Néhány hónapja nem volt hajlandó mást megenni, mint az üres tésztát. A minap sopánkodom magamban félig hangosan, hogy mit is főzzek másnap ebédre, mire Leó játszás közben felnéz és közli, "Mindegy Mama, csak főzzél." :)
De az igazi szenzáció, az tegnap történt. Tudtam én, hogy ennek is eljön majd az ideje, de hogy ez az idő már itt van, erre nem gondoltam. Hiszen olyan kicsi még... A nélkülem levésről van szó... :) Eddig csak a kórházi napokat (és éjszakákat) töltöttük kénytelen kelletlen külön. Az ostromló nagyszülőket, akik szívesen elvitték volna Leót néhány napra magukhoz, mindig leszereltük, mondván, majd ha Ő akar... Hát, most akart. :)
Eddig is nagy örömmel ment Nyíregyházára, Dunaalmásra még inkább, de arról szó sem lehetett, hogy nélkülem, vagy legalább Api nélkül ott is maradjon éjszakára is. Tegnap mentek haza a szüleim és Anyukám (végig sem gondolva igazán:) föltette a kérdést, "Leó, eljössz velünk Nyíregyházára?" Leó rávágta, IGEN! Induljunk! :) ...és most életében először úgy is kitartott az elhatározása mellett, hogy nélkülem és Apa nélkül. Tudtam, ez most komoly. Tudtam, hogy tudja, mire vállalkozik. Azért párszor elismételtettük, hogy nem leszek ott alvásnál és Apa sem, "Ha nagyon muszáj, akkor elalszok úgy is"... volt a válasz. :) Pakoltam, indultak. Lassan 12 órája van távol, de sírás még nem volt. Eszik-játszik-alszik, élvezi a szabadságot. A mininyaralás vége még képlékeny, de szerintem ma este, vagy legkésőbb holnap (bár a ma esti éjszaka sikerét illetően már szkeptikus vagyok) újra itthon lesz! :)
Olyan büszke vagyok rá! Olyan szép ez így. Nem mi vittük és hagytuk ott, nem mi mentünk el, Ő akarta és tudta, mire vállalkozik. Mi pedig élvezzük a kisgyerekes szülők életét, este filmet néztünk, hallgatjuk a csendet, olvasgatunk, heverészünk, láblógatunk. Bár a filmnézés közben hirtelen rámtört a sírás, mert rámtört ennek a Kisembernek a hiánya... Este kiöntöttem a vizét a poharából, ami mindig az asztalon áll, elpakolgattam néhány előmaradt játékot, megszagolgattam a fotelra tett itthoni ruháját és elszorult a szívem. Eszembe jutott a búcsúzásunk. Megölelt, megpuszilt és a fülembe súgta: "Nagyon szeretlek!" Én is nagyon szeretlek, mondtam és még gyorsan hozzátettem, hogy fogadjon szót Nagymamának! Mire Ő azzal a nagyon huncut mosolyával rámnéz és félig kérdezve, félig mondva megjegyzi: "Te nem fogod látni, ahogy csibészkedem!?" :)))
Nem látom. Mint ahogyan a lehúnyt sűrű feketepillás angyali pofiját sem éjjel az ágyában, mikor arra botorkálok. Csend van, nem hallom a "munkagépek" zaját és a "fúró" brümmögést. Reggel kínosan rend volt a lakásban, ami még most is tartja magát. Ez szinte fullasztó. :) Nagyon hiányzik. A saját útját járja. Hihetetlen.
Drága Kisfiam! Olyan büszke vagyok rád!
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése