Lehel Csillag

Kedden Kornélnál rácsodálkoztam, milyen cukik a lábacskái. DE nem. Ez a "rácsodálkoztam", nem is a jó szó. Az igazság az, hogy majdnem könnyekig meghatódtam, a két kis kalácska láttán... Normális ez? :)))) Úgy szeretem... Olyan finom, szelíd és kedves... Könnyű vele, még ha nehéz is... :)
Itt pedig néhány mai kép Róla... :)

Így készül a "rossz gyerek". (Apa írása)

Ma panaszkodtak Leóra az óvodában, hogy rossz, mert több gyereket is ütögetett, meg megfogott a közös játék alatt.
Hát ez bizony nem szép dolog, most gondolkodhatnánk, hogy miért ilyen csibész ez a kölök.
De szerencsére hamarabb visszaértem az ovihoz, és egy fa mögül láttam az eseményeket. A teraszon az óvónéni felhívására a gyerekek fogócskázni kezdtek. Leó nézte egy darabig, aztán beszállt, és ekkor történtek az incidensek, bár legfeljebb értetlenséget váltott ki az érintett gyerekekből.

Az óvónéni ugyanis elfelejtett egy fontos dolgot. Leónak - az új gyereknek - elmondani, hogy mi ez a játék, mi az a fogócska.
Mikor Leót kérdeztem az esetről, ő annyit mondott, hogy minden gyerek elkezdett rohangálni, hangosan kiabáltak és egymást ütögették.

A történet akár vicces is lehetne, csak az a baj, hogy az óvónéni részéről nem ez az első ilyen hiba. Azután pedig ez alapján ítél, skatulyáz.
Sajnos úgy tűnik, dacára a szép óvódának és az egyébként szimpatikus pedagógusoknak, nem beszélve a óvodavezetőről, nekünk sikerült kifogni az újonnan érkezett, oldschool, felszínes óvónőt, aki bár profin nyomja a "szettet", de mégis hiányzik belőle valami fontos. És erre lenne a legnagyobb szüksége ezeknek a kis embereknek.

Leó nevel...

Érdekes látni, ahogyan az életkor függvényében változik a játszótéri jelenet, aminek Leó révén tanúi lehetünk. :) Az biztos, hogy a mait, még sokáig fogjuk emlegetni... :) Fölvillantok néhány állomást, csak hogy lehessen látni az irányt, honnan hova... :)
Kezdetben Leó baba volt a játszótér réme, mert a neki tetsző gyerekeket mindenképpen meg akarata ölelni. Mókás volt, ahogy kitárt karokkal vette üldözőbe a nála másfél fejjel nagyobb lányokat-fiúkat.
Ezt követte a nagylelkű Leó, aki kedvesen átengedte játékait, sőt, ha atrocitás érte, csak nagy szemekkel nézett.
Aztán jött a harcias Leó, aki oroszlánüvöltött, ha valaki elvette az "övét". Aztán már nem csak üvöltött, de ütött is. Emlékszem, mindig azzal kezdtem a mini-hegyibeszédemet, hogy BESZÉLJ Leó! Mondd el neki, amit szeretnél...
Többnyire beérett a nevelésünk... Vagy kicsit túllőttünk a célon? Mert Leó a tőlem látott nevelési "módszerek" mindegyikét (terelt, zsarolt, érvelt, fenyegetett, majd tehetetlenségében testi fenyített) briliánsan ötvözte ma a játszón.
Leó a homokozóban épp tortát süt. Ehhez persze szinte az összes homokozójátékot maga köré halmozza, épít egy egész konyhát belőlük, a talicskából lesz a sütő. Ha valaki arra jár és el akarna venni valamit, Leó előzékenyen megfogja a "legcsoffadtabb", neki legkevésbé szükséges játékot és kedves hangon indítványoz: "Tessék, Te ezzel játsszál!" Többnyire elégedetten távoznak a gyerekek a kezükbe nyomott ezzel azzal... :) Ám egyszer csak egy nagyobbacska (Leónál jó fél fejjel nagyobb:) Fiú közeledik és határozott mozdulattal elveszi a SÜTŐT (azaz a talicskát). Leó persze utánaszalad és rákiált! "Kisfiú! Ha nem adod vissza a talicskámat, én kiborítom, téged meg felviszlek egy létrán arra a házra (mutat rá a közelben lévő tízemeletesre) és ledoblak. Az neked nagyon fájni fog!" A "kisfiú" csak nézett egy ideig meglepetten maga elé, majd szerencsétlenségére tovább tolta a talicskát. Leó erre elérkezettnek látta az időt, hogy megbüntesse két jól irányzott fenékre csapással az engedetlenkedőt...

