Nagyfiú

Lehel újabb fogat hullatott. :) Kérdezem tőle, hány foga is van már a foggyűjtő dobozkájában, mire Ő lemondóan legyint. "Lorin ellopta belőle majdnem az összes fogamat." Teljesen lefagytam és meghatódtam egy és ugyanazon pillanatban. Egyrészt, hogyan lehet ez a kis négyéves ilyen pimasz és bátor, másrészt mennyi szeretet kell ahhoz, hogy egy ilyen durva kincsrablás fölött panasz nélkül napirendre térjen valaki...

Testvérek

Egy jó fényképhez adva volt szinte minden. Gyönyörű nyáresti fények, ünneplőbe öltözött gyerekek, csodás környezet. Csak volt egy fehérrucis kis szabotőr... :) azért nagyon jellemzőek a jelenetek. :))

Testvérek

Néha ölik egymast és útálkoznak. De többnyire örülnek, hogy vannak egymásnak. Szeretik egymást igazán. És a legjobb játszótársak. Hárman, ketten, bármelyik felállásban. Remélem nemsokára négyen is. :))

Sí

Nyárvége

A fenti képeket tegnap Laci küldte át, míg én fogorvosnál voltam. A gyerekek cukik, viszont át kellene válogatnom a szekrényeket, hogy bizonyos ruhadarabok gazdit cseréljenek. :) Szerencsére Lorinka fintor nélkül nagy lelkesedéssel hordja a Lehel pólóit, Lehel büszkén húzza magára a Leó cuccait, szóval mindenki örül, csak én sóhajtozom, hpgy már megint nőttek... :)

...és egyet a mama kedvéért...

Olyan rég készült róluk közös kép, mikor hazajöttünk délben az oviból-suliból, gondoltam megragadom a ritka oillanatot, hogy mind az ajtóban állnak, amin nem mellesleg ott a gyönyörű barka koszorú. :) Nem lett jó kép, de én ezt mégis szeretem, mert mindegyik olyan jellemző képet vág. :)

Hárman

Mostanra Lorin abszolút partnere a Fiúknak minden játékban, talán csak a kislegoban nem. Olyan szerencsések vagyunk, hogy tudnak és szeretnek együtt játszani. Sokszor hallom, hogy a hármas szám nem kedvez az együttes játéknak, ott kialakul előbb-utóbb a pár és a harmadik hoppon marad. Most úgy látom, ennek azért nem feltétlen kell így Lennie. Remélem így is marad! :)

Margitsziget

Kékek és Huncutok

Lehet válogatni, melyik a legégetnivalóbb... Jelenleg talán a kis középső és a szeme sem áll jól jobbszélső fiatalember fej-fej mellett haladnak... :)

A 20 hónaposak... :)

Játék hármasban, avagy megy a gőzös...

Testvérek...

Erről a képről eszembe jutott egy másik kép a múltból, egy másik "Nagy" és egy másik "Kicsi" volt rajta és épp így, ezzel a büszke mosollyal kísérte a "Nagy" a "Kicsit", s a "Kicsi" ugyanezzel a boldogsággal az arcán totyogott... :) (Ha megtalálom, fölrakom ide...
(És egy közérdekű közlemény, Kedves Olvasók, ha visszagörgettek áprilisra, találtok új posztokat... :)

