves korában:

Leó nem akar

Újabban a napunk jelentős része telik ellenkezéssel és "izmozással", vajon melyikünk az erősebb, kinek az akarata érvényesül majd. Pedig már azt hittem, lassan hátunk mögött hagyjuk a dackorszakot, és tessék, most elemi erővel tör ismét felszínre... Üvöltéssel és konok ellenszegüléssel jár minden egyes pizsamalevétel reggelente, vagy pelenkacsere a nap bármely időpontjában (kivéve ha épp kilátásba van helyezve valami nagyszerű dolog :) Érdekes módon ezeket sokkal nehezebben viselem, mint amikor igazi nagy könny-takony összefolyós öklendezésig sírós hisztiroham van valamiért, amire azt mondom nem, vagy nem most, hanem utána... Ezeket jobb kezelni, mert nem kell erőszakosan is rákényszeríteni az akaratomat (szemben a kakis pelenka eltávolításakor). "Csak" nyugodtnak és persze hajlíthatatlannak kell maradnom, és nem csinálni semmit, csak várni és persze figyelni, mikor nyílik meg egy kiskapu, hogy beférkőzhessen egy-egy értelmes, jól célzott mondat. Ha már az ölemben ül és két szipogás között rámfigyel, nyert ügyem van. :) ...és talán furcsán hangzik, szeretem nézni, na jó nem ez a helyes szó, de akkor is szeretem látni azt a mély, őszinte fájdalmat, amit megél ez a kisember, mikor a sziklakemény akarata csorbul és egy világ omlik össze benne... Képszerűen pedig: "Ó nem!" Közben pedig egyik kezével eltakarja az arcát és fejét félrebillentve hamarosan krokodilkönnyek peregnek az arcán és megindul a könny-takony áradat és az oroszlánüvöltés. Ezzel együtt pedig hihetetlen csoda ez az időszak, ahogyan egyre többet ért meg a világból, ahogyan napról napra okosabb lesz és olyan kérdésekkel bombáz, hogy csak ámulok és persze össze kell kaparnom magam, hogy érthetően lefordítsam számára a világot. ..és vannak pillanatok, amikor olyan jó ülni és figyelni ahogy van, ahogy játszik, ahogy magyaráz, hogy igazán nem is tudom, nevessek, vagy sírjak gyönyörűségemben. Azt hiszem, mindketten sokat tanulunk mostanában. :)

Véletlen?

A képen Leó legújabb alkotása látható, aminek története is van persze... :) Egy esti sétánk alkalmával, (mert újabban ilyenek is vannak, amikor már sötét van és kéz a kézben bandukolunk, közben pedig beszélgetünk, ami számomra igazi szellemi kihívás, de erről majd máskor....) szép sárga leveleket szedtünk, majd utunk egy postaláda mellett vezetett el, ahol persze rögtön kérdések hada árasztott el... :) Eleinte nem volt kedvem sokat magyarázkodni, de amikor Leó a megsárgult leveleit akarta bedobni, jobbnak láttam kicsit elmélyülni a témában. Így el kellett játszani legalább háromszor egy komplett "postaláda-történetet". Ami annyit tesz, hogy megírtunk ott helyben egy képzeletbeli levelet, Leó bedobta, majd postásbácsiként kinyitotta a ládát és a zsákjába ürítette a tartalmát... (A jobb érthetőség kedvéért Zénónak írtunk levelet, mert Leó tudja, hogy Ő Pátyon lakik, sőt a házukról is friss élménye volt.) Közben pedig megbeszéltük, hogy akár igaziból is írhatunk, rajzolhatunk Zénónak levelet, amit holnap majd igaziból is feladhatunk... Mire felértünk a sétából, elfelejtődött ez a kis program. Egyszer csak a konyhából félfüllel hallom, hogy Leó mondja, megyek Zénónak rajzolok egy levelet. Később vettem csak észre a művet és igencsak rácsodálkoztam, mert eddig Leó még egyszer sem rajzolt ilyen szép egyeneseket (valahogy mindig kör alakúak lettek a házikói), pláne nem háromszöget, azt meg végképp nem gondoltam volna, hogy tudja, hogyan néz ki egy levél, azaz egy boríték. Megkérdeztem mit rajzolt, "levelet", hangzott a válasz a lehető legtermészetesebb hangon... Véletlen lenne? Lehet, de ez itt akkor is egy levél. :)))