Családi kór

Leó kezdte, kétnapi ovis tartózkodás után szerdától itthon pocol. Kedd éjjel semmit nem aludt, nem volt hajlandó letenni a fejét, szerda délutánra kiderült, hogy a takony miatt, amit akkor már érezhetett... Láz, torokfájás, orrfolyás. Banális vírus, csakhogy az eddig hörgő Lehel is elkaphatta, mert most szegényemnek félóránként annyi takonyt szívunk ki az orrából, mint Leónak eddig összesen... :((( Szenved, éjjel gyakran sír, mert levegőt nem nagyon kap és megismerkedett Ő is a házi szörnyünkkel (lánykori nevén porszívóval)... Leó persze örömmel segít Lehel orrába spriccolni és alig titkolt perverz mosollyal nyugtatja, mikor az orrát szívjuk... :)
Mi felnőttek is kidőltünk, azaz kidőlnénk, ha lehetne... :)
Azt hiszem, a kétgyerekes létnek egy új dimenziója ez, amikor mindkét gyerek beteg és éjjel egyiktől a másikig rohangálok, közben pedig rápillantok néha az órára, ki mikor evett-ivott, mennyi volt a hőmérséklete... Bár Leó mostanra úgy tűnik gyógyulóban, az elmúlt éjszakát már átaludta (ami egészségesen sem gyakori), most már csak Lehel miatt izgulok... Hjaj, óvoda, óvoda... :( Nem túl szép jövőt vizionálok...

Kétfogú

Lehelünk szájában alig, hogy felütötte fejét az első, másnap rögtön meg is jelent a második fogacska... :) Remélem a Darth Vader-es hörgés, amit tegnap éjjel óta hallat csak a fogzási tünetegyüttes része... sok nyál, miegymás... :)))
(Némi magyarázat a képhez, a háttérben lévő építmény még nem az Ő alkotása, a rózsaszín hálózsák pedig jól áll neki nappal is a hűvös szobában... Köszönjük Kinga! :)))

Első nap az oviban

Nem mondhatom, hogy hűdenagyon készültünk rá. Nem számoltuk a napokat, nem bizonygattuk, hogy nagyon jó lesz ott neki, de persze vigyáztam, hogy a félelmeimről se beszéljek előtte... :) Rég tud már Ő mindent. Tudja, hogy nem leszek ott, tudja, hogy az első napokban Apa ott lesz, tudja, hogy ebéd után hazajön, tudja, hogy a WC-be kell majd pisilnie és szót fogadni az óvónéninek... :) Egyetlen félelme a kakitéma. Valami miatt nem mer a WC-be kakilni, holott a pisi szinte 100%-os sikerrel a megfelelő helyre csorog. A kakit is megpróbálja, de két hete még egyszer sem sikerült. Végül mindig kér egy pelenkát. Nem erőltetem persze, ez most valamiért fontos neki. Tegnap este lefekvéskor csak ennyit mondott az ovival kapcsolatba, "Jó, de valaki adjon majd rám egy pelenkát, ha kakilni kell..."
Reggel fél nyolckor keltettük. Kis hancúr a nagyágyban (mert éjszaka mostanában átkocog hozzám és ott alszik tovább), majd "reggeli" (ez az egyik félelmem, mert Leó 10 előtt nem éhezik meg), öltözés és máris menetkész volt a fiatalember. Fogta az oviszsákját és a kiszsiráfját (mert egy érzelmileg fontos tárgyat engedélyeztek) és kötelességtudóan, vagy megadóan, de alapvetően optimistán és magabiztosan várta sorsát. :) A kiszsiráfról csak annyit, hogy Leónak nem volt "átmeneti tárgya", azaz semmi efféle érzelmi töltetű bigyó, amivel aludni és magukkal hurcolni szoktak a gyerekek. Talán mert nonstop kéznél voltam... :) Mikor azonban mondtam neki, hogy bevihet valamit ha akar, rögtön túláradó szeretettel ragadta el Lehel játékkosarából ezt a bébijátékot... :))) és "nem fogok sírni, mert Ő ott lesz velem" felkiáltással masírozott kifelé egyik kezében a zsiráf, másikban a zsák. :) Az ajtóban még megsimogatott és addig dobta a puszikat, amíg be nem csukódott az orra előtt az ajtó... :)
A vidám indulás után magabiztos megérkezés, átöltözés Api segítségével, majd Laci kiment a teremből, Leó befelé ment volna, ha nem tör rá két túlbuzgó óvónéni, mindkét karját megragadva, arcába egy kosárnyi játékot nyomva, "gyere Leó játszani!" felkiáltással... Na Leó erre elpityeredett. Az Óvónők erre még kétségbeesettebben invitálták, Leó erre még kétségbeesettebben próbált menekülni. "Apuka jöjjön be!" Apuka bement, Leót az ölébe vette, aki azonnal megnyugodott és azzal a lendülettel ugrott is ki Laci öléből és ment játszani. Legközelebb csak az udvaron találkoztak. Ott kétszer szaladt oda hozzá Leó egy kis "tankolásra" aztán elviharzott. Ebédelni viszont nem volt hajlandó, az óvónők már épp befeszültek volna, de Laci megnyugtatta őket, sebaj, otthon is van ebéd...
Kíváncsian várjuk a holnapot. :)
Hja, kis adalék. Ma este az altatásnál háromszor kellett "megszülnöm". :) Ez persze lehet még a testvértéma is, mostanában többször játszottuk el, hogy kibújik a pocakomból, de ma különösen sokszor... Végül így rekesztette be a játékot az ölelésemmel takarózva: "Mama, most még a pocakodban vagyok, még nem akarok megszületni, most inkább alszom. Majd reggel megszületek, mikor igaziból reggel lesz. Jó? Addig mesélj! Azt hallom idebenn is, ugye? Mesélj a Dunaalmási napomról, azt nagyon szeretem..."
Szóval majd reggel... :))) Olyan büszke vagyok rá! :)

Ők

Az egyik holnap oviba megy, a másik fogakat növeszt amivel maholnap almát majszol.
Az egyik "megvéd" mindenkitől, a másik megnyugszik, ha csak meglát.
Olyan különbözőek, de valahogy mégis egyre jobban hasonlítanak. Ahogy ezt a képet nézem, nem tudom nem ideképzelni a Harmadikat is. Meg elmerengek egy kicsit, milyen felnőtt férfiak lesznek ők ketten, mi lesz, ha hazajönnek és meglapogatnak, aztán mennek a hűtő felé... :) Drágáim... Szeretem ezt a képet. Kinyitott egy időkaput.

