Kedves...

...nekem ez a kép. :) Nem csak azért, mert szeretem, ahogy Leó arcán hirtelen ellágyulnak a vonások, amikor észrevesz egy babát és újabban egyáltalán nem jellemző finomsággal közelít felé és odaadóan gondoskodik... simogat, etet, itat, ringat. :) Képünk szombaton Pátyon készült, ahol felfedezett egy babát és rögtön szárnyai alá vette. Én meg megmutattam neki, hogy ha megszületik a kistestvére, majd hogyan fogjuk ringatni... Aztán persze Ő is kipróbálta a képen látható finomsággal és büszke mosollyal. :)

Hétvége

Az unalmas hétköznapok után igazi ünnep szokott lenni nálunk a hétvége, lassan már Leó is tudja a napok neveit, mert annyira várjuk együtt, hogy hétvégén együtt lehessünk. A mostani meg egészen sűrűn programozott, gyors, de annál örömtelibb volt, tarkítva igazi találkozásokkal, gyerekvisítással és hancúrozással no és persze néha egy kis sírással... :) Szombaton Pátyon gyűlt össze a család, Zénó két éves szülinapját és Leó névnapját megünnepelni. Leó egész odaúton Zénót, vagy legalábbis "Zénóék házát" emlegette és alig várta, hogy megérkezzünk. A két kiskrampusz (Zénó meg a mi kisördögünk) egész végig egymást heccelte, szemük sarkából figyelték és utánozták egymást. Persze Zénó mint harmadik gyerek, tudott új csibészségeket mutatni Leónak, aki igen tanulékonyan szivacsként szívta magába a sok huncutságot. Blankával pedig mint a legjobb testvérek játszottak együtt, búcsúzáskor pedig Blanka olyan szeretettel simogatta meg Leó buksiját, amit a jelenlévők elismerő moraja követett... :)) Vasárnap pedig Kinga, Dani, Hanna, Mikolt, Áron, Lelle látogatott meg minket, akiket már egy éve nélkülöznünk kellett... és bár a blogok sok mindenre képesek, mégsem pótolhatnak egy találkozást... Olyan jó volt újra együtt lenni és látni, hogy mennyit változtak és mégis ugyanazok maradtak... :) Leó le volt nyűgözve a gyerekektől, bár nem mindig volt zökkenőmentes az együttjátszás, a mi félévig még egyke gyermekünk rutintalanságából adódóan... De voltak nagyon kedves pillanatok, mint mikor négyen kézen fogva ugráltak a trambulinon, vagy amikor Mikolt elmélyült magyarázatát Leó heves bólogatással kísérve nagy egyetértésben elvonultak a gyerekszobába tenni-venni, vagy amikor alvás után a szobafogságot már kevéssé bírva mind a négy megkergülve kacagva rohangált egyik szobából a másikba egymást utánozva... Leó az esti fürdés után megkérdezte ravaszul csillogó szemmel, kik voltak ma itt és mielőtt elkezdtem volna sorolni a neveket, Ő mondta végig az összes gyerek nevét mosolyogva! :)

