Dokumentálva

Van ez a tejfehérje-érzékenység Lehelnél. A helyzet jelen állása: Én, a szoptató anya már mindenféle tejterméket fogyasztok, kivéve a tejet, mert ez utóbbi két alkalommal való "próbafogyasztását" összefüggésbe vélem hozni két háromnegyedórás vigasztalhatatlan üvöltéssel. Eredetileg pedig arra gondoltam nagyon tudományosan, hogy Lehelnél majd csak akkor vezetem be a kezdetben joghurtot, túrót, ha én már tejet is ihatok, ám ember tervez, Lehel közbeszól... Napok óta szinte semmit nem eszik, pár kanál után megáll. tegnap sajtot eszegettem és majd kiugrott a bőréből, hogy neki is adjak... Hát adtam. Aztán ha azt adtam, gondoltam nagyobb bajt már nem okoz, ha gyorsan megkóstolja a joghurtot is (legalább ennyi legyen az előzetes tervekből...:))) Annyira szeretem nézni az arcukat az ELSŐ kóstolásnál. :) Kár, hogy nem volt nálam a fényképezőm, így csak én láthatom még azóta is magam előtt a hatalmas kerek szemeket, az enyhén felvont szemöldököt, az előbb összehúzott, majd széthúzott kicsi szájacskát... :) Nagyon cuki volt, kézzel is megpróbálta, amikor pedig csupafehér lett minden, visszatért a kanálhoz, persze előbb megtöröltette a kezeit. :) (Ma mustárt evett... kell tartanom egy fényképezőgépet az étkezőasztalon, közvetlenül a papírtörlő mellett...:)

Párbeszéd

Nyár elejei a történet, mikor még jártunk lovagolni, azaz lovon vitetni Leót pénzért. :) Mert kb annyi történt, hogy 500m-t sétált alatta a ló, míg az "oktató" (aki minden alkalommal más volt) vezette a lovat és közben "ismerkedő" kérdésekkel bombázta a gyermeket, saját személyiségétől függően "beszélgették", vagy hallgatták így végig a fél órát. Na de nem is erről akartam írni, hanem volt egy cuki párbeszéd, ahol mi szülők könnyesre röhögtük magunkat ott a ló háta mögött (mert persze, hogy az egész család zarándokolt ilyenkor büszkén, a poroszkáló poronty után...:) Annyira benne van ebben Leó eszenciája...
(...)-Leó, mi a kedvenc színed?
- Zöld.
-Mi a kedvenc ételed?
-Palacsinta
-Hát a fagyi?
-Azt nem szeretem. (Nyár eleje volt még, akkor még soha nem evett...:)
-és mi a kedvenc állatod?
(na itt egy kicsit cikinek kezdtem érezni a helyzetet, mert tudtam, mi a "jó válasz" és sejtettem, Leó nem fogja eltalálni...
-Béka.
(Szerencsétlenségünkre az oktató tovább feszegette)
-és a lovat szereted?
-Nem. (na itt már az oktató is nevetett)
-Vicces gyerek vagy Te Leó...
Volt még egy rész, ahol ragadozó állatra kellet példát mondania, Leó pedig magabiztosan vágta rá újra: Béka. Majd az értetlenkedő oktatónak meg is világosította, hiszen megeszi a szúnyogot. :)

Nagylelkű...

Történt ma, hogy a délutáni alvásból mindketten csaknem egyszerre, csaknem egyforma "IGEN ERŐS" nyűgösségi szinten ébredtek. Egy ideig sírdogáltak a gyerekszobában, próbáltam szoptatni Lehelt a kis fehér IKEA-ás fotelban, ami szűknek bizonyult hármónknak, így javasoltam, menjünk ki a kanapéra, ott senvedjünk tovább... :) Igen ám, de mindkettő csak és kizárólag rajtam óhajtott "kivivődni"... Nem volt szívem egyikkel sem keménykedni, így aztán bal csípőre a 18 kilós, jobb csípőre a 12 kilós (áprilisi adat:) (bár utólag lehet inkább fordítva csinálnám... és hajrá. (...) Este mikor Leót altattam, a szokásos mese közben ahol mindig az aznapot mesélem neki el, azért pedagógiai célzattal ennél a kivivős résznél a lehető legkönnyedebb stílusban félvállról hozzátettem, hogy egyszer meg fogok rokkanni... Úgy tűnik talált, süllyedt, mert a következőt fűzte hozzá, miután tisztáztuk mit is jelent pontosan a megrokkanás... " Mama, ha legközelebb mind a ketten bent sírunk és nem akarunk saját lábon kimenni, akkor engem ne vegyél majd föl, én majd kimegyek sírva." Mondom én, hogy nagy szíve van... :)))

Én a sárkány (Apa írása)

Reggeli beszélgetés Leóval:
- Api képzeld, nagyon érdekeset álmodtam.
- Mit álmodtál Leó?
- Sárkány volt benne.
- És nem féltél?
- Nem, mert csak füst jött a szájából, láng nem.
- És egyedül voltál?
- Ott volt Lehel, meg Mami is.