Szívtipró

Leó nagy lelkesedéssel segít a bevásárlásban, a sarki kis üzlet meg egyenesen a kedvence, mert itt Ő tolhatja a kosarat. Teszem hozzá mindenki legnagyobb gyönyörűségére, mert bár ha árkedvezményt nem is kapunk, egy-két kedves szó mindig elhangzik Leófiú dicséretére... :)

Kedves...

...nekem ez a kép. :) Nem csak azért, mert szeretem, ahogy Leó arcán hirtelen ellágyulnak a vonások, amikor észrevesz egy babát és újabban egyáltalán nem jellemző finomsággal közelít felé és odaadóan gondoskodik... simogat, etet, itat, ringat. :) Képünk szombaton Pátyon készült, ahol felfedezett egy babát és rögtön szárnyai alá vette. Én meg megmutattam neki, hogy ha megszületik a kistestvére, majd hogyan fogjuk ringatni... Aztán persze Ő is kipróbálta a képen látható finomsággal és büszke mosollyal. :)

Hétvége

Az unalmas hétköznapok után igazi ünnep szokott lenni nálunk a hétvége, lassan már Leó is tudja a napok neveit, mert annyira várjuk együtt, hogy hétvégén együtt lehessünk. A mostani meg egészen sűrűn programozott, gyors, de annál örömtelibb volt, tarkítva igazi találkozásokkal, gyerekvisítással és hancúrozással no és persze néha egy kis sírással... :) Szombaton Pátyon gyűlt össze a család, Zénó két éves szülinapját és Leó névnapját megünnepelni. Leó egész odaúton Zénót, vagy legalábbis "Zénóék házát" emlegette és alig várta, hogy megérkezzünk. A két kiskrampusz (Zénó meg a mi kisördögünk) egész végig egymást heccelte, szemük sarkából figyelték és utánozták egymást. Persze Zénó mint harmadik gyerek, tudott új csibészségeket mutatni Leónak, aki igen tanulékonyan szivacsként szívta magába a sok huncutságot. Blankával pedig mint a legjobb testvérek játszottak együtt, búcsúzáskor pedig Blanka olyan szeretettel simogatta meg Leó buksiját, amit a jelenlévők elismerő moraja követett... :)) Vasárnap pedig Kinga, Dani, Hanna, Mikolt, Áron, Lelle látogatott meg minket, akiket már egy éve nélkülöznünk kellett... és bár a blogok sok mindenre képesek, mégsem pótolhatnak egy találkozást... Olyan jó volt újra együtt lenni és látni, hogy mennyit változtak és mégis ugyanazok maradtak... :) Leó le volt nyűgözve a gyerekektől, bár nem mindig volt zökkenőmentes az együttjátszás, a mi félévig még egyke gyermekünk rutintalanságából adódóan... De voltak nagyon kedves pillanatok, mint mikor négyen kézen fogva ugráltak a trambulinon, vagy amikor Mikolt elmélyült magyarázatát Leó heves bólogatással kísérve nagy egyetértésben elvonultak a gyerekszobába tenni-venni, vagy amikor alvás után a szobafogságot már kevéssé bírva mind a négy megkergülve kacagva rohangált egyik szobából a másikba egymást utánozva... Leó az esti fürdés után megkérdezte ravaszul csillogó szemmel, kik voltak ma itt és mielőtt elkezdtem volna sorolni a neveket, Ő mondta végig az összes gyerek nevét mosolyogva! :)