A tejtestvérek

Emlékszem, még a 4D-s UH-on jegyezte meg a doktornő, ahol a Fiúk is jelen voltak, mert kicsit az ő kedvükért csináltattuk, hogy úgy látja, ez a pici lány a pocakban a kisebbik Fiúra hasonlít. :) ...és tényleg. :) Ők ketten nagyon hasonlítanak egymásra, bár Lorin sok mindenben hasonlít inkább Leóra, de ami a külsőt illeti, inkább Lehel. Aztán tejtestvérek is lettek ők ketten, ami szerintem már így is marad, amíg szoptatni fogom Lorint, Lehel is csatlakozik alvás után... Mostanában pedig, hogy Lehelt sokat itthon tartom ha csak taknyos egy kicsit, ők ketten sok időt töltöttek együtt és Lorin nagyon megszerette Lehelt. Már ki tudja mondani a nevét, nagyon cuki, mert az l-betűknél kidugja kicsit féloldalra a nyelvét... :) és Lehelt követeli a játszótéren, üljön vele a hintára, Ő kapja el a csúszdán, ő fogja meg a kezét, és úgy egyáltalán, állandóan szemmel tartja, követi... Minap Lorin épp az ölemben ült, mikor Lehel sírva ébredt a délutáni alvásból. Lorin rámnéz, mutatja és mondja: Lehel, majd indul, a hangerő ellenére bemerészkedik Lehelhez és simogatja a fejét. :) Ha alszik Lehel és Leóval épp beszélgetünk arról, mikor ébresszük föl, Ő már indul is ébreszteni és énekli, amit ilyenkor szoktam ( a János bácsis éneket...:)

Buksik... :)

Három

Mindig irigykedem, mikor testvérfotókat látok, ahol az összes gyerek rajta van, mindegyik látszik, sőt, mindnek látszik az arca, és ha még mindegyik mosolyog is, de legalábbis nem grimaszol, na az már gyanús... :) Nálunk nagyon nehéz műfaj a testvérfotó, bár ez néha még sikerül, de a családi az mostanában kizárt... A fiaink direkt szabotálják... Ez azért most aranyos, mégha beállított is kissé... :)

Itt következik egy rakoncátlanabb, kevésbé beállított:

Majd mikor néhányan a kamerába néznek:

Majd, amikor senki... :)

...és aki nincs a képen, az Ünnepelt... és még az árnyéka sem látszik... :(

Testvérek

Újra és újra megállapítom, a három gyerek az nem háromszor egy... :) Nekem legalábbis ez a legnehezebb a testvérségükben és a létszámukban, ugyanis ebből adódóan ha épp rossz napjuk, kedvük van, megkeserítik egymás életét, meg persze az enyémet... Viszont, amikor túljutunk ezeken a bugyrokon, újra és újra rácsodálkozom, micsoda ajándék, hogy vannak egymásnak!
Tegnap elnéztem a Legkisebbet, ahogyan legózott a nagyokkal...
...és ha csak ennyit írnék, az olyan lenne, mintha nálunk ilyen idill honolna, ahol a három (a 6, a 3 és az 1 éves) gyerek a legnagyobb harmóniában együtt építkezne, mi sem természetesebb ennél délután. :) Szóval a teljesség kedvéért megemlítem, hogy nem így kezdődött, hanem, hogy Leó meg Lehel duplóvárat építettek és persze Lorint nem engedték oda, nehogy szétrombolja. (Ági szívem, a kedvedért még egy korábbi momentumot is megemlítek, miszerint azért duplóztak, mert az összes többi játék büntibe vonult a délelőtti kupleráj elpakolásának szabotálása miatt... :) )
...Szóval duplóztak és látom, hogy Olyinka (becsületes nevén Lorin) dupló elemmel a kezében próbálja megközelíteni a készülő várat. Szóltam a Fiúknak, nagyon elcsodálkoztak Húguk kezdeményezésén és kíváncsiságból engedték, hogy Ő is rakja, sőt, adták a kezébe a kockákat és biztatták... (egy darabig, míg Lorin véletlenül föl nem döntötte a várat...:) Hihetetlen, de ez az idő is eljött, hogy az alig egy éves legozik. Szakszerűen illeszti, teszi a tetejére, koncentrál és persze nem jó neki akármi, amire teheti, neki csak Az jó, amire a másik kettő is pakol... :)
A másik rácsodálkozásom ma hajnalban történt. Leó éjjel valami rosszat álmodott és átszaladt hozzám, ám amikor behuppant mellél, Lorin épp akkor ébredt és mire cicit adtam Lorinnak Ő már aludt is az oldalamon, így nem vittem vissza a saját ágyába, hanem így folytattuk az éjszakát. Hajnalban Lehel mamizása hasított bele a csendbe, ugrottam, szaladtam, cicit adtam odaát is, majd mikor már a kezemet fogva visszaaludt, hallom Lorint sírni. Lehel kezét megpróbáltam lefejteni az enyémről, de nem engedte még, viszont ugyanebben a pillanatban Lorin titokzatos módon elhallgatott. Így maradtam még, míg Lehel teljesen vissza nem aludt, akkor lopóztam csak át, ahol a következő kép fogadott: Leó feküdt közvetlenül a Lorinnak paplanból épített barikádon (mert az ágyunk melletti oldalon nincs rács a kiságyán) és aludt, Lorin pedig ül mellette a kiságyban és nézi Őt. :))) Reggel megkérdeztem Leót, mi történt, mondta, hogy meghallotta, hogy sír Lorin (pedig máskor ágyúdörgésre sem ébred) mellé feküdt és megsimogatta, Lorin pedig megnyugodott, mert látta, hogy nincs egyedül. (A történeti hűség és Ági barátnőm kedvéért ismét megjegyzem, hogy Lorint nem sikerült már visszaaltatnom és ekkor még csak háromnegyed hat volt, de hát ne legyünk telhetetlenek... :)