Igen, előző este mese helyett arról beszéltem - kedve ellenére - miért nem viselkedünk úgy, ahogy azt ő tette.  :)

Hatalmas apróságok

Mióta Bécsben jártunk Lehelestül, Leóval néhány napig harcoltam, de csak én. (!) Lehelt másnap megölelte és megpuszilta. Magától. Nem nekem. Ilyet azelőtt még sohasem csinált, azóta pedig már többször is. Sőt olyanon is egyre gyakrabban kapom, hogy Ő is csillogó szemekkel nézi Lehelt és együtt nevetünk a Legkisebb legújabb káprázatain... A reggeli testvérölelés közben pedig valami "szeretlek"-félét hallottam, összevont szemöldökkel vissza is kérdeztem csöppet sem leplezve meglepődésemet: Leó, te azt mondtad, hogy szereted Lehelet?
"Igen mama, szeretem, csak azt nem szeretem, amiket csinál..." :)))
Tegnap délután szülinapi zsúron voltunk. :) Az elsőn. Leót meghívták az ikerbarátai az oviból. Leó rendkívül izgatott volt és nagyon várta a találkozást... Azt hiszem kezd kamaszodni... :) mert az érzelmeit máris kezdi leplezni, és nagyon zavarba tud jönni... De iszonyú nagy szíve van, tele szeretettel és ezt olyan jó látni... Azt meg olyan nehéz, amikor csalódnia kell... Együtt csomagoltuk az ajándékokat, ő választotta ki a papírt, ami szerinte gyönyörű volt... :) megígértette velem, hogy saját kezűleg Ő viheti le az autóhoz, meg aztán a cimbiknek is ő fogja odaadni. Úgy vigyázott a csomagokra, mint valami kincsre. Mikor megérkeztünk, csak a szülők üdvözöltek, mert a cimbiknek jobb dolguk volt (nagyon rég találkoztak és ez az ő életkorukban megtépázza a kapcsolatot, meg aztán ők az unokatesóikkal játszottak éppen)... Leó így egyedül ugrálóvárazott, de hamarosan feloldódott és összeszedte bátorságát és megkérdezte az egyikőjüket, játszik-e vele valamit... a válasz "nem" volt... Tudom, hogy nem kell és lehet megóvni a csalódásoktól... Ő rezzenéstelen arccal tűrte, bár tudom, belül pityergett egy kicsit. Még szerencse, hogy nem az a bánatában elbújós típus, később újrapróbálta a csatlakozást újra a ragyogó szemeivel... :))))
Hazafelé történt... valami olyasmi, aminek még most is hatása alatt vagyok. Adva van az én testvérféltékeny, elkényeztetett, néha üvöltöző, hisztiző nagyobbik fiam. A zsúrról hazafelé még a hangja is megváltozott. Úgy viselkedett, mint egy kisiskolás, vagy méginkább, mint egy kis felnőtt. Lehel ugyanis valahogyan kiszbadította a karjait a kötésből és előre dőlve az ablakot, illetve az ajtónyitót ütögette kezével (ezt is csak Leótól tudom, mert én vezettem és csak hárman voltunk), megállni hirtelen nem tudtam, mert leállósáv nélküli autóúton mentünk... Leó megvizsgálta Lehel kötését, megállapította, hogy a derekánál be van kötve, "csak" a keze bújt ki és elintézte, hogy Lehel ne matasson az ajtónyitónál (mert persze hogy az Ő oldala nem volt gyerekzárral bezárva), bekapcsoltatta velem a zenét és elkezdett táncolni Lehelnek, mert tudta, hogy a kicsi utánozni fogja a mozdulatait és hazáig szórakoztatta a testvérét. (Az első lehetőségnél persze megálltam...) Leszámítva az ijedtséget, meg a bűntudatot, amiért nem jól kötöttem be Lehelt, olyan volt, mintha egy időkapu nyílt volna ki előttem, azaz inkább egy kis ablak, amin a jövőbe láttam volna, és láttam benne a néhány évvel komolyabb, érettebb Leófiút. Bár akinek van szerencséje kettesben, Lehelmentes övezetben lenni vele, valami hasonlóról számol be... :) Talán hamarosan változnak az arányok, többször lesz alkalmam csodálni a "nagyfiamat"... :)

Kukoricázik...

Eggyel hosszabb a lista... :)

Bécs...

