Újrarendeződés

Nehéz időszakot élünk. A testvérek számának növekedése ha nem is mindig tudatosan, de hatalmas indulatokat generál. Kapom a jeleket, leginkább Leó az, aki mint a legérzékenyebb láncszemünk, jelez. Előbb finoman, majd egyre durvábban. Fáradtak is nagyon, mert sokára alszanak el, hamar kelnek, Leó még úszni is jár minden nap, de pénteken egy olyan daccal találkoztam, ami mellett már nem hunyhattam szemet és foghattam a fáradtságra, végig kellett gondolnom és tennem valamit a változás irányába.
...és hogy mire jutottam. Leó Csillag. Akit a legjobban sajnálgatok magamban, hiszen Ő a legnagyobb "vesztes". Megtapasztalhatta az osztatlan figyelmet, jól el is kényeztettük picinek és ehhez képest óriási űrt hagyott benne a testvér születése, a második már nyilván nem akkorát, de a rá fordított idő, figyelem tovább csökkent. Ezt én úgy próbáltam kompenzálni, hogy nagyobb teret, szabadságot hagytam neki a játékra, a kiteljesedésre, mint a testvéreinek. (amíg Lehel picike volt, ez talán jól is volt így, de ahogy Ő is nagy lett, már nagyon egyenlőtlennek tűnik a felállás.) Jól példázza a helyzetet az itthoni játéktér megosztása, vagy meg nem osztása... Mivel elég irányító személyiség, meg itthon a legnagyobb gyerek is, ráadásul olyan játékokat kapott tőlünk, amik abszolút alkalmasak a rendelkezésre álló tér beépítésére, így a kicsik kiszorultak a játéktérből. Persze ha Lehel épp részt vesz(vehet) a játékban, Lorin egyelőre a szoba sarkában is el van (na talán már ez is a múlt:), de mi van, ha nem... :) Ez az egyik oldal. A másik meg az, hogy azt vettem észre, hogy Leó az, akire a legkevesebb figyelem jut. Ő az, aki mikor beszél, csak bólogatok, de nincs időm, energiám igazán figyelni sok esetben, Ő az, akit a legtöbbször szidok vagy felelősségre vonok, akit a legkevesebbszer dicsérek, vagy szinte soha és akivel a legkevesebb minőségi időt töltöm. ...és vajon miért csodálkozom, ha elindul egy önrontó spirál... Miért csodálkozom, ha Leó hirtelen úgy kezd hibásan beszélni mint Lehel, ha előszedi a cumisüveget (amit még neki vettem, de sose használtuk), kimossa és abból issza a vizet az ebédhez, ha "agyonpuszilgatja" Lorint, ha durva Lehellel és önző, ha egy-egy rákiabálásom után sírva fakad és megkérdezi, hogy vele miért nem vagyok olyan kedves mint Lehellel... Hogy nem jutott el hamarabb az agyamig, hogy ez a gyerek hiányt szenved valami létfontosságú dologból, a szeretetteljes odafordulásból. Amit nem, hogy nem enyhít a testvérei rovására is hagyott nagyobb szabadsága, de még rontja is a helyzetet, mert összekapcsolja a testvérféltékenység sztorival...
...és ami történt. Pénteken mikor lent voltunk, olyan dühös volt rám Leó, valami "semmiség" (a testvérei miatt meg kellett állnom, mert mindkettő sírt és nem tartottuk vele a lépést:) miatt (most értettem csak meg, miért talált ez elevenébe), hogy magából kikelve üvöltözött velem, de olyan indulattal, ahogy még sosem. Rászóltam, aztán letelepedtem az árnyékba Lorint szoptatni, majd elmentem az egy sarokkal odébb üvöltő Lehelemért (Ő csak fáradt volt:), közben Leó is mellénk telepedett, elszállt a dühe. Én nem szóltam hozzá, egészen addig míg fel nem értünk. Érezhette, hogy valami nincs rendben, mert nem vette zokon, hogy nem válaszolok az olyan kérdéseire, mint, hogy Ő is ihat-e gyümölcslevet stb... Gondolkodtam, majd arra jutottam, kezdjük a tér újrarendezésével. Mondtam neki, hogy borzasztóan viselkedett, ezért most egy időre elteszek minden kislegót, a legóvonatot is (nincs nap, amikor nem játszana vele). Természetesen dühös lett, de sikerült átfordítanom a dacot, mikor mondtam neki, hogy úgy látom nincsen jól és szeretnék neki segíteni, mert nagyon szeretem és azt szeretném, hogy jól legyen. Ez átment. Ettől kezdve már nem dühöngött.
Azóta eltűnt a kislegó, mindenki boldog, Döncinek van helye építeni, meg önállóan is játszani Leó mellett, Lorint nem kell folyamatosan monitoroznom, nem vesz-e a szájába valami apróságot, Leó pedig mintha lenyugodott volna.
Most akkor következhet a minőségi idő. :) Nagyon szeretem.

