A nyelvek...

Ahogyan Lehel gondolkodik, az olyan mint a Nagykönyvben. Kisgyerek. :) Minden alkalommal rácsodálkozunk és megmosolyogjuk. A legújabb gyöngyszem: "Mama, az oviban valaki azt mondta, hogy "Yes" meg hogy "No". Mit jelent ez?" kérdezi nagy kerekre nyílt szemmel. Miután tisztáztuk, megkérdezi: "...és akkor az mit jelent, hogy "Miauuuu"?"
:)))) (Először bután néuztem rá, nem is értettem, csak mikor leesett, hogy a macskanyelv is olyan neki, mint az "angol", vagy az, hogy egy kisgyereknek mennyire mást jelent hogy "angol nyelven"... Zseniális. Gondolta, akkor kihasználja az alkalmat, hogy megtudja, mi is az a miáuuu... :)))
Másnap mesélte, hogy megint mondogatták, hogy yes, meg hogy no, Ő meg azt mondta nekik rá, hogy Miáúúúú, de nem értették. :) Ki érti ezt?! :)))

Kinyílt

Lehel néhány hete ismét döbbenetes változáson ment keresztül. Pontosabban egy hete, mióta Nóriéktól hazajöttünk... (Lehet, hogy Lily hatása... :)
Nagy a kontraszt azért is mert előtte nagyon beteg volt és ennek megfelelően még utána is sokáig nyűgös-sírós. Most viszont viruló jókedvű és csak kápráztat napról napra. Be nem áll a szája, leginkább a tudományait szereti prezentálni, "Nézd Mami, mit tudok!" és ugrál (jujdenagyoncuki), varázsol, vagy épp mikor mit talál ki. Meg állítólag repülni is tud... :) ""Behajlítom az egyik karom és úgy repülök... (mondja ezt Dunaalmáson) ...csak most nem tudom megmutatni, mert otthon az erkélyről szoktam, de itt nincs erkély." Olyan édes, ahogy a képzelet és a valóság összemosódik a kis fejében és a legnagyobb komolysággal adja elő a meséit. Leónál ilyen nem volt. Egyébként pedig újabban Maminak szólít, Lacit pedig Apinak, ahogy Leótól hallja, és ez olyan furcsa az Ő szájából. Megkezdődtek a félelmek is, gyakorlatilag mindentől fél, leginkább pedig a kígyótól. A repülőútról hallani sem akart, mert félt, hogy lepottyan. Itthon pedig százszor eljátszotta a repülőgépes élményeket (ahol egyébként tényleg félt felszállásnál és leszállásnál, de ezen kívül vígan "repkedett"), majd a végén behúzott nyakkal rám néz és így szól: "Én nagyon féltem." Ma pedig külön kérésére oviba megy Leóval, mert az ovis évzárón kiderült számára, hogy az óvodában van egy "játszótér" is (van udvara:)... :) Beviszem ma egy órára Leóhoz. :) Hjaj, nagyocska már a kicsike... :)

Mosolygok magamban...

Jelenet:
Ebéd után, alvás előtt szoptatom(nám) Lorint a hálószobában, mikor kintről kiabálást hallok. Leó elvehetett valamit Leheltől, Ő meg üvöltve üldözi a lakáson keresztül előbb oda, majd vissza (a távolodó majd közeledő hang alapján). Majd egyszer csak abbamarad az artikulátlan hang (üvöltés), (gondolom végül Dönci visszakapta a kincsét) és egy felháborodott, kis híján pityergős hangot hallok:
"Dühös vagyok Rád Ao! Dühös vagyok Rád, Ao! Ez a tiém! Én rajzoltam bele!" (Azaz: Dühös vagyok Rád, Leó, ez az enyém, én rajzoltam bele!)
Ami a Fiúk érzelmi nevelését illeti, azt hiszem, hátradőlhetek. :) Külön öröm, hogy Döncike nem hozzám rohan sírva panaszkodni, hanem megoldják. Mosolygok magamban, majd Lorin is napirendre tér az események fölött és befejezi az ebédjét. :)

Dönciről sok minden...

