A 40. hét

Hétfőn nem hivatalosan betöltöttük a 40. hetet, de milyen jó, hogy Siklós csütörtökkel vagy péntekkel számol. :) A helyzet állása kedden: nincs még kedvező szülészeti pozíció, azaz bár Lambert feje jól lent van, a méhszáj még vastag, esze ágában sincs így beindítást javasolni, ami engem igencsak jókedvre derített. Megyek vissza péntek reggel, akkor megint megnéz, és olyan jó, hogy hétvége jön, mert akkor viszonylag gyorsan (fél óra alatt akár) be tudunk érni a kórházba, szóval pénteken biztosan az indítás ellen szavazok majd. Meglátjuk.
A takaró készül. :) Ha más nem, majd a kórházban befejezem, az összehorgolós részig szeretnék eljutni.
Közben megírtam Lehel bemutatását, most bányásztam fényképeket is, már csak kézírással kell lemásolnom és valaki beadja majd pénteken. Az elbeszélgetésre remélem minél később hívnak be minket (16-áig lefut az is), remélem hazaérünk addig a kórházból.
Izgalmas ez az időszak. A nagy pörgés és a mindenfelé figyelés és sokfelé aggódás (közben Leó kitörte a fogát) között Lambert olyan finoman jelez csak néha-néha, hogy készülődik és vele együtt én is. Van bennem már várakozás, meg öröm, olyan hálás vagyok, hogy újra megtörténhet életem legnagyobb eseménye! :) Ugyanakkor még van bennem félelem, vagy inkább kényelemből halogatás érzés, gondolom a hangolódás nehezítettsége miatt, de tudom, hogy ez úgyis egy pillanat alatt szertefoszlik, mikor eljön az idő és csak a nagy erő és béke marad odabenn. Hátborzongató részese lenni ennek a csodának!

Lambertpocakkal a 38. héten

Néhány napja nehéz, vagy legalábbis vannak nehéz időszakok, főként ami a mozgást és az idegrendszerem állapotát illeti. Nehezen bírom elviselni a kiabálást, az ellenkezést, meg legfőképpen saját magamat. :) Nem pakoltam még össze a kórházas pakkot sem, na nem, mintha nem volna itt az ideje, bár ma már megtettem a kezdő lépéseket. Kicsit ellenállásban vagyok itt az idő múlásával, de bízom benne, hogy Lambert ad még nekem egy kis időt. Azért hangolódni már elkezdtem a múlt héten. Volt egy órám, amit csak Vele kettesben töltöttem fényes nappal. Vasárnap Lacival elkezdtük a relaxációs szülésre/születésre való felkészülést is, ezt nagyon szeretem, főleg, hogy így egy kicsit Ő is benne van a dologban. Lambi nagyon hálás ezekért a csakráfigyelős percekért, folyton izeg-mozog odabenn alatta és ügyesen kommunikál. Olyan nagyon belesimul Ő a mindennapjainkba, nem kér még semmit, így aztán mindig utolsónak marad, vagy egyszerűen csak lemarad arról, hogy Vele is foglalkozzam. De azért mégiscsak elindult odabenn a hangolódás, a ráfigyelés és nagyon várom már a Szüleimet, hogy legyen mégtöbb időm befelé figyelni. Ami érdekes, hogy nincs kifejezett lelkiismeret furdalásom, tudom, hogy a közeljövőnek, sőt a kicsit távolabbinak is Ő lesz majd a kizárólagos kedvezményezettje... :) De azért mégis...
Kedden voltam a kórházban, az aneszteziológus megdícsért, mennyire csodás az EKG-m, állítólag látszik rajta a sportmúltam. Azért nem volt kellemes altatásról meg vérkapásról beszélgetni... Aztán csináltak CTG-t, megrázták kicsit Lambit, hogy ébredjen... Aztán meg Siklós nézett egy UH-ot is, 3300g-nak becsülték, feje lent, magzatvíz elég, lepény szuper állapotú. Minden jel arra utal, jól van odabenn ez a Kisember.

Mozizunk... :)

Ez még egy szeptemberi kép, azt hiszem a 19 hetes UH. De nagyon vicces... :))) Annyira emlékszem, amikor Leót meg Lehelt vittük "babamozira", amit a kedvükért csináltattunk... :) Nagyjaból egy perc múlva unták. Most is így történt, bár aztán itthon napokig játszottak ultrahangosat. Jól is van ez így.