Fivérek, avagy a Napsugár és a Csillagszemű esete... :)

Alvás előtt este, mikor már köztük fekszem, balomon a Csillagszeművel, jobbomon a Napsugárral, néha így nevezem Őket. Leó persze mindig megpróbál rábeszélni, hogy Ő is napsugár akar lenni, miért ne lehetne kettő belőle... :) Hát mert én még ilyen csillogó szempárt nem láttam életemben, mondom neki ilyenkor... lassan belenyugszik. :)

Hatalmas apróságok

Mióta Bécsben jártunk Lehelestül, Leóval néhány napig harcoltam, de csak én. (!) Lehelt másnap megölelte és megpuszilta. Magától. Nem nekem. Ilyet azelőtt még sohasem csinált, azóta pedig már többször is. Sőt olyanon is egyre gyakrabban kapom, hogy Ő is csillogó szemekkel nézi Lehelt és együtt nevetünk a Legkisebb legújabb káprázatain... A reggeli testvérölelés közben pedig valami "szeretlek"-félét hallottam, összevont szemöldökkel vissza is kérdeztem csöppet sem leplezve meglepődésemet: Leó, te azt mondtad, hogy szereted Lehelet?
"Igen mama, szeretem, csak azt nem szeretem, amiket csinál..." :)))
Tegnap délután szülinapi zsúron voltunk. :) Az elsőn. Leót meghívták az ikerbarátai az oviból. Leó rendkívül izgatott volt és nagyon várta a találkozást... Azt hiszem kezd kamaszodni... :) mert az érzelmeit máris kezdi leplezni, és nagyon zavarba tud jönni... De iszonyú nagy szíve van, tele szeretettel és ezt olyan jó látni... Azt meg olyan nehéz, amikor csalódnia kell... Együtt csomagoltuk az ajándékokat, ő választotta ki a papírt, ami szerinte gyönyörű volt... :) megígértette velem, hogy saját kezűleg Ő viheti le az autóhoz, meg aztán a cimbiknek is ő fogja odaadni. Úgy vigyázott a csomagokra, mint valami kincsre. Mikor megérkeztünk, csak a szülők üdvözöltek, mert a cimbiknek jobb dolguk volt (nagyon rég találkoztak és ez az ő életkorukban megtépázza a kapcsolatot, meg aztán ők az unokatesóikkal játszottak éppen)... Leó így egyedül ugrálóvárazott, de hamarosan feloldódott és összeszedte bátorságát és megkérdezte az egyikőjüket, játszik-e vele valamit... a válasz "nem" volt... Tudom, hogy nem kell és lehet megóvni a csalódásoktól... Ő rezzenéstelen arccal tűrte, bár tudom, belül pityergett egy kicsit. Még szerencse, hogy nem az a bánatában elbújós típus, később újrapróbálta a csatlakozást újra a ragyogó szemeivel... :))))
Hazafelé történt... valami olyasmi, aminek még most is hatása alatt vagyok. Adva van az én testvérféltékeny, elkényeztetett, néha üvöltöző, hisztiző nagyobbik fiam. A zsúrról hazafelé még a hangja is megváltozott. Úgy viselkedett, mint egy kisiskolás, vagy méginkább, mint egy kis felnőtt. Lehel ugyanis valahogyan kiszbadította a karjait a kötésből és előre dőlve az ablakot, illetve az ajtónyitót ütögette kezével (ezt is csak Leótól tudom, mert én vezettem és csak hárman voltunk), megállni hirtelen nem tudtam, mert leállósáv nélküli autóúton mentünk... Leó megvizsgálta Lehel kötését, megállapította, hogy a derekánál be van kötve, "csak" a keze bújt ki és elintézte, hogy Lehel ne matasson az ajtónyitónál (mert persze hogy az Ő oldala nem volt gyerekzárral bezárva), bekapcsoltatta velem a zenét és elkezdett táncolni Lehelnek, mert tudta, hogy a kicsi utánozni fogja a mozdulatait és hazáig szórakoztatta a testvérét. (Az első lehetőségnél persze megálltam...) Leszámítva az ijedtséget, meg a bűntudatot, amiért nem jól kötöttem be Lehelt, olyan volt, mintha egy időkapu nyílt volna ki előttem, azaz inkább egy kis ablak, amin a jövőbe láttam volna, és láttam benne a néhány évvel komolyabb, érettebb Leófiút. Bár akinek van szerencséje kettesben, Lehelmentes övezetben lenni vele, valami hasonlóról számol be... :) Talán hamarosan változnak az arányok, többször lesz alkalmam csodálni a "nagyfiamat"... :)

