Honnan?

Leó meglepő tud lenni sokszor, de ma túltett eddigi összes meglepetésén. Épp nyitom ki a forró sütő ajtaját és rászólok a mellettem tolongó éhes kisfiúkra, álljanak odébb, mire Leó incselkedve így szól az Öccséhez:
"Lehel, neked nem kell odébb állnod, a Te neved úgyse hal meg soha!"
Na jó, arra konkrétan emlékszem, hogy nemrégiben beszéltünk a Lehel név jelentéséről...
No de a lélek hallhatatlanságáról is?! :)

Sakkozunk

Esténként mostanában gyakran előkerül a sakk. Leó hozza, kéri játszunk. Tegnap este hasalunk egymással szemben, mint hat éve minden nap, csak most nem csörgőt rázok neki, hanem dermedten konstatálom, hogy minden mentális kapacitásomra szükségem van, hogy sakkot adjak a majdnem hatévesemnek. Döbbenet. :) ...és akinek a legkevesebb jut a csörgőrázásból, jobb híján a kamerába mosolyog... :)

Hazafelé...

...jövet az óvodából, Leó egyszercsak megjegyzi:
"Mama, én már többször is beszéltem az Úristennel!"
Legalább annyira meglepődtem ezen, mint múlt héten azon, hogy a hónapok óta skandált "tehervonatotszeretnék a szülinapomra" kérés hirtelen átváltozott és sárkányvár lett belőle, ahol egy varázsló is van. Egy hete játszik non stop a várral és a magától megépített sárkányvárral és varázslóval, ettől függetlenül pedig sokat bűvészkedik. Kicsit mintha elkezdődött volna egy új korszak, egy új világgal, amibe észrevétlen a misztérium is helyet kap.
Visszakérdezek sután:
"...és csak nem a tehervonatot kérted Tőle a szülinapodra?"
"Nem, dehogy, tegnap még csak a sárkányvárat, ma már a kaput is, holnap pedig az egész legovárost fogom!"
"...és mondd csak, hogy csinálod? Hogy beszélsz Vele?"
"... de hát Te is tudsz... A felnőttek tudnak!" :)
(Drága Leóm, van néhány dolog, amit a felnőtteknek újra meg kellene tanulniuk a gyerekektől... :)

Azonosulás Leó módra... :)

Leó régi vágya, hogy tűzoltó lehessen. Tervezi a laktanyáját (mert persze a parancsnok lesz), az életét már évek óta. Ha nem tűzoltó, akkor vonatvezető, vagy űrhajós, vagy építő lesz, legalábbis eddig erről beszélt. Ma pedig a semmiből (épp öltöztünk az előszobában), mikor csillogó szemmel elém áll, ahogyan a nagy kinyilatkoztatásokat szokta tenni, majd így szól:
"Mama, én nem leszek tűzoltó, se vonatvezető, se semmi más, csak egy Ember, mint Api és Családom lesz."
Utólag már bánom, hogy megszólalt belőlem a felnőtt és nem értékeltem ennek a mondatnak a nagyszerűségét, de hirtelen föl sem fogtam, amit mondani akart... Így aztán felvilágosítottam, hogy Apinak is van becsületes foglalkozása, amin Leó őszintén meglepődött... :) De csillogó szeme továbbra is fényesen ragyogott amikor folytatta:
"Az jó lesz nekem is, akkor én is az leszek, ami Apa!"
(...) és a lépcsőházban lefelé menet már ki is találta, hogy szerezzen pénzt a hőn áhított legovasútjára, épít majd egy kukacot vasból, amit elad majd a boltban...

A Leó-féle emlékezeti modell

Valahogy szóba került az ovis évzáró, megkérdeztem, emlékszik-e még a tavalyira... Bőszen bólogatott (amin meglepődtem). Aztán megkérdeztem, emlékszik-e még a tavalyi nagyokra? Rázza a fejét (ezen nem lepődtem meg:). Aztán név szerint elkezdtem sorolni őket, akikre én emlékeztem...
Emlékszel Zsigára? Ákosra? Ő boldogan bólogat, majd kifejti:
"Tudod mama, ahogy kimondtad a nevét, a Kiskatonák (akik már aludtak, mert mi is épp azt próbáltuk) fölkeltek az ágyukból, itt vannak az ágyaik (mutatja a két lábát) és fölszaladtak a pocakomba, ahol körbe sok-sok polc van és a polcok tele vannak fiókokkal. Kihúztak egy fiókot és elővették belőle Zsiga képét, és most már tudom, kiről beszélsz."
Én döbbenten néztem rá, kérdeztem és Ő tovább mesélt:
"Igen, ezekben a fiókokban vannak képek is, meg írások is, amik velem megtörténtek, minden ott van (megbeszéltük, hogy ezeket úgy hívják, hogy emlékek... csak hogy én is mondjak valami okosat...:). Meg vannak íróasztalok is, meg ceruzák, tollak, ecsetek...
Tudod mama, (és itt igen jelentőségteljesen néz és hozzá felemeli a mutató ujját)eddigi életemben most telt meg az első fiók... és ezer fiók van..." (aztán erről még folyt a diskurzus, hogy hány fiók is van pontosan.... este már kétezer volt...:)
Szerintem ez döbbenet. Kis finomítással mintha valamelyik ált-lélektanos tankönyvben olvastam volna az emlékek tárolásáról és előhívásáról szóló fejezetet... és Ő még nyilván nem olvasta... :))) Annyira szuper, mikor a gyerekek a saját testükről gondolkodnak és ezt meg is osztják velünk... :)))

A Csillagszeműről...

...akinek bársonyos lepkeszárny-finom a lelke... :)
Tegnap sétáltunk eső után, Leó nagyon fáradt volt, mert nem aludt délután és kicsit lemarad. Onnan kiabált előre, hogy talált egy csigát, ami már nem él. Mellettünk közben elsuhant egy ember, aki az orra alatt cinikusan mormolva fontosnak tartotta a tudtomra hozni, hogy bizony az a csiga élT, ("működött!"). Én meg jobbnak láttam nem reagálni Leónak, amíg a "Besúgó" hallótávolságon kívül nem került. bár ma már biztosan visszakiabálnék valami olyasmit, hogy gyorsan taposd agyon, ha még mozog...! :) Aztán persze megkérdeztem Leót, mi történt a csigával... Állítólag véletlenül rátaposott, megvizsgáltuk együtt, még mozgott és tényleg csak a házának a széle volt megtaposva (ha el akarta volna taposni, amit nem feltételezek, mert egy akkor nem szólt volna lelkesen, hogy itt egy csiga, kettő, akkor jobban célzott volna, három, ismerem a fiamat). Szegény Leó annyira nekikeseredett a csiga sorsán, hogy sírva kérdezte, hogy mi lesz vele, nem fog uyge meghalni... Szerencsére több csiga is volt ott, így biztosítottam, hogy a mamája biztosan beengedi a házába és ha összebújnak, el is férnek, míg rendbe jön a háza csigubigunak. :) Megnyugodott, de megkérte, Apának ne meséljük el az esetet... (Ez meg aztán különösen SZÉP szerintem... :)))

Én a sárkány (Apa írása)

Reggeli beszélgetés Leóval:
- Api képzeld, nagyon érdekeset álmodtam.
- Mit álmodtál Leó?
- Sárkány volt benne.
- És nem féltél?
- Nem, mert csak füst jött a szájából, láng nem.
- És egyedül voltál?
- Ott volt Lehel, meg Mami is.

Igen, előző este mese helyett arról beszéltem - kedve ellenére - miért nem viselkedünk úgy, ahogy azt ő tette.  :)

Gravitáció (Apa írása)

Leó tegnap megkérdezte, hogy ha feldobunk valamit, az miért esik le. Így eljött az idő, hogy beszélgessünk a gravitációról. Előkerült a földgömb, a fém búgócsiga meg a mágneskockák. Aztán jöttek a csillogó szemek, meg a kiapadhatatlan gyermeki érdeklődés. Na ezek azok a pillanatok, amiket szívesen megmutatnék a gyerekvállalásról érdeklődőknek. Nem hiszem, hogy maradna bennük kétség. :)

Elképesztő

Leó uzsonna közben merengve mesél:
"Ágoston megette a kenyeremet az ebédnél... Marianna néni mondta, vegyek másikat... Azt már messzebbre tettem."
Nagyon csibészek vagytok ti ott bent, ugye? -kérdezem
"Nem is akarok többet oviba menni. Nem szeretem. Pedig Ágostont szeretem, csak amiket csinál, azt nem... Elképesztő, amiket művel..."
A történeti hűség kedvéért azért itt gyorsan megjegyzem, Leó és iker cimborái (Á és B), mint a három ördögfióka vonultak be az óvoda történetébe... :) De ki bánja, ha négyévesen képes ilyen finom különbségtételre! :)

Nézőpont

Hazafelé az oviból a lépcsőházban Leó megáll és sokat mondó mosollyal rám néz:
- Api, amikor óvodába viszel, akkor megszabadulsz tőlem.

Kifordítom-befordítom... :)

Csak hogy a kis óvodásunk kognitív fejlődéséről is megemlékezzünk, következik két remek példa, mit is tud már a lassan háromésfél:

"-Leó, neked van testvéred?
-Igen.
-Hogy hívják?
-Lehel.
-Lehelnek van testvére?
-Igen, Lehel testvére én vagyok!"

Hazafelé Dunaalmásról:
"-Mama, messze vagyunk még?
-Igen, még nagyon messze.
-Akkor Dunaalmáshoz még közelebb vagyunk, ugye?"

...és ez már csak simán engem megszégyenítő:
Tortasütés után bajlódom a tortaforma kibontásával, leszedésével. Mire Leó: "Mama, megmutathatom hogy kell?" ...és megmutatja... :)
Védőnőtől autózunk hazafelé, azaz csak autóznánk, de túl keskeny az út, nem tudok megfordulni, így egy ideig az ellenkező irányba gurulok, hogy ott forduljak vissza. Leó úgy tűnik ismeri az utat és így szól: "Mama, ez nem egyirányú út, miért nem a másik irányba mész?"
Hmmm. Jobb lesz, ha egy kicsit összekapom magam. :)

"Szomorú vagyok." (Apa írása)

Leóval Dunaalmáson jártunk kettesben tegnap, ahol mindig nagyon jól érezzük magunkat. Este a hazaindulásnál Leó csendben ült az autóban, majd annyit mondott:
-          Apa én nagyon szomorú vagyok.
-          Miért vagy szomorú? - kérdeztem.
-          Azért vagyok szomorú, mert haza kell menni Dunaalmásról. És egy másik dolog miatt is szomorú vagyok, de azt nem tudom elmondani.
Akkor odahajoltam hozzá, és próbáltam beszéltetni..
-          Tudom, hogy miért vagyok szomorú, de nem tudom elmondani. – ismételte végül.
Ennél tovább nem jutottunk.

Ma az esti játékból hazajövet megint kettesben maradtunk és megkérdeztem tőle, hogy szomorú-e még.

Ugyanazon a csendes, elgondolkodó hangon válaszolt:

-          Igen, még szomorú vagyok. Szeretném elmondani, de nem tudom.
-          És milyen szó jut eszedbe erről a szomorúságról?
Pár csendes lépés után ennyit mondott:
-          Lehel sír.
-          És az rossz Neked, ha sír?
-          Nem szeretem, ha Lehel sír. Én akkor el akarok menni. Le a lépcsőn, el a játszótérre és még messzebb.
-          És mikor te sírsz?
-      Akkor Lehel menjen el.
-          És ha nevet Lehel?
-          Azt szeretem.