Testvérféltékenység virágnyelven

Szeretem, ahogy Leó megfinomítja a negatív érzéseit. :) Persze attól azok még vannak és időről-időre felütik fejüket (fáradtságától függően változik a toleranciaszintje, van, hogy már akkor is neheztel, ha Lehelt tisztába teszem, van, hogy azt is tűri, hogy az ölemben van... :). Ha tehetné bebújna a bőröm alá és kifejtette valamelyik nap, hogy ha még egyszer a pocakomba lehetne, Ő bizony nem bújna ki. Na igen, most azon dolgozik, hogy bújhatna vissza, amit elég nehezen tolerálok napközben.
A dühe viszont sikeresen manifesztálódhatott, amit szegény kis Babi bán leginkább, mert őt rendszeresen "kínozza", persze csak legálisan. Gyógyszert ad be neki, de fontos, hogy rossz ízűt, hogy ne akarja bevenni és le kelljen fogni. Vagy elhívjuk doktormacit, hogy megvizsgálja Babit, aki persze mélyen alszik épp, ezért föl kell ébreszteni, majd persze nem akarja kinyitni a száját ezért Leó már ugrik is kiskanálért, hogy fölfeszítsük. :) Öröm nézni, ahogyan feszülnek az erek a nyakán, olyan erővel és érzelmi átéléssel "gondoskodik" Babiról. Aki mondanom sem kell, nem tud még ülni-állni-beszélni, csak a hátán fekszik, vagy a hasán, hogy láthassa Leót, aki ilyenkor elszalad és vigyorogva kérdi: "Látsz még, Babi?"
Lehelt nem bántja, eltekintve néhány kézszorítástól, vagy a dömper áttolásán Lehel kezén, mert hát pont arra vezet az út, ahol szegénykém fekszik. Viszont ha nem vagyok ott, sokszor arra megyek be, hogy simogatja a buksiját, vagy vigyáz rá, hogy le ne essen a pihenőszékről, amikor ők már menetkészen az ajtóban várnak, míg én öltözöm.
A szobaajtón a nevük áll. Este, mikor Leót öltöztetem, gyakran téved rá a tekintete és elmélázik. "Mama, nekem miért csak három betű a nevem, Lehelé meg öt?" :) Vagy tegnap este: "Mami, most játékból az én nevem legyen az alsó!" :)))

Kifordítom-befordítom... :)

Csak hogy a kis óvodásunk kognitív fejlődéséről is megemlékezzünk, következik két remek példa, mit is tud már a lassan háromésfél:

"-Leó, neked van testvéred?
-Igen.
-Hogy hívják?
-Lehel.
-Lehelnek van testvére?
-Igen, Lehel testvére én vagyok!"

Hazafelé Dunaalmásról:
"-Mama, messze vagyunk még?
-Igen, még nagyon messze.
-Akkor Dunaalmáshoz még közelebb vagyunk, ugye?"

...és ez már csak simán engem megszégyenítő:
Tortasütés után bajlódom a tortaforma kibontásával, leszedésével. Mire Leó: "Mama, megmutathatom hogy kell?" ...és megmutatja... :)
Védőnőtől autózunk hazafelé, azaz csak autóznánk, de túl keskeny az út, nem tudok megfordulni, így egy ideig az ellenkező irányba gurulok, hogy ott forduljak vissza. Leó úgy tűnik ismeri az utat és így szól: "Mama, ez nem egyirányú út, miért nem a másik irányba mész?"
Hmmm. Jobb lesz, ha egy kicsit összekapom magam. :)

Visszaszámlálás

Még három teljes nap, és Leó oviba megy. Hirtelen döntöttünk így, valamikor a héten, mert az eredeti ok, amiért visszatartottuk volna még októberig, a szobatisztaság, olyan gördülékenyen és gyorsan alakul, hogy amiatt fölösleges tovább várnunk. Továbbá még az ovi is beszoktató-üzemmódban működik, talán szerencsésebb, ha még most csatlakozik Ő is. Azt nem mondom, hogy várja és mikormehetekmár kérdésekkel bombázna, de tudja, hogy megy és nem elutasító. Csak ahhoz ragaszkodik, hogy ebéd után hozzam el és hogy itthon karalábélevessel várjam... :))) Én izgulok, főleg amiatt, hogy nem tudom, mi lesz, ha majd nem akar és befeszül. De remélem erre nem kerül sor és most amúgy is túl fáradt vagyok ahhoz, hogy előre izguljak és gondolkodjak. Így mindenféle "A" és "B" terv kidolgozása nélkül elengedem hétfőn Lacival, hátha nagyon jó lesz. :)

