Szemek fénye...

...nem egészen egy hét leforgása alatt a kétszer hozták rám fiaink a frászt. Először Lehel, aki hadonászott egy fűzfavesszővel, ami visszapattant és a szemébe csapott, ma pedig Leó, akinek Lehel rúgott a szemébe (még most sem tisztázott körülmények között), de az eset után órákkal is sírt a fájdalomtól, így Laci elvitte az ügyeletre... Hála Istennek nincs komoly baj, csak egy kis karcolás a szaruján, kapott cseppet, meg kötést, rendbe jön. De ma hosszú órák teltek el, amíg nem lehettem biztos abban, hogy nincs nagyobb baj.

Baleset, de jól esett...

Csaknem 5 csodás napot töltöttünk Dunaalmáson, erről külön posztban később, most egy nekünk megrázó élményről akarok beszámolni. Döncike péntek este leesett a benti lépcsőről, ami elég meredek ahhoz, hogy az ember nem gurul róla, hanem zuhan... és persze a tetejéről zuhant. Én pont láttam az esését, konkrétan azt, ahogy fejjel lefelé zuhan Lehel a levegőben, majd fejreesik és tovább pattan, mint egy kis labda, ezzel egy hátraszaltót végezve megpördül és landol, közben pedig rámnéz, mert sikoltottam egyet. Utána hosszú percekig gyakorlatilag néma, szeme fölött lilás puklival, szó nélkül tűri a jegelést is. A pukli hála Istennek kemény (Kingáéktól közben telefonon megtudtuk, hogy a puha a rossz), nem hányt, nem akadt fönn a szeme, nem bágyadt, csak meg van ijedve. Az első megnyugtató jel számomra, hogy cicit kér, majd megkérem hagyjuk abba egy kicsit, hogy megézhessük a hátát, nincs-e rajta valamilyen sebesülés. Erre Ő ezt kérdezi: "Jó, de utána cicizhetek még?"...
Azóta négy nap telt el, semmi jele, hogy valami nem lenne rendjén... csak azt a képet nem tudom kiverni a fejemből... illetve a borzongató tudatot, hogy mi minden történhetett volna és hogy semmi baja nem esett, annak szinte nulla volt a valószínűsége... Azt hiszem, pénteken újra megkaptuk Lehelt.