Olyan sok minden történik mostanában, Döncike pedig annyit változik, kicsit le vagyok maradva a rögzítéssel. :)
Az első és legfontosabb, hogy neve napján "megkeresztelődött". :) Így újabb barátnőmet és családját vontuk közelebb családunkhoz, mert trükkös módon nálunk a keresztszülőség úgy tűnik a barátnőimre száll... :) Drága Nóri és Maciek, ezúton is köszönjük! :)
A beszédbeindulásról már írtam ugyan, de arról még nem, hogy mára gyakorlatilag minden szót képes megismételni utánunk, amihez kedve van, önmagától pedig már annyi szót mond, hogy nem tudom megjegyezni, ami pedig vicces, hogy a tűzoltással kapcsolatos szavak az elsők között voltak... :) (Leó ugyanis idő közben kiképezte maga mellé kis tűzoltó segédnek... Nagyon cukik katasztrófaelhárítás közben (is). :))
A "Nem!"-et (Em-Em!) pedig olyan vehemenciával hangoztatja, hogy gyakorlatilag ettől visszhangzik a lakás, minden kérdésem, kijelentésem, kérésem után minimum egy szájból elhangzik... :)
Ami szintén szemet szúróan változott, az a játéka. Kisfiús lett, a Leótól már jól ismert kreativitást sem nélkülözve. Épít, mindenből mindent. Tegnap pl. legoból egy kaput csinált, majd a "répából" (az az úszási segédeszköz:) egy sorompót... Abszolút társa már Leónak, nemcsak nézi majd beáll, hanem tevékenyen részt vesz az "alkotás"-tervezés fázisban is... Olyan döbbenetes ezt látni, meg persze jó. :)
Kis aggodalom is fűszerezte az elmúlt napokat, ugyanis egyik napról a másikra lett egy seb a lábán (mintha egy szúnyogcsípésből indult volna úgy rémlik, de a keletkezést homály fedi), ami nemhogy gyógyult volna, de napról napra nagyobb és csúnyább lett. 1-2 cm-ről indult, körülötte pirosság, majd másnapra a pirosságból is seb lett és egy nagyobb kör lett piros és így tovább, kb 5-6 cm átmérőig jutottunk. Gennyes volt és csúnya. Betadinnal kenegettem, meg a patikában adtak rá Tetránt, így szerencsére három nap alatt jobb lett, tegnap már nem is tettem rá antibiotikumot. Ma már szép a közepe, bentről kifelé gyógyul.

Hazafelé...

az oviból, Lehel nem hajlandó megfogni a kezem. Ez kissé viccessé és talán veszélyessé is teszi a közlekedésünket, mert az ovi környékén nincsenek járdák (miért is lennének pont ott) és a zsúfolt lakótelepen az utak is szűkösek, a legtöbb helyen egyszerre csak egy autó fér el. Hárman három felé megyünk, próbálom szemmel tartani mindkettőt és ha autó jön, egyiket szóval, másikat fizikailag koordinálni. Szerencsére Leó legtöbbször megfogja Lehel kezét, aki ebben az esetben nem tiltakozik, inkább büszkén vonul... Így legalább már csak egy kupacra kell figyelnem... :) Annyira jó ez a testvérség, ebben a nagy önállósodási küzdelemben egy mentsvár Lehelnek is meg nekem is. Este, mikor persze egyedül veszi fel a pizsamáját és a nadrággal boldogul is, de a felső még nem megy, így dühében keservesen sír, majd mikor segíteni akarok kétségbeesetten kiabál, ám ha Leó segít, kacagva tűri... :) Köszi Leó! :)))

16 hónapos is elmúlt már... :)