Tádám! :)

Eljött az idő, hogy bemutassam Nektek Legkisebbünket, aki az Ultrahangképek bizarrsága ellenére nagyon helyes, 32 hetes gyönyörű, finom, erős és nagyon férfias, a testvéreire hasonlító kicsi kincs. Ujvári Lambert, fogadjátok szeretettel! :)

Balaton pocakkal

Aztán pocakkal hármasban is megismételtük... Így kabátos pocakfotó is készült a harmincadik héten... :)

28. hét

...és hipp és hopp meg is érkeztünk a harmadik trimeszterbe. Meg viszonylag könnyen mozgok, csak hajolni ne kelljen, mert az elég kényelmetlen a pocakomtól, ami óóóóriási. Ma Erzsike meg Siklós meg is jegyezték, milyen szép pocakot növesztettem... Hát igen, nem csak az nő. A súlyom még soha nem volt ekkora, sem egyetlen paraméterem( na jó, a hasam a 40. héten biztosan nagyobb volt valamivel :)... Nagyon érzékeny vagyok, főleg, ha fáradt vagyok. Képes vagyok egész nap sírni ha úgy érzem, megbántottak. Egyre többet gondolok a szülésre és arra, milyen is lesz, hogy lesz még egy gyerekünk... Aki persze máris van idebenn, csak még nehéz elképzelni bármilyennek is... Pedig érzem, hogy erős, férfias, de érzékeny is. Reagál már a kinti hangokra, az pedig leírhatatlan érzés, amikor a testvérei közelednek hozzá és Ő reagál rájuk. Érdekes, hogy mindegyikőjük mennyire benne van már abban is, ahogy a pocakomra teszik a kezüket és figyelik.Leó feszülten figyel és minden apróságot megérez, aztán mikor a Picike tényleg mozdul egyet, elkapja a kezét és szélesen mosolyog... :) Lorin ambivalens, ölelgeti-puszilgatja, vagy épp durván nyomkodja a pocakomat, persze annak Ő is megörül ha jön a válasz odabentről, de még nem Rá reagál, csak a benne lévő érzéseket játsza le. Nyilván neki a legnehezebb, egyrészt mert még sosem élte meg milyen egy baba születése, ráadásul most az Ő helyét kell átadnia... Lesz még gpndunk a Kishölggyel. :) Na és itt van Lehel a nagy szívével. Ő a legtürelmesebb, ha várakozni kell a mocorgásra, így Ő kapja a legtöbb visszajelzést. :) Tegnap állítása szerint megsimogatta Őt a baba... :) Ráadásul nagyon félt, nehogy beteg legyek. Igen, rögtön gondoltam, miről szól ez, mikor legelőször kimondta. Tegnap rá is kérdeztem. Fél, nehogy Ő is megbetegedjen és meghaljon mint Noel. Édes kis nyulam. Igazság szerint örülök, hogy ilyen érzékenyek. Még ha sokat küzdenek is emiatt az életben.

21. hét

Régen írtam erről a pici Életről idebenn... :) Aki már nem is olyan kicsi. A kép persze nem friss, még a 21. héten készült Malagában. :) Most pedig már a 24. hetet tapossuk. Orvosi szempontból minden ok, én kicsit nagynak érzem mindenem, de ettől nagyobb bajom ne legyen, úgyhogy próbálok nem hisztizni ilyen hülyeségeken. Ha sokat idegeskedek és rohangálok sokat keményedik, de ez nem a fizikai aktivitás miatt van, mert Spanyolországban napi tíz km felett mentünk, és egyszer sem keményedett a hasam. Tegnap míg a kocsiban ültem és mentem a városba a dokihoz, nagyjából hárompercente keményedett, amin azért meglepődtem... Felrémlett előttem egy autóban szülés képe valahol a hegyen a hóban , a vízmosásban, amerre Laci szokott csapatni és levágni az utat... :)))
Közben már azt is tudjuk, hogy Kisfiú, meg azt is tudom, hogy nagy és erős, de nagyon érzékeny, rögtön reagáló, bújós pici manó, szerintem "könnyű" icipici lesz majd, már amennyiben az anyukája kiegyensúlyozott lesz... :)))
Sok most itt a feladat, főleg Leóval meg Lehellel iskolán/Óvodán kívüli programok, foglalkozni valók, meg Lorin is képes újabban kétéveseket megszégyenítő véget nem érős sírással tudtomra adni, hogy Ő is teljesen és kizárólagosan óhajt... Nem tudom, hogy az ovikezdés (amit egyébként nagyon jól vett), vagy már a közeledő kistestvér-sztori az oka... Próbálok mindenkinek azt adni, amire szüksége van, meg közben utolérni magamat és fejlődni szervezettség tekintetében. Néha elkeseredem, hogy ez kilátástalan és nem fog menni, mert hát már most sem megy, néha kicsit bizakodóbb vagyok. És vannak pillanatok, amikor nem gondolok semmire, csak az érzésekre figyelek... és az nagyon jó. :)

Ötödik... :)

           

A kèpen a figyelmes szemlèlö egy 12 hetes pocakot fedezhet föl.

Mostanra már lassan 15 hete, hogy velünk van ez a Picinyke Lèlek, aki már teljesen emberformát öltött icipiciben. 

A szokásosnál tovább volt most titokban, persze  a gyerekek elöl nem lehetett sokáig titkolni, mert úgy aggódtak az estènkènt rosszul lévö mamièrt... ès olyan megható volt az a természetes szeretet, amivel fogadtàk...