Vizsgálósdi

Lacival úgy döntöttünk, csak a kórházi tarkóredős ultrahangot csináljuk meg és eltekintünk az egyéb szűrővizsgálatoktól. Nem mintha nem remegnénk azért, hogy ez a pici Élet odabenn egészséges legyen, de ezek a szűrések sem mondanak biztosat csak "nagy valószínűséget". "Az emberi számítás szerint"-ti biztonságérzet pedig nekem nem sokat jelent már. Talán az is hozzájárult a döntésünkhöz, hogy Leóval pocakban ezen a vizsgálaton egy nagyon emberi orvos vizsgált és tüzetesen végignézett mindent, közben beszélgettünk és mindent mondott, amit látott, vagy láttunk. Most nem volt ilyen szerencsénk, a vizsgálóorvos (bár nem volt morcos), mégsem mutatta emberi arcát és egy futószalag-vizsgálaton estünk túl, néhány röpke perc alatt. Mindent rendben talált, de ezt csak akkor volt alkalmam megkérdezni, mikor már a következő kismamával befelé igyekezett. Egészen véletlen, hogy képet is sikerült hoznunk... Így aztán a leleten konkrét számok nincsenek is, hiszen az asszisztensnőnek csak kikiabálta, hogy nyakiredő, és még valami (ezt nem értettem) rendben... Így aztán, amit tudunk: Picikénk 13 hetesen és 2 naposan 22mm-es buksiszélességgel és 71 mm-es ülőmagassággal rendelkezik. Nyakiredője a normál tartományban, orra, szája meg van. :) A nem kis szerencsével megszerzett kép pedig olyan kedves a szívünknek! :) Olyan jó volt Őt újra látni és még mindig olyan hihetetlen, hogy létezik! Alig várom már, hogy mocorogjon. Bár úgy érzem, most egy kicsit később fogom megérezni, mert olyan finomnak látom és érzem Őt... és akkor még egy nagyon jóérzés így a végére... Laci ott lehetett velem a vizsgálaton. Hazafelé a kocsiban kérdezgettem, hogy Ő látta-e az orrát, mire homlokát ráncolva rám néz: "Judit, tudod, hogy én a részleteket soha nem látom... én csak úgy az EGÉSZben gyönyörködtem!" :)))

Szuperego avagy mégsem falrahányt borsó...

Van néhány biztató jel mostanság, amik arra utalnak, Leógyerek személyiségében alakulófélben van a "felettesén", azaz a sok-sok szülői tiltás és szabály kezd beépülni a pici buksiba és már akkor is betartja őket, ha én mint zord anya éppen nem vagyok jelen, mint élő lelkiismeret. :) Tegnap történt, hogy a játszótérről hazatérve egy ideig szokás szerint az előszobában játszadozott még, kinti cipőben... ekkor Nagyapa épp szerelni hívta valami apróságot, ami tegyük hozzá, Leó számára maga a mennyország. :) Leó szaladt is befelé, de a küszöbön kinticipős lábára nézve megtorpant... :) Itt persze megjelentem és dicsérgetések közepette cipőt váltottunk, kezet mostunk. Kisvártatva hallom Leót sipítani, úgy, mint mikor valamit nem tud megcsinálni... Megkerestem, hogy segítsek neki, az előszobaküszöb benti oldalán topogva találtam, és azért visított, mert nem tudott kimenni egy kint felejtett játékért, mert már a benticipője volt rajta... :)))) Leesett az állam! :) Bár ennyire nagy szigor azért nincs nálunk, sőt... :) Mindenesetre ez azért igencsak biztató jel. :) és persze nem ártana egy benticipő, amit egyedül is le-és föl tud húzni. :) Még egy érdekes adalék mindehhez, a böngészőkben több helyen szerepel rendőr, illetve szabálytalankodó biciklis, vagy zsebtolvaj. Nos Leó nemes egyszerűséggel letakarja a kezével ezeket a részeket, avagy ha mesélem neki, hátat fordít... Hmmmm. :)

Míg el nem felejtem...