"...még akkor is...?"

-Mama, Te akkor is szeretsz engem, mikor bezársz a szobámba?
-Igen Leó, akkor is.
-...és még akkor is, mikor Lehelt szoptatod?

Rég írtam a "Lehel issue" címke alatt futó testvérféltékenység állásáról. :)
Ma a parton jártam a gyerekekkel és pont két másik anyukával beszélgettünk a testvérek közti "ideális" korkülönbségről. Az egyiküknél kisebb, a másikuknál nagyobb volt a korkülönbség és mindhárman elmondtuk, milyen piszok nehéz volt az első időszak... :)))
Ha távolról tudom nézni és a tendenciát figyelni csak, persze javul a helyzet, ha kicsit közelebbről, akkor hullámzik, a hullámok okát viszont nem látom tisztán, ha meg egészen közelről, úgy legtöbbször elkeseredem, hogy most miért ilyen elemi erővel tör ismét felszínre és jaj, sosem lesz már ennek vége... néha pedig (próbálom megtalálni a jellemző kontextust:) elhihetetlen, de elcsitul a vihar és a felhők mögött kibújik a nap és olyan gyönyörűséget látok, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Mert létezik egy Leó, aki szerető nagytestvér, gondoskodó, aggódva figyelő, segítő, engem helyettesítő, magyarázó, nyugtató, simogató, kedves, vagy egyszerűen csak cinkos huncut és pajtás, mindenféle számítás és szerepjátszás nélkül, őszintén, önzetlenül, igaziból. Na ilyenkor gyorsan feltöltöm az anyai szívemet napsugarakkal... :)))

Szülőnek lenni...