Lehel 5 hónapos

Néhány napja forog hasról hátra a jobb oldalra, ma pedig áttört első fogacskája (lévén a korábbi híresztelés NYÚL:), a bal alsó egyes... Ami szintén újszerű, az a visongatás, ha már "türelmetlen", mert ugye a türelem szobra is megunhatja a várakozást, el kezd visítani... :) Azon kívül, hogy cuki, mondhatom evolúciós szerepe is lehet... :))) Egyébként pedig 9,25 kg és 72 cm, kék szemű, szőkülő-ritkuló selyemhajú, mosolygyáras legkisebb szerelmem.
Apropó, szerelmem... Leó olyan régen volt már 5 hónapos, el is felejtettem, mennyire szép, könnyű, magától értetődő ez a korszak. Ez a drága jó szimbiózis. :) Olyan természetes, hogy csak együtt jó, de úgy nagyon és más nem is kell a boldogsághoz, talán csak egy kis csiklandozás, de ha még éneklés is jut, az maga a mennyország. Néhány hete vettem észre, hogy zokon veszi, ha kikerülök a látómezejéből, főleg, ha éhes, vagy fáradt. Ha tudna, már mindig a nyomomban lenne, az egészen biztos. Vagy a Leóéban... :) Mert ha Leó megjelenik, természetesen le nem veszi a szemét róla...
Anyukám mondogatja, hogy pont olyan, mint én voltam. Nem tudom, de hihetetlen nyugodt, türelmes, békés, csupaderű gömbölyűség. A hangokra nagyon érzékeny. Így a világ, ahogy mifelénk ZAJlik, még mindig sok neki néha. Tényleg csak akkor a legboldogabb, ha suttogok neki, ehhez képest képzelhetitek mit él át, mikor megy a sipítás, "munkagépek" dolgoznak a kiságya mellett, mert Leó újabban egész nap építkezik, amint "régi" lesz egy torony, máris jönnek a bontók és jöhet az új építkezés... :)))
Kezecskéivel már nyúlkál, fogdossa a dolgokat, általában mindkettőt használja, hajszálnyit a jobbat kicsit talán ügyesebben. Hason is szépen kinyúl a tárgyakért, de még nem pontosan, még méricskél. Legjobban a hangot adó tárgyakat szereti, ami "néma", azt a megfogása után el is engedi, nem érdekli, vagy eltereli valami hangot adó a figyelmét. Kedvence az arcom, meg a szám, persze hangot is adok és nem győzöm puszilgatni és harapdálni a kis kezecskéket... A hónapban rengeteget vizsgálták, erről már két hete próbálok egy litániát írni, de valahogy nem sikerül befejezni, meg aztán újabb adalékok jönnek folyamatosan. Volt ijedelem is, először hipotónia gyanú, majd ezt többen cáfolták, aztán a fogyatékosság is fölmerült, de mostanra egyre biztosabb és nyugodtabb is vagyok, Lehellel minden rendben. Részletesebben lásd a Kornél című bejegyzést. :)

"Szomorú vagyok." (Apa írása)

Leóval Dunaalmáson jártunk kettesben tegnap, ahol mindig nagyon jól érezzük magunkat. Este a hazaindulásnál Leó csendben ült az autóban, majd annyit mondott:
-          Apa én nagyon szomorú vagyok.
-          Miért vagy szomorú? - kérdeztem.
-          Azért vagyok szomorú, mert haza kell menni Dunaalmásról. És egy másik dolog miatt is szomorú vagyok, de azt nem tudom elmondani.
Akkor odahajoltam hozzá, és próbáltam beszéltetni..
-          Tudom, hogy miért vagyok szomorú, de nem tudom elmondani. – ismételte végül.
Ennél tovább nem jutottunk.

Ma az esti játékból hazajövet megint kettesben maradtunk és megkérdeztem tőle, hogy szomorú-e még.

Ugyanazon a csendes, elgondolkodó hangon válaszolt:

-          Igen, még szomorú vagyok. Szeretném elmondani, de nem tudom.
-          És milyen szó jut eszedbe erről a szomorúságról?
Pár csendes lépés után ennyit mondott:
-          Lehel sír.
-          És az rossz Neked, ha sír?
-          Nem szeretem, ha Lehel sír. Én akkor el akarok menni. Le a lépcsőn, el a játszótérre és még messzebb.
-          És mikor te sírsz?
-      Akkor Lehel menjen el.
-          És ha nevet Lehel?
-          Azt szeretem.