Változóban

Messze még a hároméves összegzés és most muszáj vagyok írni egy kicsit Leóról, olyan szembetűnő a változás, ami az elmúlt egy-két hétben zajlott. Két hete kezdődött egy újabb takony-nyál egybefolyatós, falrepesztő sipításos hiszti, a betegségével nagyjából egy időben, de olyan elementáris erővel, hogy nem tulajdoníthatom kizárólag a fájdalomnak, amit egyébként nagyon rosszul visel... Az elmúlt néhány napban azonban nyoma sincs, ma pedig (hozzáteszem majdnem 12 óra éjszakai alvás után) soha nem látott kisangyal formáját hozza. :)
Lassan talán lezárul egy korszak, mert tudja már, hogy amit Ő lát azt nem biztos, hogy én is látom, amit Ő érez, azt én nem feltétlenül érzem, amire Ő emlékszik, arra én nem mindig, amit Ő gondol, azt én nem gondolom, és a legrosszabb, amit Ő akar, gyakran én nem akarom... :) Úgy is mondhatnám "mentalizál" már, annak minden örömével és keserűségével. Gyakran kérdezgeti a hetekkel, hónapokkal ezelőtti közös élménypillanatokat felidézve, "Emlékszel Mami?". Vagy ha nem tudja, melyik naptárképre gondol az Apja, "Menjünk be és nézzük meg, melyikre gondoltál..." vagy ha nem értem, mert nem látom mit csinál és vaktában butaságot kérdezek, udvariasan kijavít: "Azt hitted, hogy...?" :)
Külön Világ Ő és ezt most már Ő is tudja. Ezzel együtt bújósabb is, elképesztő, mennyire igényli a bőrkontaktust, jobban mondva a mamibőrt... :) Ez persze lehet Lehel hatása, vagy épp a "cicifüggetlenedés" folyamata is (tegnap 24 óra telt el úgy, hogy nem kért cicit... Ma pótolt. Viszont éjszaka egy ideje se nekem, se neki nem jut eszébe, ha felébred, elég egy simogatás. Többnyire. :)
A Leóvilág pedig igazi óvodás kisfiúé már. :) Sokat finomodott, figyel a másikra, elsősorban azokra akiket szeret, ha valami fájdalmunk van, jön és simogat, még a legnagyobb játék hevében is, de jobb napjain már a játszótéren is figyel a kisebbekre, ne lépjen rájuk a mászón... Örömmel próbál csatlakozni a többi gyerekhez, a múltkor senki nem csúszdázott a kedvenc csúszdáján, amin teljesen elkeseredett, leszállt róla és így kiáltott: "Hahó, gyerekek, gyertek ide csúszdázni!" :)))

Miért forog a Föld? (Apa írása)

A koraesti sötétben autóztunk haza, amikor a hátsó ülésről két és fél éves gyermekünk egyszer csak kérdez egyet:

- Miért forog a Föld?

Először meglepődtünk, majd próbálkoztam, bár nem tudtam a választ:

- A Nap gravitációja miatt.

Erre Leó várt egy-két másodpercet, majd:

- Ezt nem hiszem.

Mami is bevetette magát:

- A Jó Isten így akarta.

Mire Leó:

-Ezt sem hiszem.

Na ez kemény. Sarokba szorultunk szülőként. Tudtam, hogy eljön ez is, de ilyen hamar?..

Azóta persze utána néztem, de Ti tudjátok a választ? :)

Tejecske

A napokban Leó nyűgösen ébredt és "tejecskét" követelt. Mondtam, hogy menjünk, öntök neki, de Ő csak hajtogatta, nem, nem, tejecske. Nem nagyon értettem, mert ha cicit kér, eddig mindig "cici-nyam-nyam" volt a megnevezés, ha meg tejet, akkor miért nem jön... Végre kibökte, "tejecskét ciciből". Édes kicsi bogaram, kicsit megszakadt a szívem, sosem gondoltam volna (vagy legalábbis egy jó ideje már nem gondoltam:), hogy nem lesz, vagy nem lesz jó neki, ami van. Végül persze kiegyeztünk egy kis gyümölcslében, ami mióta megfázott, az új favorit. :) Aztán este valami egészen meglepő dolog történt, ami azóta az esti szett szerves részévé vált. Egy kiadós vacsora után (két virsli, két szelet kenyér, két bögre tej, némi gyümölcslé és keksz) elfogyasztása után megfürödtünk, pizsamába bújt, majd villanyoltás előtt közli, gyümölcslevet és tejet szeretne inni. Hát legyen, ebben a sorrendben felszolgáltam neki, Ő ragaszkodott hozzá, hogy a cicizős fotelban fogyassza el ezeket. A tejet szürcsölte, mikor elakadt a lélegzetem. Néhány korty után ugyanis a bögrét leengedve, másik kezét a szájához emelte összezárt ujjakkal (mintha az lenne a cici) és közben cuppogott hozzá a szájával néhányat, majd újra kortyolt hármat-négyet és újra cuppogott egy kicsit, majd újra kortyolt... és így tovább, egészen addig, míg jó másfél bögre tejet el nem fogyasztott. Mindezt pedig olyan átéléssel az arcán, hogy kétségem sem volt afelől, hogy most Ő cicizik, vagy legalábbis cicit-pótol. :) kicsit sírtam is, mosolyogtam is magamban, mert olyan megható, ahogy búcsúzik, ahogy nem ereszt, csak nagyon lassan és közben az Ő kis kreatív módján próbálja kitölteni az űrt... Az igazi cici azért még mindig szereplője az elalvásnak, mint utolsó esélyem és legfőbb szövetségesem, hogy befejezzük az altatás nevű néha végeláthatatlan műveletet. :)

