Megnéztem a kis számlálómat a blogon, mert időzavarba kerültem, hol is járunk és teljesen ledöbbentem, hogy már a 34. hét. Kicsit be is pánikoltam, hogy még nem vagyok kész semmivel, nem csináltam listát mi van, mi nincs, csak úgy érzésre gyűlnek a holmik, de úgy szégyellem magam, hogy nem teszek bele több energiát a gyönyörű ruhácskák kiválasztásába, vagy legalább már a valószínűleg utolsó pocakosságom utolsó heteibe... Mert szeretem ezt az állapotot nagyon. Szerencsés vagyok, hogy nekem nem olyan nehéz még itt a célegyenesben sem. Viszonylag könnyen mozgok, csak lusta vagyok és nehézkes és rettentő nehezen veszem rá magam, hogy mozduljak a gyerekekkel (mondjuk ki a levegőre). De ha lendületbe jövök, megy... :)
Elkezdtem intenzívebben befelé figyelni... Sokszor kapom magam azon, hogy megpróbálom elképzelni, milyen lesz, ha már Lorin is idekinn lesz, hogy fogom altatni a fiúkat, ha épp egy sírós hasfájós csecsemővel a karomon kell majd mászkálnom, vagy éjszaka megint visszajön majd a gyomorgörcs, mikor a legkisebbet szoptatom és remegve várom, hogy az éjszaka csöndjébe mikor harsan fel egy velőt rázó "Mamiiii!" kiáltás valahonnan a másik szobából. A legjobb mindenkinek az volna, ha együtt aludnék az összes csemetével, Laci is tudna nyugodtan aludni meg mi is. Csak épp nem férünk el a gyerekszobában négyen. Úgyhogy egyelőre úgy fest, marad az éjszakai gyomorgörcs és a szaladgálás.
A gyerekek is készülnek, olyan megható látni... Leó minden játéknál oszt valami szerepet Lorinnak is (hol a felsővezetéket fogja majd szerelni, hol sikítva fog szirénázni, de mindig gondol rá...:) Lehel pedig, aki látszólag mit sem tud az egészről, vagy legalábbis a dinnye pocakomat nem azonosítja semmiféle babával, pedig minden nap elmondom neki... nos Lehel minden reggel, mikor kivonul ébredés után a kanapéra, széles mosollyal előveszi a babanaplós könyvemet és végigmutogatja benne az összes UH-képen, majd fényképen látható babát és mamát, miközben elégedetten szürcsöli a közben kézhez kapott rizstejét... :)
...és most végigfutottam mit is írtam eddig és megint elszorul a szívem, mert megint nem Lorinról írok... Mert nem tudok róla külön mit mondani, olyan drágán belesimul a hármasunkba, hol négyesünkbe... mert olyan nagyon együtt vannak Ők hárman a szívemben, csak mióta Lorin odabenn van, talán tényleg még több a szeretet mindegyikük felé. Kettő kint, egy bent. De olyan elválaszthatatlanok most nekem, hogy talán nem is lényeges most az, hogy bent vagy kint. Végtelenül szeretem őket... és ha erre gondolok, elszállnak a szorongások is... :) Hát így vagyunk a 34. héten.