Hétfőn "szülitegnapelőttes" voltam, aminek alkalmából Bécsben jártam Lacival, mondhatnám szinte kettecskén, mert csak Lehel volt utaskísérőnk, akivel mindössze annyi teendő volt a nap során, hogy csodálnunk volt muszáj (mert annyira cuki:), na és este megfürdettem Lindáéknál. :) Nagyon jó volt csavarogni egy kicsit, no és gluténmentes sütit enni és TEJeskávét szürcsölni. Még ha meg is lett a böjtje, mert másnap Leóval nem bírtam (gondolom van némi harag benne, hogy őt itthon hagytuk), Lehel pedig szerintem még nem bírja a tejet, mert másnap a délutáni alvás után háromnegyed órát sikított végig szinte levegővétel nélkül. De még így is nagyon jó volt, köszönöm Laci, köszönöm Mama!

16 hónapos is elmúlt már... :)

Csak nemrég jöttem rá, miért is volt nehezebb mostanság kétgyerekkel. Lehel nagyon nagyot változott, a megszokott rutinjaim nem működtek már, újra kellett tanulnom Őt. Nagyosodik. De legalábbis már nem kisbaba. Hatalmas az akarata, ami újabban már nem is mindig terelhető, cseréről hallani sem akar, ha pedig elveszünk tőle valamit, megsértődik... Ez nekem teljesen új. Keservesen sír, ha vissza is kapja a kincsét, ilyenkor már azértse kell neki, jól el is hajítja... :) Csak áll és összeszorított szemmel sír. Szegénykém. A szomorúságos fázisban segít persze, ha megölelgetem, de amíg dühös, nem használ. Ilyenkor csak ott vagyok és beszélek helyette, meg várom, hogy Ő jöjjön, ami meg is történik végül... :) Ha jobb hangulatban van (mert gondolom a fogzás azért jócskán ront a világképén:), persze nagyságrendekkel jobban tűri a frusztrációt és mondhatom, Leó ideális játszótársa. :) Mindig lenyűgöz az a percíz finomság, ahogyan megfigyel mindent a legapróbb részletekig és utánozza.... mindezt persze a dolgok értelmére vonatkozó tudás nélkül még. Ahogyan a játékfakanalát ugyanúgy a fazékon keresztbe teszi főzés közben, ahogyan azt tőlem látta... vagy ahogyan félelmetesen és a tőle telhető legijesztőbb módon morog, mikor Leóval ketrecbezárt oroszlánokat alakítanak a kanapén felépített bunkerban... vagy ahogy megpróbálja a labdát úgy a két lába közé venni és a lábaival hátrafelé földobni, ahogyan azt Nagyapa mutatta neki... Olyan szép ez a korszak és olyan cuki ez a gyerek! :)
Nem a legjobb ez a kép, de olyan jellemző. :) Szeret mindenre fölmászni, különösképpen a kisebb dobozokra, amikre rááll, vagy beleül. De tegnap a leengedett redőnyön beszűrődő napfényfoltra állt rá fülig érő szájjal, ma meg egy textilzsebkendőt terített le a földre, majd ráült és ott szopizta az ujját nagy élvezettel. :) Vonatozik, épít, labdázik, főz, vasal, locsol, fúr, sepreget, táncol (természetesen ugyanúgy forogva mint Leó). Bőszen mutogat, beszélni csak nagyon keveset, mondjuk annyit, hogy: Ada (adjál, adom), Hoppá, Csip, Takk(tikk-takk), Aaauaaa (vauvau), és a minden kontextusban minden más szóra pedig az ÁJÁ! (ez jelenti azt is hogy Mama, meg azt is hogy figyelj, meg azt is, hogy kutyus) Jut eszembe, teljesen oda van a kutyákért! Van egy sajátja is plüssből, ez első látásra szerelem volt, megkockáztatom, már majdnem "átmeneti tárgy"... :))) Leónak nem volt ilyenje... Enni gyakorlatilag egyedül eszik, olyan gyors a tempója, hogy én nem jutok kanálhoz mellette, azaz a kanalam nem ér be a szájába, mert Ő megelőz... :) csak annyit csinálok, hogy alátartom a tányért a kanalának, mert még keresztbe teszi azt a szájába és természetesen hatalmasakat lapátol, aminek a fele a ruhájára folyna... amit persze azonnal le kell törölnöm, különben nem hajlandó folytatni az étkezést, akármilyen éhes is egyébként... :) inni kicsit többet iszik, mint eddig, hála anagy melegnek, mondjuk egy nap legalább egy ujjnyit a poharából... :) a többit a ciciből. :) Altatom Őt is, jobb esetben cicin magától, rosszabb esetben ringatom is hozzá... Éjszaka néhányszor ébred. foga 16, súlyát és magasságát majd pótlólag... :)
Továbbra is szelíd szemű, buddha lelkű napsugár Ő. Szeretem nagyon... :)

A Parton

Jó itt lakni... :) még ha meleg van is. Vagy főleg akkor. :)

Gyereket nevelni...