Vizsgálósdi

Lacival úgy döntöttünk, csak a kórházi tarkóredős ultrahangot csináljuk meg és eltekintünk az egyéb szűrővizsgálatoktól. Nem mintha nem remegnénk azért, hogy ez a pici Élet odabenn egészséges legyen, de ezek a szűrések sem mondanak biztosat csak "nagy valószínűséget". "Az emberi számítás szerint"-ti biztonságérzet pedig nekem nem sokat jelent már. Talán az is hozzájárult a döntésünkhöz, hogy Leóval pocakban ezen a vizsgálaton egy nagyon emberi orvos vizsgált és tüzetesen végignézett mindent, közben beszélgettünk és mindent mondott, amit látott, vagy láttunk. Most nem volt ilyen szerencsénk, a vizsgálóorvos (bár nem volt morcos), mégsem mutatta emberi arcát és egy futószalag-vizsgálaton estünk túl, néhány röpke perc alatt. Mindent rendben talált, de ezt csak akkor volt alkalmam megkérdezni, mikor már a következő kismamával befelé igyekezett. Egészen véletlen, hogy képet is sikerült hoznunk... Így aztán a leleten konkrét számok nincsenek is, hiszen az asszisztensnőnek csak kikiabálta, hogy nyakiredő, és még valami (ezt nem értettem) rendben... Így aztán, amit tudunk: Picikénk 13 hetesen és 2 naposan 22mm-es buksiszélességgel és 71 mm-es ülőmagassággal rendelkezik. Nyakiredője a normál tartományban, orra, szája meg van. :) A nem kis szerencsével megszerzett kép pedig olyan kedves a szívünknek! :) Olyan jó volt Őt újra látni és még mindig olyan hihetetlen, hogy létezik! Alig várom már, hogy mocorogjon. Bár úgy érzem, most egy kicsit később fogom megérezni, mert olyan finomnak látom és érzem Őt... és akkor még egy nagyon jóérzés így a végére... Laci ott lehetett velem a vizsgálaton. Hazafelé a kocsiban kérdezgettem, hogy Ő látta-e az orrát, mire homlokát ráncolva rám néz: "Judit, tudod, hogy én a részleteket soha nem látom... én csak úgy az EGÉSZben gyönyörködtem!" :)))

Szuperego avagy mégsem falrahányt borsó...

Van néhány biztató jel mostanság, amik arra utalnak, Leógyerek személyiségében alakulófélben van a "felettesén", azaz a sok-sok szülői tiltás és szabály kezd beépülni a pici buksiba és már akkor is betartja őket, ha én mint zord anya éppen nem vagyok jelen, mint élő lelkiismeret. :) Tegnap történt, hogy a játszótérről hazatérve egy ideig szokás szerint az előszobában játszadozott még, kinti cipőben... ekkor Nagyapa épp szerelni hívta valami apróságot, ami tegyük hozzá, Leó számára maga a mennyország. :) Leó szaladt is befelé, de a küszöbön kinticipős lábára nézve megtorpant... :) Itt persze megjelentem és dicsérgetések közepette cipőt váltottunk, kezet mostunk. Kisvártatva hallom Leót sipítani, úgy, mint mikor valamit nem tud megcsinálni... Megkerestem, hogy segítsek neki, az előszobaküszöb benti oldalán topogva találtam, és azért visított, mert nem tudott kimenni egy kint felejtett játékért, mert már a benticipője volt rajta... :)))) Leesett az állam! :) Bár ennyire nagy szigor azért nincs nálunk, sőt... :) Mindenesetre ez azért igencsak biztató jel. :) és persze nem ártana egy benticipő, amit egyedül is le-és föl tud húzni. :) Még egy érdekes adalék mindehhez, a böngészőkben több helyen szerepel rendőr, illetve szabálytalankodó biciklis, vagy zsebtolvaj. Nos Leó nemes egyszerűséggel letakarja a kezével ezeket a részeket, avagy ha mesélem neki, hátat fordít... Hmmmm. :)

Míg el nem felejtem...

... Leó beszédfejlődésében (és a szakemberek szerint az én-fejlődésében is) nagy mérföldkő felé közeledünk, ugyanis kezd megjelenni az "ÉN" a fiatalember körmondataiban! :) Igen érdekes és szórakoztató a jelenlegi állomás, ugyanis az igék többségét már egyesszám-elsőszemély szerint ragozza, de még a "Te"-t használja többnyire önmagára az "én" helyett. (Illetve az "én"-t a másikra, ebből a játszótéren van némi keveredés, mikor Leó így szól a mellette álló kisfiúnak, akivel együtt várakoznak egy hintára: "előbb Te, aztán én, megbeszéltük?" :))) Viszont néhány esetben kezdi már önmagára is használni az "én"-t, erre most a legaranyosabb példamondatok következnek: Autóban ülünk, épp vonatozni készülünk, Leó magában fennhangon morfondírozik arról, ki hova ül majd a vonaton, valahogy így: "Én Mami középen, Én Api szélen, Én te ablak mellett." :) Játékból telefonon beszélgetünk, én megkérdezem, ki az, mire Ő közli, hogy "Te". Ki az a te, kérdem én, mire Ő: Én! :) Vagy a böngésző nézegetése közben felkiált, "Én, Leó, egy nagyon érdekes dolgot látok!" :)

Hjaj, avagy dráma a játszón...

... és a dráma kirobbantója az én eddig galamblelkű(nek hitt) nagyfiam, aki még akkor sem ütött vissza eddig, ha megütötték és kiabáltak rá... Néhány hete a következő incidenseknek vagyok tanúja a játszón, legfőképp pedig a kisvonat vezetőfülkéjében: Leó már messziről kiszúrja, hogy üres a vonat, uzsgyi odaszalad, hogy vezesse, ám ekkor egy másik kis masinisztajelölt is felüti fejét... Leó eddig csak nyüszített egyet, de mindig jobb belátásra bírtam, sőt még olyanra is volt példa, hogy önként átadta a helyét. Most pedig lökdösődik, sőt, tegnap végül rácsapott egy kisfiú fejére, ma pedig egy nála jóval kisebb kislányt lökött föl úgy, hogy az nekiesett a vonatnak... (Mentségére legyen szólva, némiképp disztingvál a méret alapján és az egészen kicsi totyogókat csak a mutatóujjával pöcköli meg, bár azok ettől is elborulnak... :( Másrészt pedig mostanában, ha nem Ő volt ott eredetileg, csak bemegy, jelentőségteljesen a masiniszta mögé áll, közben pedig rámsandít, látom-e, milyen szépen kivárja a sorát...) Értem én, hogy ebben a korban az egoizmus még normális és nem képes, vagy csak kevéssé képes megérteni, hogy más esetleg mást érez, gondol, akar, mint Ő, illetve, hogy a frusztráció okozta dühét még nem tudja kordában tartani. De akkor is borzasztó érzés látni, ahogy fájdalmat okoz másoknak az én jólelkű és szelíd gyerekem, ráadásul majd elsüllyedek szégyenemben a többi szülő előtt, akiktől nem győzök bocsánatot kérni. Illetve persze nagyon nehéz megszokni, hogy a játszótéren Leót nem lehet "őrizetlenül" hagyni, ha más gyerek is mellé szegődik, ha a vonat felé veszi az irányt, újabban én is szaladok vele, hogy megakadályozzam a menetrendszerinti összeütközést. Ilyen esetben pedig rendszerint kiemelem a rendetlenkedőt, megsimogatom a bántalmazott buksiját, majd Leót elvonszolom a legközelebbi padig, hogy megbeszélhessük a történéseket. Elmondom, hogy értem, hogy dühös, mert Ő akar vezetni. Aztán, hogy de akkor sem szabad bántani senkit, mert a másiknak az fáj. Aztán, hogy ha máskor azt szeretné, hogy ne zavarják a vezetését, inkább kérje meg a másikat, hogy menjen arrébb, mert most Ő vezet. Világos, egyszerű tőmondatokban beszélek, hogy átmenjen a lényeg, de mégis úgy érzem, nem érti, lepereg róla az egész... Nem tudom, még hány ilyen incidensnek kell megtörténnie, hogy változtasson a viselkedésén. Talán, ha jobban tud majd beszélni, kifejezni magát, az nagy segítség lesz, mert most tudom, hogy még nem tudja megértetni magát más gyerekekkel. Az érem másik oldala. Leó (meglepő módon:) épp egy kormányt tekerget egy eddig ismeretlen játszón, mikor odaszalad hozzá egy másfélszer akkora öt év körüli fiú és egy cm-es távolságból Leó arcába üvölt valami durvaságot ("hogy takarodjon innen az anyjához"????). Leó rezzenéstelen arccal, a hangerő miatt kissé összevont szemöldökkel végighallgatja, majd kezével egy elegáns "légyelhajtó" mozdulatot tesz, mire a nagyfiú (gondolom látva, hogy nem ért célt) eloldalog. Örülök, hogy bátor (legalábbis, hogy annak mutatja magát, mert persze, hogy a lelkében mi zajlott ezalatt, azt nem tudom)... és persze annyira bízom benne, hogy egy-két év múlva Ő nem ilyen négy-öt éves lesz! Addig pedig a játszótér összes angyala őrizze a kisebbeket és persze én is résen leszek! :)