Csak nemrég jöttem rá, miért is volt nehezebb mostanság kétgyerekkel. Lehel nagyon nagyot változott, a megszokott rutinjaim nem működtek már, újra kellett tanulnom Őt. Nagyosodik. De legalábbis már nem kisbaba. Hatalmas az akarata, ami újabban már nem is mindig terelhető, cseréről hallani sem akar, ha pedig elveszünk tőle valamit, megsértődik... Ez nekem teljesen új. Keservesen sír, ha vissza is kapja a kincsét, ilyenkor már azértse kell neki, jól el is hajítja... :) Csak áll és összeszorított szemmel sír. Szegénykém. A szomorúságos fázisban segít persze, ha megölelgetem, de amíg dühös, nem használ. Ilyenkor csak ott vagyok és beszélek helyette, meg várom, hogy Ő jöjjön, ami meg is történik végül... :) Ha jobb hangulatban van (mert gondolom a fogzás azért jócskán ront a világképén:), persze nagyságrendekkel jobban tűri a frusztrációt és mondhatom, Leó ideális játszótársa. :) Mindig lenyűgöz az a percíz finomság, ahogyan megfigyel mindent a legapróbb részletekig és utánozza.... mindezt persze a dolgok értelmére vonatkozó tudás nélkül még. Ahogyan a játékfakanalát ugyanúgy a fazékon keresztbe teszi főzés közben, ahogyan azt tőlem látta... vagy ahogyan félelmetesen és a tőle telhető legijesztőbb módon morog, mikor Leóval ketrecbezárt oroszlánokat alakítanak a kanapén felépített bunkerban... vagy ahogy megpróbálja a labdát úgy a két lába közé venni és a lábaival hátrafelé földobni, ahogyan azt Nagyapa mutatta neki... Olyan szép ez a korszak és olyan cuki ez a gyerek! :)
Nem a legjobb ez a kép, de olyan jellemző. :) Szeret mindenre fölmászni, különösképpen a kisebb dobozokra, amikre rááll, vagy beleül. De tegnap a leengedett redőnyön beszűrődő napfényfoltra állt rá fülig érő szájjal, ma meg egy textilzsebkendőt terített le a földre, majd ráült és ott szopizta az ujját nagy élvezettel. :) Vonatozik, épít, labdázik, főz, vasal, locsol, fúr, sepreget, táncol (természetesen ugyanúgy forogva mint Leó). Bőszen mutogat, beszélni csak nagyon keveset, mondjuk annyit, hogy: Ada (adjál, adom), Hoppá, Csip, Takk(tikk-takk), Aaauaaa (vauvau), és a minden kontextusban minden más szóra pedig az ÁJÁ! (ez jelenti azt is hogy Mama, meg azt is hogy figyelj, meg azt is, hogy kutyus) Jut eszembe, teljesen oda van a kutyákért! Van egy sajátja is plüssből, ez első látásra szerelem volt, megkockáztatom, már majdnem "átmeneti tárgy"... :))) Leónak nem volt ilyenje... Enni gyakorlatilag egyedül eszik, olyan gyors a tempója, hogy én nem jutok kanálhoz mellette, azaz a kanalam nem ér be a szájába, mert Ő megelőz... :) csak annyit csinálok, hogy alátartom a tányért a kanalának, mert még keresztbe teszi azt a szájába és természetesen hatalmasakat lapátol, aminek a fele a ruhájára folyna... amit persze azonnal le kell törölnöm, különben nem hajlandó folytatni az étkezést, akármilyen éhes is egyébként... :) inni kicsit többet iszik, mint eddig, hála anagy melegnek, mondjuk egy nap legalább egy ujjnyit a poharából... :) a többit a ciciből. :) Altatom Őt is, jobb esetben cicin magától, rosszabb esetben ringatom is hozzá... Éjszaka néhányszor ébred. foga 16, súlyát és magasságát majd pótlólag... :)
Továbbra is szelíd szemű, buddha lelkű napsugár Ő. Szeretem nagyon... :)

Lapzárta előtt... :)

Nem mehetek még aludni anélkül, hogy meg ne emlékezzem Bobókánk utóbbi napokban nyújtott "teljesítményéről"... :)))
Növeszti a 7. 8. fogacskáját, így már érthető, miért fáj a hátam és miért nem jutok egyről a kettőre semmivel itthon néhány napja... ;)
Ha valamire azt mondjuk neki, hogy "nem szabad!", rámutat és édesen rázza a fejét (és vagy) a kezeit is... még úgy is, ha épp most nem is mondtuk, hogy azt nem...:)
Újabban derogál neki négykézláb közlekedni, a fal mellett araszol, ha pedig fog valamit a kezében, de legalább egyik kezével a másikat :), akkor felbátorodik és pár lépést már önállóan is tesz... :)))