Leó nem akar

Újabban a napunk jelentős része telik ellenkezéssel és "izmozással", vajon melyikünk az erősebb, kinek az akarata érvényesül majd. Pedig már azt hittem, lassan hátunk mögött hagyjuk a dackorszakot, és tessék, most elemi erővel tör ismét felszínre... Üvöltéssel és konok ellenszegüléssel jár minden egyes pizsamalevétel reggelente, vagy pelenkacsere a nap bármely időpontjában (kivéve ha épp kilátásba van helyezve valami nagyszerű dolog :) Érdekes módon ezeket sokkal nehezebben viselem, mint amikor igazi nagy könny-takony összefolyós öklendezésig sírós hisztiroham van valamiért, amire azt mondom nem, vagy nem most, hanem utána... Ezeket jobb kezelni, mert nem kell erőszakosan is rákényszeríteni az akaratomat (szemben a kakis pelenka eltávolításakor). "Csak" nyugodtnak és persze hajlíthatatlannak kell maradnom, és nem csinálni semmit, csak várni és persze figyelni, mikor nyílik meg egy kiskapu, hogy beférkőzhessen egy-egy értelmes, jól célzott mondat. Ha már az ölemben ül és két szipogás között rámfigyel, nyert ügyem van. :) ...és talán furcsán hangzik, szeretem nézni, na jó nem ez a helyes szó, de akkor is szeretem látni azt a mély, őszinte fájdalmat, amit megél ez a kisember, mikor a sziklakemény akarata csorbul és egy világ omlik össze benne... Képszerűen pedig: "Ó nem!" Közben pedig egyik kezével eltakarja az arcát és fejét félrebillentve hamarosan krokodilkönnyek peregnek az arcán és megindul a könny-takony áradat és az oroszlánüvöltés. Ezzel együtt pedig hihetetlen csoda ez az időszak, ahogyan egyre többet ért meg a világból, ahogyan napról napra okosabb lesz és olyan kérdésekkel bombáz, hogy csak ámulok és persze össze kell kaparnom magam, hogy érthetően lefordítsam számára a világot. ..és vannak pillanatok, amikor olyan jó ülni és figyelni ahogy van, ahogy játszik, ahogy magyaráz, hogy igazán nem is tudom, nevessek, vagy sírjak gyönyörűségemben. Azt hiszem, mindketten sokat tanulunk mostanában. :)

Szuperego avagy mégsem falrahányt borsó...

Van néhány biztató jel mostanság, amik arra utalnak, Leógyerek személyiségében alakulófélben van a "felettesén", azaz a sok-sok szülői tiltás és szabály kezd beépülni a pici buksiba és már akkor is betartja őket, ha én mint zord anya éppen nem vagyok jelen, mint élő lelkiismeret. :) Tegnap történt, hogy a játszótérről hazatérve egy ideig szokás szerint az előszobában játszadozott még, kinti cipőben... ekkor Nagyapa épp szerelni hívta valami apróságot, ami tegyük hozzá, Leó számára maga a mennyország. :) Leó szaladt is befelé, de a küszöbön kinticipős lábára nézve megtorpant... :) Itt persze megjelentem és dicsérgetések közepette cipőt váltottunk, kezet mostunk. Kisvártatva hallom Leót sipítani, úgy, mint mikor valamit nem tud megcsinálni... Megkerestem, hogy segítsek neki, az előszobaküszöb benti oldalán topogva találtam, és azért visított, mert nem tudott kimenni egy kint felejtett játékért, mert már a benticipője volt rajta... :)))) Leesett az állam! :) Bár ennyire nagy szigor azért nincs nálunk, sőt... :) Mindenesetre ez azért igencsak biztató jel. :) és persze nem ártana egy benticipő, amit egyedül is le-és föl tud húzni. :) Még egy érdekes adalék mindehhez, a böngészőkben több helyen szerepel rendőr, illetve szabálytalankodó biciklis, vagy zsebtolvaj. Nos Leó nemes egyszerűséggel letakarja a kezével ezeket a részeket, avagy ha mesélem neki, hátat fordít... Hmmmm. :)

Míg el nem felejtem...