A "Hordozó" és a "Hordozott" esete...

Éppen nagy az összhang Fiaink között. :) Szeretem az ilyen pillanatokat... Ma mikor a kikötőben sétáltunk, rájuk szóltam, hogy óvatosan szaladgáljanak, mert belepottyanhatnak a vízbe... meg azt is hozzá tettem, hogy persze én azonnal utána ugranék a vízbeesettnek, hogy kihúzzam. Lehel rögtön kontrázott, hogy persze, Ő is azonnal utánaugrana... :) Lecsillapítottam a kedélyeket, megbeszéltük a vésztervet, hogy a másikuk nem ugrál sehová, hanem kiabál Apának (aki Lorint tolta babakocsiban és a diskurzus miatt jócskán lemaradtunk mögötte). Majd Leó csillogó szemmel, komoly hangon érett nagyfiúként így szólt: mama, ha Te nem lennél itt és Lehel beleesne a vízbe, én is utána ugranék. De jó, hogy így szereted a testvéredet, hogy rögtön utána ugranál, mondom én, mire Ő ártatlan hangon még hozzáteszi: "Persze, csak előbb azért levetkőznék!" Az én érző lelkű, praktikus nagyfiam... :)

this moment

Szívmelengető...

Lehel a szívmelengető. Leót úszni vittük, onnan jöttünk haza egy órácskára, mikor a ház mellett talált egy talpalattnyi finom homokot. Úgy megörült neki, ahogyan csak a gyerekek tudnak. Majd felcsillant a szeme és azt mondta: "Ide bele fogom írni azt, hogy Leó!"
Minden hasonló korú gyerek a saját nevét akarná beleírni, Ő nem. A szívem megtelt melegséggel és szinte könnyekig hatódtam ettől a szeretettől...