Nyuszi hopp... :)

Ha nem néznék a naptárra és időben teljesen dezorientált volnék is (ami nem áll távol tőlem, még ha alszom sem), akkor sem lehetne nem észrevenni ezt az ugrásszerű fejlődést és ezeket a mérföldes lépteket, amivel Lehel napról-napra a kisgyerekkor felé halad. :) Nem mondhatom, hogy huncut, inkább csak azt, hogy játékos és jókedélyű, mindig készen áll egy kis kukucskálásra vagy bármit a fejére húzásra, majd Mamira-mosolygásra azzal a gyönyörű mosolyával... :) Tegnap először integetett a maga módján persze, maga felé fordította kis kezecskéjét és boldogan nyitogatta az ujjait és mondta hozzá :"Há-Há", ami gondolom annyit tesz: Pá-pá. :) Sajnos Nagymamáék épp lemaradtak róla, mert őket búcsúztattuk az ablakból, így nem láthatták-hallhatták, de itt üzenem, Ildi-Laci, Ti voltatok az első apropó... :)) Kedvencei az erkélyládában lévő forgók, naponta többször elzarándokol az erkélyajtóhoz, feláll, s ha pörögnek a forgók sikongat, magyaráz és a kezével mutatja a pörgést. :) Leót pedig buzgón lesi lépten-nyomon, tegnap este a Leótól lesett mozdulattal próbálta Ő is magára húzni a pizsamáját...
Sajnos még egy dolgot nem lehet nem észrevenni, az a tehéntej-fehérfe allergia. Múlt hét óta ismét fogyasztottam sajtot és az éjszakák egyre rémesebbek, mára virradóan kétszer másfél órát aludtam, illetve plusz egy reggelit Laci jóvoltából, ami aranyat ért... Így újra száműzhetek minden tejterméket az étrendemből, pedig annyira bíztam az egy éves korban...

...jut eszembe...

Néhány fontos dolog természetesen kimaradt a "Lehel 11 hónapos" összegzésből. :)
Nem emlékszem a tanulmányaimra, hogy mikor is jelenik meg az "inter-szubjektivitásnak" nevezett jelenség, aminek egyik dimenziója az "inter- attencionalitás", azaz megosztott, vagy közös figyelmi fókusz, vagy valami hasonló... :) Arról ismerszik meg a jelenség, hogy többé már nem a kinyújtott mutató ujjunk végét nézi, ha mutatunk neki valamit, hanem arra néz, amerre mutatunk... :))) Sőt, Lehel már saját maga is mutat dolgokat néhány napja... Ma pl. begurult valami a kanapé alá és lelkesen mutatott nekem az eltűnt tárgy felé némi "eeee" kíséretében. :) Néha pedig az ég felé mutat, de azt nem árulta még el, hogy ennek valamiféle transzcendenciára való utalás, vagy egyszerűen csak a mozdulatsor begyakorlása a célja... :)
Ami nagyon Leheles és kimaradt, az a kapcsolódása a családhoz. Olyan más, mint Leó ebben a korában. Vagy csak mert második, vagy mert mi is mások vagyunk, vagy mert Ő más, vagy az összes együtt... mindenesetre vagyok neki én, mint a víz és a levegő. eddig ez rendben is van, Leónál is így volt. De míg Leónál utánam egy nagy szakadék volt és csak jóval később következett Laci, addig Lehel majdnem annyira erősen kötődik Leóhoz és Lacihoz, mint hozzám. Sőt, Lacit különösképpen szereti! Olyan jó látni, hogy amikor este hazaér Laci, Lehel többször fülig érő szájjal mászik oda hozzá és bújik az ölébe...
Tegnap este pedig megmértük és 11,81 kilót mutatott a mérleg. Nagyon erős vagyok, hurrá! :)