... Leó beszédfejlődésében (és a szakemberek szerint az én-fejlődésében is) nagy mérföldkő felé közeledünk, ugyanis kezd megjelenni az "ÉN" a fiatalember körmondataiban! :) Igen érdekes és szórakoztató a jelenlegi állomás, ugyanis az igék többségét már egyesszám-elsőszemély szerint ragozza, de még a "Te"-t használja többnyire önmagára az "én" helyett. (Illetve az "én"-t a másikra, ebből a játszótéren van némi keveredés, mikor Leó így szól a mellette álló kisfiúnak, akivel együtt várakoznak egy hintára: "előbb Te, aztán én, megbeszéltük?" :))) Viszont néhány esetben kezdi már önmagára is használni az "én"-t, erre most a legaranyosabb példamondatok következnek: Autóban ülünk, épp vonatozni készülünk, Leó magában fennhangon morfondírozik arról, ki hova ül majd a vonaton, valahogy így: "Én Mami középen, Én Api szélen, Én te ablak mellett." :) Játékból telefonon beszélgetünk, én megkérdezem, ki az, mire Ő közli, hogy "Te". Ki az a te, kérdem én, mire Ő: Én! :) Vagy a böngésző nézegetése közben felkiált, "Én, Leó, egy nagyon érdekes dolgot látok!" :)

Sötétben

Néhány hete vettem észre, hogy Leó fél a sötétben. Nem túl erős még ez az érzés, de már többször előfordult, mikor kiküldtem pl. a fürdőszobába a fellépőjéért, nem indult, csak ült és nézett rám. Illetve, "Nem, Mami", azaz, hogy menjek inkább én. Csodálkozva kérdeztem, hogy miért nem akar Ő menni, (eddig mindig elsőre ugrott), mire Ő: "Sötét van." "Kicsit félek." Persze ha felajánlom, hogy menjünk együtt, máris jókedvűen ugrik. Tegnap este, mikor a játszótérről hazajöttünk (és már sötét van ilyenkor, ó borzalom!), szokás szerint előrerohant a nappaliba, majd megtorpanva így szól: "Hoppá! Sötét van. Mamiiiii!" De este az elalvással, illetve éjszaka nincs probléma, persze természetesen még mindig nem egyedül abszolválja a nevezett programpontokat. :))) Kicsit fura ez, mert a szakirodalom szerint a sötéttől való félelem szinte soha nem kezdődik három éves kor előtt, hiszen ez már egy szimbolikus félelem, (a sötét, mint a szeparáció szimbóluma okozza a szorongást) de állítólag van egy olyan összetevője is, hogy a gyerekek attól is tartanak, hogy a sötétben nem mozognak olyan ügyesen, és emiatt megüthetik magukat... Így vagy úgy, Leó ha nem is nagyon, de fél a sötétben. Nagyfiú. :)

Pá-pá "Bumija"

A játszóterünkön van egy hatalmas gömb alakú kötélmászó, aminek a tetejéről indul egy csúszda. Eddig mindig sikerült Leót lebeszélnem a felmászásról, most nem ment. Pedig nem egyszer láttam már "fennakadva" Leótól idősebb gyerekeket is, ahogyan se tovább, se vissza nem tudnak mászni és még segíteni sem tud nekik a szülő, mert felnőtt képtelen átverekedni magát a szűk lyukakon és levenni sem egyszerű az ijedtségtől dermedt csemetét... Így aztán igyekeztem a bokájánál fogva visszatartani és jobb belátásra bírni. Mikor nagysokára elindult lefelé, rájött, hogy nem megy olyan könnyen, mint fölfelé, mert nem találta a támasztékot a lábával. Megijedt és azt mondta tisztán érthetően kétszer egymás után: Félek, félek! Én megfogtam, levettem és csak sok perc után döbbentem rá, mi is hangzott el...
Meghatódtam...
Egyrészt, mert megsirattam magamban a szívünknek oly kedves "Bumija"-t, ami ilyen kontextusban olyan sokszor hangzott el eddig Leó szájából...
Másrészt mert tudom, milyen nagy dolog ez a néhány betűs szó... A helyzet komolyságához illőn szakmai zsargonnal szólva nem kisebb dolog történt, mint egy belső érzelmi állapot felismerése és megosztása... ejha... :)) Mondtam már, hogy nagyfiú? :)))
(és a kép csak illusztráció, a stadtparki játszó sajnos nem a "mi játszónk" természetesen... :)