...nehéz volt az elmúlt másfél órában. Levegőztünk, majd följöttünk, mindketten nagyon fáradtak voltak, Leót kértem, amíg a sírdogáló Lehelt vetkőztetem, vegye le ő is a cipőjét, overálját. Nem tette, mondván Ő egyedül nem tudja (számtalanszor sikerült már neki). Vártam egy darabig, gondoltam, ha mellette maradok és asszisztálok, úgy könnyebben megy. Tévedtem. Bementem, folytattam Lehel és magam öltöztetését, Leó üvöltött kint az előszobában. Kimentem, rácsaptam a fenekére, majd levetkőztettem, megmostam a kezét, az ölembe vettem, kifújtuk az orrát és megnyugodva megbeszéltük, hogy nagyon fáradt, gyorsabban végzünk a "szettel" ha Ő is segít és mehetünk ebédelni, aludni. Ennek szellemében kértem, míg megmelegítem az ebédjeiket, vegye föl az itthoni nadrágját. Újra üvöltés és ellenkezés, miszerint egyedül nem tudja. Tudtam, ha most az ölembe veszem és segítek neki, mint ilyenkor mindig, azonnal vége a sírásnak és megy minden tovább. De most nem így tettem. Beküldtem a szobájába büntetésbe, mert nem fogadott szót. Az elkövetkező háromnegyed órában folytatódott a következő műsor: Leó nem vette föl a nadrágját én beküldtem a szobájába, Ő üvöltött, egyszer-kétszer a fenekére is csaptam ezért, majd újra kiengedtem, újra nem vette föl, újra beküldtem stb stb, csak egyszer szakadt meg a sor azzal, hogy pisilnie kellett, akkor persze kiengedtem pisilni (amit EGYEDÜL (???)) abszolvált, majd egyedül újra nem akart belebújni a nadrágjába blablabla... Szegény Lehel egy darabig a hátamról figyelte az eseményeket, majd őt elkezdtem etetni és csak akkor sírdogált, mikor épp eltűntem, hogy Leót kiengedjem, vagy épp betessékeljem a szobájába....
Az efféle helyzeteknek nincs megoldása minálunk. Befeszülünk mind a ketten, igencsak makacs természetűek vagyunk ugyanis, hamarabb törünk, mint hajlunk. Nagyon jól tudtam közben is, hogy akár estig is folytathatjuk ezt így, akkor sem fogja fölvenni a nadrágját. Végül persze az ölembe vettem és elmeséltem neki, hogy mi lenne, ha én, mikor fáradt vagyok, nem csinálnám a dolgomat. Aztán segítettem neki belebújni abba az átkozott nadrágba... :) majd az ölemben ülve elfogyasztotta az ebédjét és mire a desszerthez ért, már egészen jó volt a hangulat. Most alszanak én meg gondolkodom és gondolkodom és csak jönnek a felismerések és az újabb kérdések....
Két nagy problémám van Leóval, azaz most rájöttem, hogy tulajdonképpen ez egy és ugyanaz a probléma, ráadásul az én problémám is éppúgy, mit az övé. Nevezetesen az ÖNÁLLÓSÁG hiánya. Tudom, hogy tökéletesen az én hibám. Mert mindent, mindig megcsináltam helyette, nem vettem észre, ha valamit már Ő is meg tudott volna oldani. Azért, hogy gyorsabban és eredményesebben csináljuk, hogy haladjunk, hogy gyorsan túl legyünk a dolgokon csináltam mindig mindent. Leó meg pechemre olyan gyerek volt, aki ezt elfogadta, az önálló akaratát más dolgokban élte ki. Így aztán én öltöztetem-vetkőztetem, kezét mosom, fogát mosom, gyakran etetem. Az óvodában természetesen mindent megcsinál egyedül. Itthon is meg tudja csinálni, de csak akkor, ha nem fáradt, vagy beteg és ha épp kedve van hozzá. Ha kifejezett utasítást adok rá, akkor rögtön kitör a balhé. Ha "ügyesen" elkerülöm, hogy rászóljak öltözzön, csak utalok rá, hogy indulunk, akkor van, hogy nem veszi észre és elkezd öltözni... :) Elvárja, hogy én csináljam, úgy, mint eddig. Mert éppúgy mint én, fél a változástól, az elengedéstől, foggal-körömmel ragaszkodik a megszokáshoz, az állandósághoz, de leginkább hozzám és a velem való kapcsolatának változhatatlanságához. (nevezetesen, hogy Ő a kisbaba, én meg a mama, aki mindent megcsinál helyette.)
Két nappal később... :)
Mégis történt valami. Gondolom nem a pénteki másfél órás harcunk eredménye, hanem egy beszélgetésé. Valami miatt kitört a hiszti, de most észbe kaptam, mert egészen világos volt, hogy Lehel helyzetét irigyli. Ölembe ültettem és beszélgettünk. Arról, hogy szomorú és dühös is lehet, amiért Lehelt öltöztetem, pelenkázom, ölemben-hátamon hurcibálom, neki pedig "mindent" egyedül kellene csinálnia. Bőszen bólogat. :) Kifejti, hogy Ő is kisbaba akar lenni. Mire én nagyon megrémülök és kifejtem, azt ne tegye, mert akkor nekem két Lehelem lesz, de egy Leóm sem és akkor én mit csinálnék Leó nélkül?!!! Mert én pont egy ekkora Leót szeretek olyan nagyon-nagyon... hol vehetnék én pont egy ilyen Leót, ha ő visszamegy picibe??? :) Felcsillan a szeme és mutogatja a tőle eltérő méreteket a kezével, hogy egyik sem olyan tökéletes, mint Ő, hiszen Ő az Igazi Leó... Azóta csillogó szemmel öltözik-vetkőzik bakancsba overálba, pizsamába, teljesen egyedül, sőt tegnap még a kabátját is egyedül akasztotta föl a fogasra... Az apjának pedig bőszen magyarázza, hogy Leóból nincs még egy, sőt Lehelből sem, sőt ebből a csapból sem, meg a törölközőből.... :))) Nem gondolom, hogy itt a happy end, de talán egy kicsit jobban értem.