... Leó beszédfejlődésében (és a szakemberek szerint az én-fejlődésében is) nagy mérföldkő felé közeledünk, ugyanis kezd megjelenni az "ÉN" a fiatalember körmondataiban! :) Igen érdekes és szórakoztató a jelenlegi állomás, ugyanis az igék többségét már egyesszám-elsőszemély szerint ragozza, de még a "Te"-t használja többnyire önmagára az "én" helyett. (Illetve az "én"-t a másikra, ebből a játszótéren van némi keveredés, mikor Leó így szól a mellette álló kisfiúnak, akivel együtt várakoznak egy hintára: "előbb Te, aztán én, megbeszéltük?" :))) Viszont néhány esetben kezdi már önmagára is használni az "én"-t, erre most a legaranyosabb példamondatok következnek: Autóban ülünk, épp vonatozni készülünk, Leó magában fennhangon morfondírozik arról, ki hova ül majd a vonaton, valahogy így: "Én Mami középen, Én Api szélen, Én te ablak mellett." :) Játékból telefonon beszélgetünk, én megkérdezem, ki az, mire Ő közli, hogy "Te". Ki az a te, kérdem én, mire Ő: Én! :) Vagy a böngésző nézegetése közben felkiált, "Én, Leó, egy nagyon érdekes dolgot látok!" :)

Hjaj, avagy dráma a játszón...

... és a dráma kirobbantója az én eddig galamblelkű(nek hitt) nagyfiam, aki még akkor sem ütött vissza eddig, ha megütötték és kiabáltak rá... Néhány hete a következő incidenseknek vagyok tanúja a játszón, legfőképp pedig a kisvonat vezetőfülkéjében: Leó már messziről kiszúrja, hogy üres a vonat, uzsgyi odaszalad, hogy vezesse, ám ekkor egy másik kis masinisztajelölt is felüti fejét... Leó eddig csak nyüszített egyet, de mindig jobb belátásra bírtam, sőt még olyanra is volt példa, hogy önként átadta a helyét. Most pedig lökdösődik, sőt, tegnap végül rácsapott egy kisfiú fejére, ma pedig egy nála jóval kisebb kislányt lökött föl úgy, hogy az nekiesett a vonatnak... (Mentségére legyen szólva, némiképp disztingvál a méret alapján és az egészen kicsi totyogókat csak a mutatóujjával pöcköli meg, bár azok ettől is elborulnak... :( Másrészt pedig mostanában, ha nem Ő volt ott eredetileg, csak bemegy, jelentőségteljesen a masiniszta mögé áll, közben pedig rámsandít, látom-e, milyen szépen kivárja a sorát...) Értem én, hogy ebben a korban az egoizmus még normális és nem képes, vagy csak kevéssé képes megérteni, hogy más esetleg mást érez, gondol, akar, mint Ő, illetve, hogy a frusztráció okozta dühét még nem tudja kordában tartani. De akkor is borzasztó érzés látni, ahogy fájdalmat okoz másoknak az én jólelkű és szelíd gyerekem, ráadásul majd elsüllyedek szégyenemben a többi szülő előtt, akiktől nem győzök bocsánatot kérni. Illetve persze nagyon nehéz megszokni, hogy a játszótéren Leót nem lehet "őrizetlenül" hagyni, ha más gyerek is mellé szegődik, ha a vonat felé veszi az irányt, újabban én is szaladok vele, hogy megakadályozzam a menetrendszerinti összeütközést. Ilyen esetben pedig rendszerint kiemelem a rendetlenkedőt, megsimogatom a bántalmazott buksiját, majd Leót elvonszolom a legközelebbi padig, hogy megbeszélhessük a történéseket. Elmondom, hogy értem, hogy dühös, mert Ő akar vezetni. Aztán, hogy de akkor sem szabad bántani senkit, mert a másiknak az fáj. Aztán, hogy ha máskor azt szeretné, hogy ne zavarják a vezetését, inkább kérje meg a másikat, hogy menjen arrébb, mert most Ő vezet. Világos, egyszerű tőmondatokban beszélek, hogy átmenjen a lényeg, de mégis úgy érzem, nem érti, lepereg róla az egész... Nem tudom, még hány ilyen incidensnek kell megtörténnie, hogy változtasson a viselkedésén. Talán, ha jobban tud majd beszélni, kifejezni magát, az nagy segítség lesz, mert most tudom, hogy még nem tudja megértetni magát más gyerekekkel. Az érem másik oldala. Leó (meglepő módon:) épp egy kormányt tekerget egy eddig ismeretlen játszón, mikor odaszalad hozzá egy másfélszer akkora öt év körüli fiú és egy cm-es távolságból Leó arcába üvölt valami durvaságot ("hogy takarodjon innen az anyjához"????). Leó rezzenéstelen arccal, a hangerő miatt kissé összevont szemöldökkel végighallgatja, majd kezével egy elegáns "légyelhajtó" mozdulatot tesz, mire a nagyfiú (gondolom látva, hogy nem ért célt) eloldalog. Örülök, hogy bátor (legalábbis, hogy annak mutatja magát, mert persze, hogy a lelkében mi zajlott ezalatt, azt nem tudom)... és persze annyira bízom benne, hogy egy-két év múlva Ő nem ilyen négy-öt éves lesz! Addig pedig a játszótér összes angyala őrizze a kisebbeket és persze én is résen leszek! :)

