Aggodalmam alaptalan

Tegnap terhesgondozáson jártam a szülészorvosomnál. Panaszom nem lévén, semmilyen vizsgálatot nem szándékozott csinálni, csak Erzsike tette a pocakomra a szívhanghallgató kütyüt. Hosszú percek hallgatózása, de az én szívhangomon kívül semmi. No, erre már Siklós is odajött, átvette a műszert. Továbbra se semmi. Én ekkor már úgy lélegeztem, mintha épp egy 100 m-es síkfutás után lennék. Jöjjön hát az UH. Őrült lassan peregtek a másodpercek, gép bekapcsol, monitor babrál, vizsgálófej pocakrahelyez. Én alig bírom visszatartani a könnyeimet. Kép megjelenik. "Látja, itt a feje?" Persze, hogy látom, de mi van vele???? A következő pillanatban meglátok egy kis integető kezecskét a monitoron. Szerintem az odakinn várakozók is hallották azt a bizonyos követ... Közben a monitoron megjelenő Kisember (állítólag) még ugrált is, :) bár én inkább csak valami csuklásféle összerándulást láttam. "Minden rendben, nagyon cuki" mondták. Persze akár mit is mondhattak volna, nekem elég volt a kis integető kezecske. És csak most, hogy leírtam, most döbbentem rá, miért is volt olyan nagyon nehéz és olyan rémisztően ismerős az a pár perc...