Gyerekszáj

Olimpia, férfi 200 döntő.
Leó izgatottan rohan (az izgalom és lelkesedés igen ragadós), "Mami, be fognak ugrani?"
Majd a sávelválasztók iránt érdeklődik kíváncsian... és nem érti, az autonómiára amúgy is oly kényes hároméves... :) "Mami, miért nem mindenki arra úszik a medencében, amerre csak akar???" :)))
Ami pedig az énerejét illeti... :)
"Mama, még egy kicsit kibírom, hogy Lehel itt van, de már nem olyan sokáig. Akkor vigye el valaki." :))) Azért jó ezt is tudni. Ilyen, amikor még bírja... mi lesz velünk majd akkor... :)))

Semmit sem akarok, csak az öledbe ülni

Nos, némi kiegészítés az előző bejegyzéshez, hogy teljes legyen a kép. :)
Leó semmit sem akar. Csak az ölembe ülni, ahogy Ő fogalmazza meg. És tényleg, bármit mondok, mindenre csípőből nem a válasza. Mindezek mellett iszonyú nyűgös, nyafogó, már nem is emlékszünk a rendes hangjára, csak ez az éneklős nyávogós hang, ami végigkíséri a napjainkat. Mindezek mellett pedig állandóan fogdos. Nagy érintgetős Ő és simogatós, picike korától kezdve létszükséglete a bőrkontaktus. Mostanra nagyon zavar. Ha kilátszik egy ujjnyi bőr a trikóm és a nadrágom között, Ő azonnal lecsap rá és simogat. Ha nem, hát az sem baj, "mama megfoghatlak?" Hangzik el félóránként nappal, amire persze igen a válaszom, az ölembe is veszem, amennyiszer csak lehetséges, sőt abban is megállapodtunk, hogy bizonyos helyzetekben fölveszem épp úgy, mint Lehelt (fürdés, alvás előtt-után), de CSAK akkor, máskor nem. Ezt elfogadta, de erre az érintgetésre nincs megoldás. Ha pedig éjszaka ébred, akkor jaj nekem (nekünk, illetve a ház többi lakójának), ha be merek takarózni, vagy egy pulcsit húznék magamra, hogy ne fázzak, mert akkor Ő nem tud megfogni... Hiába mondom, hogy bújjon be velem a takaró alá stb stb... mit sem használ. Üvölt. Olyan elkeseredetten és órákig, mint aki épp most veszítette el az anyját. Néha úgy érzem, ez nonszensz és bekeményítek. Semmi eredménye. Ha a kedvére teszek, megnyugszik és elcsitulnak a kedélyek. De hol a határ? Hol az én határom? meddig "kell" bírnom? Hol várhatom el tőle, hogy Ő bírja? Éjszaka még nem. Úgy tűnik. Nappal már igen.
...és a képen a három hónapos Leó és a mostaninál jóval több mint három évvel fiatalabbnak tűnő Leómami látható... :)