Picikénk

Tegnap, mikor elaltattam ebéd után Leót, felöltöztem és otthon hagytam a Fiúkat, ugyanis jelenésem/sünk volt a dokinknál. Általában ha elmegyek, főleg, ha alvás alatt, rosszul érzem magam, de most olyan nagyon jó volt csak kettesben lenni Vele. A kocsiban végig vigyorogtam és énekelgettem, mert szinte láttam magam előtt az uh-képet egy buksival két ici-pici lábbal és kezecskével... és valóban, alig egy óra várakozás után tényleg megláthattam... Olyan hihetetlen, hogy annyira picike még, alig-alig érzem, hogy van és máris emberformájú ez a kis Élet odabenn. Siklós mindent rendben talált, most épp 11 hetesnek mérte, így marad az április 12. a saccolt születési dátum. Nekem tetszik, bár kiegyezem bármely korábbi áprilisi dátummal is. :) Ami még kiderült, hogy a CMV víruson már átestem, így védettnek minősülök és nem veszek részt a kísérletben, miszerint a terhesség alatti friss fertőzés esetén (mivel a magzatot súlyosan károsíthatja), immunglobulint adtak volna. Így még jobb. :) Magamról pedig annyit, hogy lassan-lassan úgy tűnik vége a hányós időszaknak, kezdek esténként jobban lenni mindannyiunk örömére! :) A pocakom pedig szépen növöget (bár a doki érzéketlenül nem létezőnek minősítette), de a játszótéri gyakorlott szemű anyukák már gyanakodva méregetik! :) Ez azért csak jelent valamit! :)))