Picikénk

Tegnap, mikor elaltattam ebéd után Leót, felöltöztem és otthon hagytam a Fiúkat, ugyanis jelenésem/sünk volt a dokinknál. Általában ha elmegyek, főleg, ha alvás alatt, rosszul érzem magam, de most olyan nagyon jó volt csak kettesben lenni Vele. A kocsiban végig vigyorogtam és énekelgettem, mert szinte láttam magam előtt az uh-képet egy buksival két ici-pici lábbal és kezecskével... és valóban, alig egy óra várakozás után tényleg megláthattam... Olyan hihetetlen, hogy annyira picike még, alig-alig érzem, hogy van és máris emberformájú ez a kis Élet odabenn. Siklós mindent rendben talált, most épp 11 hetesnek mérte, így marad az április 12. a saccolt születési dátum. Nekem tetszik, bár kiegyezem bármely korábbi áprilisi dátummal is. :) Ami még kiderült, hogy a CMV víruson már átestem, így védettnek minősülök és nem veszek részt a kísérletben, miszerint a terhesség alatti friss fertőzés esetén (mivel a magzatot súlyosan károsíthatja), immunglobulint adtak volna. Így még jobb. :) Magamról pedig annyit, hogy lassan-lassan úgy tűnik vége a hányós időszaknak, kezdek esténként jobban lenni mindannyiunk örömére! :) A pocakom pedig szépen növöget (bár a doki érzéketlenül nem létezőnek minősítette), de a játszótéri gyakorlott szemű anyukák már gyanakodva méregetik! :) Ez azért csak jelent valamit! :)))

Gyerekszáj

Édes mondatok

Minden este nevetve mesélem Lacinak, Leó miket mondott aznap. :) Olyan varázslatos időszak ez a beszédmegindulás, legalább olyan mérföldkő, mint a felülés. :) ...és persze mint elvarázsolt szülők, nem győzünk betelni Fiacskán újabb és újabb mondataival, gesztusaival, azzal, ahogyan magyaráz, ahogy érvel, ahogy kivágja magát a helyzetekből... Igen, ilyesmi is megtörténik már. :) Tegnap a játszótéren látom, hogy levette a cipőjét és már a zokniját is húzza. Rászólok, hogy ne tegye, mert hűvös van már. Mire Ő ellenkezik, aztán miután jobb belátásra tér, így szól: "Csak ki akartam rázni a cipőből a homokot..." Na persze... :))))) Egyébként pedig ha megkérdezem tőle, hogy miért csinálta ezt vagy azt (némi felháborodással a hangomban), rendszerint meg tud rá felelni, sőt, van hogy ésszerű is amit mond... "azért csináltam,...." Vagy az is előfordul, hogy ilyenkor visszakérdez, "Mami, miért vagy ideges?" :) Néha pedig, mikor Ő maga is érzi a helyzet komolyságát: "Még egyszer nem előfordul!" (Na itt magamba szállok és visszaveszek a lendületből... :) Azon mindig megdöbbenek egyébként, hogy milyen jól érzi és látja az érzéseimet. Tegnap beakadt az ujjam a bukósisakján lévő egyik résbe, mire felszisszentem. Erre Ő: "Mami, miért megijed?" De a legjobban azt szeretem, hogy be nem áll a szája és minden mozdulatát és gondolatát lényegesnek találja kommentelni: "Egyszer kisrepülőt, nagyrepülőt idehoz trambulinra, itt áll, hirtelen meglát ablakon fák között a holdat." :))))

Barbapapa