Újrarendeződés

Nehéz időszakot élünk. A testvérek számának növekedése ha nem is mindig tudatosan, de hatalmas indulatokat generál. Kapom a jeleket, leginkább Leó az, aki mint a legérzékenyebb láncszemünk, jelez. Előbb finoman, majd egyre durvábban. Fáradtak is nagyon, mert sokára alszanak el, hamar kelnek, Leó még úszni is jár minden nap, de pénteken egy olyan daccal találkoztam, ami mellett már nem hunyhattam szemet és foghattam a fáradtságra, végig kellett gondolnom és tennem valamit a változás irányába.
...és hogy mire jutottam. Leó Csillag. Akit a legjobban sajnálgatok magamban, hiszen Ő a legnagyobb "vesztes". Megtapasztalhatta az osztatlan figyelmet, jól el is kényeztettük picinek és ehhez képest óriási űrt hagyott benne a testvér születése, a második már nyilván nem akkorát, de a rá fordított idő, figyelem tovább csökkent. Ezt én úgy próbáltam kompenzálni, hogy nagyobb teret, szabadságot hagytam neki a játékra, a kiteljesedésre, mint a testvéreinek. (amíg Lehel picike volt, ez talán jól is volt így, de ahogy Ő is nagy lett, már nagyon egyenlőtlennek tűnik a felállás.) Jól példázza a helyzetet az itthoni játéktér megosztása, vagy meg nem osztása... Mivel elég irányító személyiség, meg itthon a legnagyobb gyerek is, ráadásul olyan játékokat kapott tőlünk, amik abszolút alkalmasak a rendelkezésre álló tér beépítésére, így a kicsik kiszorultak a játéktérből. Persze ha Lehel épp részt vesz(vehet) a játékban, Lorin egyelőre a szoba sarkában is el van (na talán már ez is a múlt:), de mi van, ha nem... :) Ez az egyik oldal. A másik meg az, hogy azt vettem észre, hogy Leó az, akire a legkevesebb figyelem jut. Ő az, aki mikor beszél, csak bólogatok, de nincs időm, energiám igazán figyelni sok esetben, Ő az, akit a legtöbbször szidok vagy felelősségre vonok, akit a legkevesebbszer dicsérek, vagy szinte soha és akivel a legkevesebb minőségi időt töltöm. ...és vajon miért csodálkozom, ha elindul egy önrontó spirál... Miért csodálkozom, ha Leó hirtelen úgy kezd hibásan beszélni mint Lehel, ha előszedi a cumisüveget (amit még neki vettem, de sose használtuk), kimossa és abból issza a vizet az ebédhez, ha "agyonpuszilgatja" Lorint, ha durva Lehellel és önző, ha egy-egy rákiabálásom után sírva fakad és megkérdezi, hogy vele miért nem vagyok olyan kedves mint Lehellel... Hogy nem jutott el hamarabb az agyamig, hogy ez a gyerek hiányt szenved valami létfontosságú dologból, a szeretetteljes odafordulásból. Amit nem, hogy nem enyhít a testvérei rovására is hagyott nagyobb szabadsága, de még rontja is a helyzetet, mert összekapcsolja a testvérféltékenység sztorival...
...és ami történt. Pénteken mikor lent voltunk, olyan dühös volt rám Leó, valami "semmiség" (a testvérei miatt meg kellett állnom, mert mindkettő sírt és nem tartottuk vele a lépést:) miatt (most értettem csak meg, miért talált ez elevenébe), hogy magából kikelve üvöltözött velem, de olyan indulattal, ahogy még sosem. Rászóltam, aztán letelepedtem az árnyékba Lorint szoptatni, majd elmentem az egy sarokkal odébb üvöltő Lehelemért (Ő csak fáradt volt:), közben Leó is mellénk telepedett, elszállt a dühe. Én nem szóltam hozzá, egészen addig míg fel nem értünk. Érezhette, hogy valami nincs rendben, mert nem vette zokon, hogy nem válaszolok az olyan kérdéseire, mint, hogy Ő is ihat-e gyümölcslevet stb... Gondolkodtam, majd arra jutottam, kezdjük a tér újrarendezésével. Mondtam neki, hogy borzasztóan viselkedett, ezért most egy időre elteszek minden kislegót, a legóvonatot is (nincs nap, amikor nem játszana vele). Természetesen dühös lett, de sikerült átfordítanom a dacot, mikor mondtam neki, hogy úgy látom nincsen jól és szeretnék neki segíteni, mert nagyon szeretem és azt szeretném, hogy jól legyen. Ez átment. Ettől kezdve már nem dühöngött.
Azóta eltűnt a kislegó, mindenki boldog, Döncinek van helye építeni, meg önállóan is játszani Leó mellett, Lorint nem kell folyamatosan monitoroznom, nem vesz-e a szájába valami apróságot, Leó pedig mintha lenyugodott volna.
Most akkor következhet a minőségi idő. :) Nagyon szeretem.