Gyerekszáj

Édes mondatok

Minden este nevetve mesélem Lacinak, Leó miket mondott aznap. :) Olyan varázslatos időszak ez a beszédmegindulás, legalább olyan mérföldkő, mint a felülés. :) ...és persze mint elvarázsolt szülők, nem győzünk betelni Fiacskán újabb és újabb mondataival, gesztusaival, azzal, ahogyan magyaráz, ahogy érvel, ahogy kivágja magát a helyzetekből... Igen, ilyesmi is megtörténik már. :) Tegnap a játszótéren látom, hogy levette a cipőjét és már a zokniját is húzza. Rászólok, hogy ne tegye, mert hűvös van már. Mire Ő ellenkezik, aztán miután jobb belátásra tér, így szól: "Csak ki akartam rázni a cipőből a homokot..." Na persze... :))))) Egyébként pedig ha megkérdezem tőle, hogy miért csinálta ezt vagy azt (némi felháborodással a hangomban), rendszerint meg tud rá felelni, sőt, van hogy ésszerű is amit mond... "azért csináltam,...." Vagy az is előfordul, hogy ilyenkor visszakérdez, "Mami, miért vagy ideges?" :) Néha pedig, mikor Ő maga is érzi a helyzet komolyságát: "Még egyszer nem előfordul!" (Na itt magamba szállok és visszaveszek a lendületből... :) Azon mindig megdöbbenek egyébként, hogy milyen jól érzi és látja az érzéseimet. Tegnap beakadt az ujjam a bukósisakján lévő egyik résbe, mire felszisszentem. Erre Ő: "Mami, miért megijed?" De a legjobban azt szeretem, hogy be nem áll a szája és minden mozdulatát és gondolatát lényegesnek találja kommentelni: "Egyszer kisrepülőt, nagyrepülőt idehoz trambulinra, itt áll, hirtelen meglát ablakon fák között a holdat." :))))

Barbapapa

Leó rajzol

Már régóta tud gyönyörű köröket (vagy ahogyan Ő mondja O-betűt) és egyeneseket rajzolni, de csak mostanában kezd ráérezni az ízére. Kombinálva a két ismert formát, csak a képzelet szabhat határt az alkotásainak... :) Ha rajzolt egy ákombákomot, eddig megkérdezte a felnőttektől, "e mi?". A leleményes válaszokon aztán együtt nevettünk. Mostanában viszont Ő mondja meg, mit rajzolt, "Mami gyere nézd meg, milyen szépet rajzoltam!" "és mi ez, Leó?" Mire jön is a válasz, általában az alábbiak közül valamelyik: napocska, repülő, alma, TV, iPad, Tv-t/iPad-et néző bácsi... :) Képeinken pedig az első napocskát és repülőgépet fedezheti föl a figyelmes olvasó. :)

Leó és az igeidők

Kezdetben vala a Most. :) Azóta pedig sok víz lefolyt már a Dunán és Leónak mostanra szavai is vannak rá, hogy kifejezze a történések időbeliségét. Leginkább háromféle szót alkalmaz, a jelenre vonatkozóan a "most", a múltra a "tegnap", a jövőre pedig a "holnap" szavakat. :) Így aztán mindegy, hogy valami ténylegesen tegnap, vagy egy hónapja történt-e, neki az "tegnap". :) Így keletkeznek a következő mondatok: "Ezt itt hagyom, majd holnap (értsd: ha hazajövünk a játszóról) megtalálom." :) Ritkán, de előfordul, hogy összekeveri a holnapot és a tegnapot: "Ez az étel holnapról megmaradt." :) ... és mindezt rendkívül tudálékos gesztikulációval kísérve magyarázza... :)))

Sötétben

Néhány hete vettem észre, hogy Leó fél a sötétben. Nem túl erős még ez az érzés, de már többször előfordult, mikor kiküldtem pl. a fürdőszobába a fellépőjéért, nem indult, csak ült és nézett rám. Illetve, "Nem, Mami", azaz, hogy menjek inkább én. Csodálkozva kérdeztem, hogy miért nem akar Ő menni, (eddig mindig elsőre ugrott), mire Ő: "Sötét van." "Kicsit félek." Persze ha felajánlom, hogy menjünk együtt, máris jókedvűen ugrik. Tegnap este, mikor a játszótérről hazajöttünk (és már sötét van ilyenkor, ó borzalom!), szokás szerint előrerohant a nappaliba, majd megtorpanva így szól: "Hoppá! Sötét van. Mamiiiii!" De este az elalvással, illetve éjszaka nincs probléma, persze természetesen még mindig nem egyedül abszolválja a nevezett programpontokat. :))) Kicsit fura ez, mert a szakirodalom szerint a sötéttől való félelem szinte soha nem kezdődik három éves kor előtt, hiszen ez már egy szimbolikus félelem, (a sötét, mint a szeparáció szimbóluma okozza a szorongást) de állítólag van egy olyan összetevője is, hogy a gyerekek attól is tartanak, hogy a sötétben nem mozognak olyan ügyesen, és emiatt megüthetik magukat... Így vagy úgy, Leó ha nem is nagyon, de fél a sötétben. Nagyfiú. :)

