Az élet úgy hozta, Lacinak hirtelen utaznia kellett... Hétfőn még csak beszéltünk róla, mi lenne ha, kedden már tudtuk, szerda hajnalban indul. :( A kedd esti elválást mindannyian nehezen viseltük. Leó pedig éjfélig nem tudott elaludni, nem akarta elengedni Lacit. Olyan szívszorító volt. Aztán pedig hajnal négykor felállt az ágyban, hogy "Api hol?" "Menjünk át Apihoz". A hálószobában aztán hármasban folytatódott az éjszaka... :) Tegnap fürdetés közben megkérdezte, hogy most akkor hétfő van, mert Api elment dolgozni?... Ma séta közben pedig elkezdte ölelgetni a lábam és hozzám bújt. Szegénykémnek még nem jelent semmit az, hogy majd a "jövő héten", vagy, hogy mostmár csak "nyolcat kell aludni"... :( Laci mielőtt elment, rajzolt Leónak minden napra (amit távol tölt tőlünk) egy cédulára és valami kedves kis mondatot, kérdést is írt hozzájuk, így talán kicsit kézzelfoghatóbbá válik az idő számára... és hogy fokozzuk a kényszerű szeparációt, holnap reggel engem sem fog itthon találni amikor fölébred, mert vérvételre kell mennem... :((( Bár tudom, hogy elég nagy már és azt is, hogy nem hagy majd nyomot benne ez az eset, de mégis megszakad a szívem. Tudom, hogy szalad majd Mammma-Mammázva a bejárati ajtóhoz sírva és ököllel üti majd, hogy utánam jöhessen. (Mert ez mindig így történik, ha alvásból ébredve engem nem talál itthon). Most ráadásul egy ilyen Apátlanság miatt amúgy is zaklatott helyzetben... :( Persze azt is tudom, hogy szerető Nagyszülők veszik majd körül, meg, hogy teljesen életszerű egy ilyen helyzet... Mindenesetre jobb szeretnék már holnap ilyenkor lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése