Az első...

Már alig várom, hogy elkezdhessük a kedvenc műfajomat, a tesófotók készítését. :) Íme az első. :))

A kép egyébként a 25 hetes Lehelpocakot is hivatott bemutatni. :)

Leó karácsonyfája

Leó ma este megkaparintotta Api gépét és a következőt művelte. :)

Karácsony ünnepén

Sokadjára próbálom megírni ezt a posztot és közben megérteni és szavakat találni arra, mi is történt nálunk karácsony este, illetve miért nem történt meg, amit vártunk. Vagy épp megtörtént-e, csak mi mást vártunk.... :)
Mert volt karácsonyfa, alatta ajándékok, gyertyafény és ünnepi muzsika. és bár Leónak tetszett a fa, kedvesen megpöckölte a díszeket, megkereste a kiscsengőket rajta, gondosan kibontotta az ajándékokat, legalábbis az elején, mert közben az olló előkerült és aztán persze elmerült az új tudománya tökéletesítésében. Nevezetesen, hogy miszlikre szabdalta a csomagolópapírokat az ollóval, miközben a félig kibontott ajándékok türelmesen feküdtek a földön, várva sorukat... Persze később jót játszott és örült mindennek, de elmaradt a csillogó szempár, az izgalom, a lélegzet visszafojtott várakozás.
Ami bizonyos azonban, hogy Leó a legtisztább tükör, sőt több annál. Érdek nélkül szerető, tiszta, őszinte lény. Soha nem láttam még embert, aki mert volna ennyire őszintén élni és nem törődni azzal, ami nem érdekli. Nem ismeri még a "szokásokat", fittyet hány a hagyományra és az illendőségre, nem érdekli az ünnepi "sallang" (mint karácsonyfa, angyalkák, ajándékok). Az Igazit, a Velejét keresi a dolgoknak, magát az Életet, s ha azt megcsípi, szenvedélyesen beleveti magát és csillognak a szemei... és persze nem engedi kizökkenteni magát holmi karácsonyfával, gyertyával, ajándékkal, beiglivel. Ezek a "kellékek" úgy tűnik csak nekünk felnőtteknek szükségesek, mert abban bízunk, hogy ezek majd elvezetnek bennünket a profán hétköznapokból az Ünnepbe.

Természetesen

Természetesen ádvent negyedik vasárnapja után, itt a Karácsony. Természetesen a fa alatt ajándékok várnak minket, természetesen a szeretteinkkel együtt ünnepelhetünk. Természetesen a szeretteink szeretnek bennünket. Természetesen a pocakomban növekvő Élet tökéletesen egészséges és boldogan lubickol. Természetesen?! Tegnap történt valami, ami néhány pillanatra megbontotta a "természetességet" és felvillant néhány "nem természetes" jövőkép előttem. Aztán minden kisimult "természetesen", de ma különösen örülök annak, hogy pici Lehel idebenn kalimpál és hogy együtt lehetek azokkal, akiket szeretek... mert tudom, ez nem természetes.

23 hetes Lehel

A pocak növekedésén lehet talán legsokkolóbban szembesülni az idő múlásával. Ami ebben az esetben persze örömteli... Jól vagyunk mindketten, néha már érzem a "fiziológiás" keményedéseket és hogy egy-két hete szorgalmasan csuklik a csöpp fiú. Olyan ismerős jó érzés ez a csuklás, vicces, ahogyan egyszerre két helyen is érzem. Tegnap voltunk dokinál, mindent rendben talált, kivételesen meg is vizsgált. Ahogy várakoztam, gondoltam felébresztem Lehelünket, mert már rég nem éreztem mozogni, így elkezdtem belül beszélni hozzá, meg persze simogatni. :) Fél perc múlva már jött is a visszajelzés, a maga nagyon finom módján. :))) Ezt úgy szeretem, olyan új nekem ez a finomság, minden alkalommal elcsodálkozom... :) Ezzel együtt persze erőtlenségről szó sincs, megmutatta már néhányszor, hogy vannak határozott, férfias mozdulatai is, de legtöbbször mégis óvatosan, puhán mocorog. Hajnalban pedig egészen fönt tapintom a kis gömbölyűséget. :))) Bár a testrészeit még nem tudom azonosítani, az már megkülönböztethető, mikor mozdul a lábával és mikor a kezecskéivel. :) úgy érzem, végre kezdünk összehangolódni, vagyis elég intenzíven van már jelen ahhoz, hogy a külvilági konkurencia mellett kicsit vele is lehessek, befelé is figyelhessek. És ez olyan jó. :) pocakfotót hamarosan. :)

Bandázósdi

Leó tegnap csak úgy ragyogott a gyerekkoszorúban, mikor barátainkkal közös játszóterezés után elfogyasztottuk üzemikonyhás ádventi ebédünket, amit persze a találkozások és a gyerekek mosolya tett ünnepivé. :) Sajnos nem vittünk gépet, így elnézést kell kérnem a silány minőségű mobilképekért... Viszont a gyerekek annyira szépek és kedvesek voltak együtt, hogy nem bírom ki, hogy ne tegyem föl... :)

További "aranyköpések"

Az esti altatás, ma különösen nehéz volt. Leó másfél óra múlva négykézláb kiment Laciért a dolgozószobába. Mikor együtt visszajöttek, úgy érezte, mentegetőznie kell, hogy elhagyta a szobát, így ezt találta mondani:
"Csak azért mentem ki, mert nem ér ki a kezem a dolgozószobába." :)))
A lépcsőház fordulójába a szomszéd néni muskátlis ládái hevernek, potyognak róla az elszáradt levelek, különösen, ha valaki kicsit nekimegy. Jövet-menet Leó néha belebotlik, majd gyorsan hozzáteszi:
"Csak segítek lepotyogni a száraz leveleknek." :)

Úristen! (Apa írása)

Az új szekrényhez való fogantyúval állítottam ma haza. Leó - meglátva a csomagot - így kiáltott fel:

- Úristen! Mi ez?!

Kedvenceim

Van néhány dolog, amit úgy szeretek Leó "aranyosság" repertoárjából... Persze most nyilván nem fog mind az eszembe jutni, de legalább azt a néhányat dokumentálom, nehogy a feledés homályába merüljenek! :) Szeretem, ahogy kifejezi magát, olyan választékosan, pontosan és felnőttesen, ami mindig mosolyra fakaszt. persze van néhány önmaga gyártotta kifejezés is, de ezek legalább olyan kedvesek. Így pl. nem használja még az "enyém" szót és a birtokos és részes esetet kicsit kevergeti... "Mami adjál olyan fát, ami elbírja nekem súlyomat"... :) Szeretem, ahogyan játszik. Olyan ez, mint egy alkotás. Csillog a szeme közben, mint a megihletett művésznek. Minden pillanatban alakul és formálódik a játék, újabb és újabb tárgyakat von be, ahol persze egyik sem épp az ami, hanem "csak" olyan mintha... Közben pedig a tárgyaknak már a harmadik jelentést adja, bőszen kommentálva mi micsoda, hogyan működik, mire való. (Pl egy elhajlott hosszú papírguriga, ami általában sövényvágó olló szokott lenni, most épp sorompó lesz, majd konnektor. Az áram pedig mindig folyik valahol, akkurátusan figyel, hogy mit, hova dug be... :) A popsitörlőkendőket tartó felnyitható fedelű doboz pedig hol számítógép, hol pénztárgép...) Így járkál körbe, tesz-vesz magában, közben meséli nekem a fejleményeket, akár egy óra hosszat is. A nappali pedig megtelik, átalakul és este Laci alig fér be az ajtón... :) Tegnap pedig egy hasonlóan elmerült játék közben hirtelen megállt, majd így szólt: "Most pedig odamegyek, megsimogatom Mamit". Aztán odajött és megpuszilt, majd a pocakomat is, majd távozott az önmaga építette kisboltba gyümölcsöket szeletelni. Én meg csak ültem tovább a kanapén könnyes szemmel... :))) Mikulás reggelén együtt ülünk a reggeliasztalnál, Laci átnyúl az asztal fölött és megfogja a kezemet. Mire Leó: "Ez most alagút vagy sorompó?" :) Még nem az a romantikus pasi...

"Minden gyerek várva vár" ? :)