...nem mindig méznyalás. :) (Mondta nekem Laci a minap, mikor arról mesélt, hogy egy újdonsült apa barátja a néhány napos "kifogástalanul viselkedő" kislányát méltatta...:)
Vannak pihe könnyű napok, és persze nehéz időszakok, meg olyanok is, amikor azt gondolom, egy gyerek is több, mint amennyit elbírok... Most épp nehéz. Leó gondolom a hőség miatt rég nem látott tombolásokkal szórakoztat, Lehel pedig vagy már belépett abba a bizonyos korszakba, vagy a szájában gyarapodó fogak is benne vannak a mókában, nem tudom, de nehezen elviselhető... Sír. Mit sír, üvölt, van, hogy kétpercenként, többnyire vigasztalhatatlanul. Őrlők és szemfogak is bújnak egyszerre, ha pedig mind kint lesz, ami már látszik, akkor 16 fogacska lesz a szájában! Hurrá! Akkor már csak az "újraközeledés" fázisának nehézségeivel kell hadakoznom. Azért sem könnyű, mert kevesebbet ért még a szavakból, mint anno Leó, viszont sokkal több csibészséget lát, mint anno Leó és persze sokkal több frusztrációt is kell elviselnie, így a kis Buddhalelke ide vagy oda, néha nagyon dühbe jön, földhöz vágja a játékait, vagy engem harap. Próbálom jól szeretni. Egyébként onnan is gondolom, hogy nagyobb itt a baj, mert tegnapelőtt éjjel fél egykor még egy klasszikus gyereknevelési könyvet tartottam a kezemben... :) Ma gyorsan visszacsúsztattam a helyére és próbálok LAZÍTANI. :) A tapasztalatom szerint ugyanis én vagyok a kulcs. és ez most nem nagyképűség, főként a fentiek ismeretében ugyebár... :) Ha nyugodt tudok maradni, pikk-pakk elcsitulnak a dolgok. Na nem Lehel természetesen, de mondjuk Leó igen és ez azért már fél siker. :) Ez nekem sajnos nem könnyű, mert alapból szorongok, így a napirend igazából nekem szükséges, hogy ne essek ki a komfortzónámból. :) De most kitaláltam, hogy trenírozom magam egy kicsit és minden nap megcsinálunk valamit, amit amúgy akkor nem szoktunk. Ma pl. pancsoltunk együtt a kádban délben. (Ne mosolyogjon meg senki, milyen laza anyuka vagyok!:) Előtte pedig NEM főztem ebédet, hanem játszótereztünk, így másodszor ettünk egymás után tésztát, Lehel levesét pedig tonhalkonzervvel dúsítottam! :) EJHA! :) Legalább tudom magamról, hogy az evés az egyik parám, így a mai nap ennek elengedésében zajlott. Este pedig fölrúgtuk az "esti szettet" is, mert 9.40-kor levonultunk családilag, hogy megnézhessük az akkor éppen látható Nemzetközi Ürállomást, mely fényes csillagként ragyogott föl házunk fölött néhány percre... :) Most aztán föl van adva a lecke holnapra programilag... :)))

Gravitáció (Apa írása)

Leó tegnap megkérdezte, hogy ha feldobunk valamit, az miért esik le. Így eljött az idő, hogy beszélgessünk a gravitációról. Előkerült a földgömb, a fém búgócsiga meg a mágneskockák. Aztán jöttek a csillogó szemek, meg a kiapadhatatlan gyermeki érdeklődés. Na ezek azok a pillanatok, amiket szívesen megmutatnék a gyerekvállalásról érdeklődőknek. Nem hiszem, hogy maradna bennük kétség. :)

Névnaposunk

...jut eszembe... Drága Barátaim, mind, akik köszöntöttetek (volna) a névnapomon, én meg azt sem mondtam bakfitty, Dunaalmáson hédereztünk családilag, telefonjaink lemerültek, töltőnk nem volt... De éjjel hazajöttünk (mint ma reggel kiderült Isteni gondviseléssel, mert az autónk megadta magát), így hamarosan újra kapcsolódom a Világhoz és remélhetőleg Hozzátok is! Azért tehát KÖSZI! puszi. Bocsi Lehel, a poszt Rólad szól természetesen... :)

Azok az Ujvári Fiúk... :)

...nekem gyönyörűek. Fagyisan, fagyitlanul... :)

Tetőtől talpig...

A tesós képeknél, már csak a csupasz tesós képeket szeretem jobban... :) Sajnos ezekből a legtöbb nem publikus. Viszont cukik, és olyan jellemző, hogy Lehel nyüszít, ha csak megközelítem a naptejes flakonnal, ellenben ha Leó kenegeti, az nyami... :)