Lehellélek

Esti pizsamábabújás közben...
"-mama, tudod mit szeretnék ajándékba?
-nem, micsodát?
-egy sárkányvárat
-ej ha, és mondd csak, sárkánnyal együtt? (kérdezem, hogy nyújtsam egy kicsit a beszélgetést, mert úgy élvezem, hogy beszélgetünk, nem is sejtem, hogy közben a lényegre tapintok...)
Ő megáll, nagyra kerekíti gyönyörű szemeit (jaj ezt úgy szeretem) és kicsit halkabban megkérdi:
-Legoból van?
-A sárkány? Hát persze... Te Lehel, lehet, hogy félsz a sárkánytól?
-Ühüm...
-Képzeld, egy kicsit én is.
-De van egy jó hírem... Sárkányok NINCSENEK." (Tudom, hogy teljesen felesleges ilyesmit mondani,m mert ugyanúgy fél majd utána is, igazából csak az ezt követő másodpercekért mondom, mert amit ilyenkor látok rajta, arra egész életemben emlékezni fogok:
Még jobban elkerekedik a szeme és egy kicsit megnyúlik az arca a csodálkozástól, nagy levegőt vesz és úgy kérdezi megdöbbenve, hitetlenkedve:
"Nincsenek?!" :)
Mert hát persze, hogy vannak, hiszen a mesében vannak, legoból is van, így aztán ma reggel csinált egy kardot, én voltam a sárkány, Ő meg Szent György lovag, Lorin a királylány és reggeli előtt le is győzött hősiesen, aztán oviba menet végig meséltem egy sárkányról nekik, amit majd folytathatok, mert jóóó hosszú lett, még az oviban öltözés közben is tartott és néhány gyerek is körénk gyűlt... :) Remélem "odabenn" is megküzd a sárkányával, mert második éjszakánk lett rémséges... Kicsi Lovagom... :)

Önderítés...

Nehezen indult a nap. Leó tegnap nem aludt délután és ilyenkor nagyhalál van, annyira nyűgös. Mióta az ovi megkezdődött, megint nagyon nehezen alszik el, tök mindegy mennyire fáradt, sírdogál, hogy le akar csukódni a szeme, de Ő nem akarja... és persze hogy nem akarja, mert fél. Fél, hogy rosszat álmodik, illetve ilyenkor előjönnek a szorongások, amik mostanában elég erősek. Az oviban ugyanis van egy nagyon beteg gyerek, (róla nem akarok írni) akinek halálfélelme van... Lelkileg nagyon megterheli az óvónőket is, iszonyú nehéz helyzet, én nem is tudom, hogyan lehet ezt jól kezelni az óvónőknek. Mindenesetre Leó a kis érzékeny lelkével azonnal levette a lényeget... Annak örülök, hogy legalább elmondta nekem, ha nem is egyszerre. De ettől még nem tudok segíteni neki, tanácstalan vagyok és persze engem is felkavar a dolog. No és az ilyen reggeleken pedig türelmetlen és kiabálós. De legalább békében váltunk el... Félek, mi lesz, ha kórházban leszek, nem fogja tudni senki elaltatni Leót délután és az maga lesz a katasztrófa...
Persze bizonyára kissé túlzás azt gondolnom, hogy nélkülem megáll itthon az élet... :) Nem ártana ezt is elengednem, hogy csak Loriné legyek most egy kicsit... :)
Hát akkor jöjjenek a tegnap délutáni fagyizni menős kézenfogós képek, hadd örvendezzen egy kicsit a szívem... :)

Leó a hős.... (Anikó néni "A pedagósus")

Vége a négy hét úszásnak. Utolsó előtti alkalommal, az óra vége felé Leó elkezdett üvölteni és tiltakozni, nem megy a mélyvízbe. Lett a lábán egy kis seb edzés közben, de persze ez csak a fedősztori volt, valójában megijedt. Anikó néni nem hagyta magát, bámulatos higgadtsággal és rutinnal kezelte a helyzetet, Leónak is meg kellett csinálni a gyakorlatot, amit a többieknek. Végül megcsinálta. Anikó megnyugtatta Lacit, nincs semmi vész, látott már ilyet, "de meg kell tanulnia, ki itt a főnök"... majd mosolyogva hozzátette, szerinte nem jövünk holnap... :) és valóban, Leó hallani sem akart arról, hogy másnap is úszni menjünk. Délelőtt beszélgettünk a dologról és úgy tűnt, minden rendben, de mikor alvásból ébresztettem és indulnunk kellett volna, újra hevesen tiltakozott. Fél a mélyvíztől, nem akar bemenni. Nagyjából három perecem volt indulásig, így némi testi erőfölényt is be kellett vetnem, hogy az ágyából az előszobába vontassam, végig beszéltem, nyugtattam, még az autóban is sírdogált, de mire Lacit fölvettük, már megnyugodott... Az edzés fél hattól fél hétig tartott a Margitszigeten, a menetrend az volt, hogy amíg Laci benn van Leóval, én Lehellel szigetezem odakinn... Negyed hétkor már percenként néztem a telefonomat, hátha Laci üzen valamit, mert tudtam, az óra végén mennek a mélyvízbe...
...és igen, ilyen képeket kaptam... :)