Röviden

Leónak tegnap újra levágtuk a haját, most először tűrte igazán jól, könnyek és tiltakozás nélkül... Elképesztő, hogy mennyire pasisan hiú ez a miniférfi... Ki gondolná, hogy egy ilyen rémséges művelethez, mint a gépi hajvágás, mindössze néhány kulcsszó kell, hogy együttműködésre nyerjük a fiatalembert... mint példáil: "csinos nagyfiú leszel", vagy hogy "nézheted közben magad a tükörben" :)))) De tény, csinos nagyfiú lett.

Méhecskéim :)

Én magam nem vagyok egy konyhatündér, de úgy tűnik, jó hatással vagyok a körülöttem élőkre ebből a szempontból (is)... :) Képünkön a szorgos méhecskék szerepében Apa és Fia tüsténkedik, hogy kenyeret süthessenek az anyakirálynőnek, aki ezalatt a kanapén növesztgeti pocakját... :))) (na jó nem, én épp akkor vacsorát sütöttem a méhecskéknek... :))) Viszont gyönyörűek lettek a kenyerek és Leó szerint is finomak, ami nem is kis dolog, tekintve hogy kenyérről van szó... :)

A mi autónk...

Nem, nem a mi autónkról szól most ez a poszt természetesen, hanem Leóról, aki az utóbbi időben kezdte hibátlan kontextusban és értelemben használni a "mi" "miénk" szavakat... :) Különösen Lacinak volt ez szívet melengető, mikor az autót Leó mostmár nem mint Api autóját, hanem a "mi autónk"-at emlegeti... :) Arról azonban még továbbra sem sikerült senkinek meggyőznie, hogy Ő nem "te", (ahogyan önmagát hívja), hanem "én"... :)

Kicsi Kincs

Megérkezett közénk legkisebb Kincsünk! :) Bár még alig egy centiméter, szívecskéje máris szaporán ver és igen egyértelmű jeleket küld arról, hogy IGEN, ITT VAGYOK! :) Ma voltunk dokinál, mindent rendben talált, egészen pontosan 7hetes és 1napos ez a pici kis Élet. Kerestük a szívdobogást és amikor megláttuk, elöntött az a nagyon ismerős érzés amit immáron harmadszor érezhetek. Jó... :)

Leónak pedig csalhatatlan antennái vannak. Nem érti még, csak érzi, valami nincs rendjén mamival... Tegnap kicsit síróssá vált a hangom egy szóváltás után, mire Leó felkapta a fejét és megkérdezte: "Mama, miért elszomorod?" "Mi a baja Mama?" Leesett az állam... Szegénykém mindig elképed, mikor körbe-körbe szaladgálva keres a lakásban, én meg a kanapén fekve szólok neki, itt vagyok... :) Remélem hamarosan energikusabb leszek és az újonnan kialakult undor-ráncaim is elhalványulnak idővel... :) A mai mérések eredménye pedig: Leót 99cm magasnak mértük reggel, azaz pont egy centi hiányzik még a méterességből. Délután az a hiányzó 1cm-ünk is meglett, no ha nem is Leót gyarapítja... :)))

Halló, itt Leó beszél! (Apa írása)

Hát ez is elkövetkezett. Juditot hívva Leó vette fel a telefont, és többek között elmesélte, hogy egy-kettő-három-nyolc-kilenc-húsz gyertyát gyújtott ma meg. (Persze csak elképzelt gyertyákat.)

Nagyon jó érzés, hogy ha távol is vagyok, tudunk majd beszélgetni a fiammal. :)