Nem emlékszem, gyerekként valaha is elhittem-e, hogy a zárt ajtón/ablakon lopózik be a Mikulás és tesz a cipőmbe valami apróságot... Azt még kevésbé hittem, hogy a Mikulás "ismer" engem és tudja hol lakom, minek örülnék, egyáltalán melyik az én csizmám... :) De mégis része lett az adventi várakozásnak, amolyan kis óvodai "minikarácsonyként". Leót persze nem akartam kirekeszteni ebből az alapvetően kedves mesevilágból, ahol a jók elnyerik méltó jutalmukat, méghozzá egy titokzatos, láthatatlan (ha akarom misztikus) Jóságos Öreg által... Így megkezdtük a Mikulásmeséket lefekvés előtt, séta közben, sőt tegnap "élőben" is találkozott eggyel (bár ez logikus módon inkább csökkentette az érdeklődését...). Mindenesetre két és félévesünk lefordította a maga nyelvére és megértette a lényeget, persze jó néhány keresztkérdést kaptunk, ami miatt egészen a részletekbe menően meg kellett tárgyalnunk vele a Mikulásjövetel mikéntjét. :) Laci: "Azoknak, akik jól viselkednek, pici ajándék lesz reggelre a cipőjükben. Leó, Te jól szoktál viselkedni?" Leó: "Én mindig jól szoktam, néha rosszul, mert fölmászom a kanapé tetejére, ütögetem a parkettát, aztán megint jól." (...) Leó: "Apa, amikor a Mikulás bejön, fogom hallani, ahogy nyílik az ajtó? Amikor nyílik az ajtó, én majd azt mondom, ÓÓÓÓÓ!" :))) (...) Ma este persze kipucoltuk a kiscipőt, majd elhelyeztük az ablakba (amit bukóra nyitva hagyunk, így csak be kell pöckölnie a Mikunak a kis csomagot:). Viszont a lelkesedés és a várakozás izgalma nem mutatkozott gyermekünkön. Az esti félhomályban, az ágyikóban mesélés közben sokkal jobban érdekelte őt a világító földgömb, vagy a mese a tegnapi gőzösökről, illetve az, ahogyan az orrát befogva spricceli ki a nyálat és a hangokat a szájából... :) Laci elkeseredve meg is kérdezte: "Leó, érdekel téged egyáltalán a mikulás?" Mire a határozott válasz: "nem érdekel". Puff neki. Vagy egy igazi vásott csibésszel van dolgunk, akit már az ajándék sem hoz lázba, vagy egy igazi, még romlatlan gyerekkel, akit MÉG nem hoz lázba az ajándék, főleg nem egy ismeretlen, furcsán öltözött alaktól. :))) Remélem azért a cipőjébe rejtett kis zseblámpa holnap reggel némiképp felülírja majd az eddigi érdektelenségbe süppedő "Csokiosztó mikulás" képét. Mert létezik a Csoda, a Jóság és a Leót is ismerő Szeretet, mégha az nem is a Mikulás... :)))

Megy a gőzös...

Remek napunk volt ma. Családunk életében először fordult elő, hogy hivatalos gyerekprogramon vettünk részt és Leó is jól érezte magát (Sajnos az előző napi mikulásparti helyszíne a durrogó lufik miatt elhagyásra ítéltetett). Ma viszont reggel rekord időben sikerült elindulnunk (8.45), majd megérkeznünk a Nyugatiba, ahol fölpattantunk egy nosztalgiagőzösre. Elhanyagolható volt a vonatozás élménye mellett, hogy a gőzmozdony nem állt benn a csarnokban, mert iszonyú hosszú volt a szerelvény, csak némi füstöt láttunk igen messze... illetve, hogy hátulról "besegített" egy dízel, ami miatt az apukák galád találgatásokba kezdtek a füst eredetét illetően... illetve a mi kocsink már távolról sem volt "nosztalgiavonat"-nak tekinthető, mert mind a szag, mind a látvány kísértetiesen hasonlított ahhoz a "szutyokvonathoz", amelyen fiatalságom éveinek nagy részét töltöttem utazással és ez ugyebár még nem volt olyan régen... :) De a gyerekek csak úgy zsizsegtek az izgatottságtól, ezért a szülők is visszafogták a puffogást és hamarosan megérkeztünk a Vasúttörténeti parkba, ahol a hitetlenkedők megszégyenültek, hiszen megpillanthattuk a gőzmozdonyunkat (az elején egy kissé megtépázott Mikuval díszítve), illetve természetesen később magát a Mikulást is. Az öreggel épp az ajtóban futottunk össze, mikor kifelé indultunk, a kinti vonatokat megnézni. Leó végigmérte a fehérszakállút, Laci "bemutatta" neki, majd megkérdezte, melyiket nézzük meg, Mikut, vagy a kinti vonatokat. "A vonatokat". Hangzott a válasz. :) Leó mindenre föl, illetve bemászott, forgott a tárcsán, és bár a benti műsor nem kötötte le, a Mikulástól készségesen átvette az ajándékát és még egy "köszönömszépen"-t is rebegett a bátor Kisoroszlán. :) A csomag természetesen kibontásra került, de míg a többi gyerek fénylő arccal nyammogott a csokoládékon, addig Leó elbabrált a kék szalaggal, majd kibontott egy tábla Tibicsokit és elkezdte paskolni, megállapította, milyen kemény, majd megszagolta, majd visszacsomagolta és jöhetett a következő csoki, melyet ugyanígy megvizsgált. Végül nem tudom mi vitte rá, de mégiscsak beleharapott, pontosabban mind a négy sarkából kiharapott egy mikroszkópikus méretet. :) Mikor itthon megkérdeztük, mi volt a csomagban, ragyogó szemmel közölte: "Ennivaló"! A mi kis Éhezőnk... :) Így esett Leó első hivatalos találkozása a csokoládéval, no meg a Mikulással.