Mondanom sem kell, rögtön elsírtam magam, olyan büszke voltam Leóra, aki szembenézett vele és legyőzte saját félelmét. Később azt is megtudtam, Anikó néni újra zseniális volt, mert jól tudta, miről szólt a tegnapi cirkusz és külön figyelt Leóra, az utolsó mélyvizes feladatot neki már nem kellett megcsinálni, mehetett játszani...
Most egy hónap szünet, aztán szeptembertől elkezdünk valamilyen úszótanfolyamot valakinél, mert sajnos Anikó csak nyáron vezet gyerekeket, év közben versenyzői vannak. Remélem szerencsénk lesz.

Félelmetes

Leó fél. Most épp a vulkántól. Néhány hónapja, hogy Lacival megnéztek egy videót, amin egy vulkánkitörés elsodort egy házat. Utána napokig magyarázta megállás nélkül a vulkánt (amit persze lerajzoltatott az apjával és a legapróbb részletekig mindent pontosan elmagyaráztatott magának, majd Ő is lerajzolta és elmagyarázta nekem vagy százszor. Eljátszotta ezerszer. Tudom, ez csak a felszín, a benne életkorából (is) adódóan munkáló szorongás most épp a vulkántól való félelemben ölthet testet. Igen ám, de szegénykém az utóbbi egy-két hónapban, szinte minden éjszaka felriad (holott eddig ez csak a betegségek előtti éjjelen volt jellemző, ebből tudtam mindig, hogy közeledik a cudar) és bár van, hogy a kis elemlámpájával csendben átszalad és bebújik mellém, de többnyire ordít, azaz kiabálva mamizik, míg meg nem jelenek. Ezt a kiabálást nem feltétlen kapcsolom össze a szorongással, rossz álommal, mert sajnos Leó természetétől nappal sem áll távol az oroszlánüvöltés, ha valami nem a kedve szerint alakul. Fogalmam sincsen, hogy szoktassam le erről, főleg, hogy én is szoktam kiabálni... Kis tükröm kíméletlenül. :) Iszonyú heves, magas lángon égő, szenvedélyes, temperamentumos apjafia, anyjafia, ez ok. Na de éjjel? Már nem merek a szomszédok szemébe nézni. Ugyanakkor meg nem tudok rá igazán haragudni, hiszen csak engem akar, a biztonságot, hiszen igazán fél ilyenkor a sötétben egyedül. Amint meghallja a hangom elhallgat, bújik, majd alszik tovább, kivéve mondjuk tegnap éjjel, mikor még vagy jó másfél órát feküdt mellettem némán, nyitott szemmel... Nem tudom, hogyan tudnám még Őt erősíteni nappal és biztonságot adni neki éjjel. Azaz persze kézenfekvő, hogy vegyem őt is magam mellé éjjelre, de ezt csak végső esetben tenném, visszalépésnek érezném, már több mint egy éve alszik egyedül (ma este kérte először, hogy ez ne így legyen). Egyelőre marad az éjszakai szaladgálás, kiegészítve néhány aprósággal, amiket egyébként ösztönösen alkalmaz... Soha nem volt ugyanis átmeneti tárgya, szerintem azért, mert nem volt szüksége rá, éjjel-nappal vele voltam. Mostanában azonban az elalváshoz (bár ott fekszem mellette), de már nem a csupasz bőrömet fogja meg:), hanem "fültakarót" kér (egy picike babapárna, amit a felül lévő fülére kell gondosan rátakarnom), illetve akkurátusan egész testét befedő takarózásba kezd. Ezek nélkül nincsen alvás. Még 30 fokban sem...
Ha valakinek van ötlete ilyen típusú kiabálással kapcsolatban, kérem ne tartsa magában! Köszönöm! :)