"Akkor ma hétfő van?" avagy Laci Torontóban

Az élet úgy hozta, Lacinak hirtelen utaznia kellett... Hétfőn még csak beszéltünk róla, mi lenne ha, kedden már tudtuk, szerda hajnalban indul. :( A kedd esti elválást mindannyian nehezen viseltük. Leó pedig éjfélig nem tudott elaludni, nem akarta elengedni Lacit. Olyan szívszorító volt. Aztán pedig hajnal négykor felállt az ágyban, hogy "Api hol?" "Menjünk át Apihoz". A hálószobában aztán hármasban folytatódott az éjszaka... :) Tegnap fürdetés közben megkérdezte, hogy most akkor hétfő van, mert Api elment dolgozni?... Ma séta közben pedig elkezdte ölelgetni a lábam és hozzám bújt. Szegénykémnek még nem jelent semmit az, hogy majd a "jövő héten", vagy, hogy mostmár csak "nyolcat kell aludni"... :( Laci mielőtt elment, rajzolt Leónak minden napra (amit távol tölt tőlünk) egy cédulára és valami kedves kis mondatot, kérdést is írt hozzájuk, így talán kicsit kézzelfoghatóbbá válik az idő számára... és hogy fokozzuk a kényszerű szeparációt, holnap reggel engem sem fog itthon találni amikor fölébred, mert vérvételre kell mennem... :((( Bár tudom, hogy elég nagy már és azt is, hogy nem hagy majd nyomot benne ez az eset, de mégis megszakad a szívem. Tudom, hogy szalad majd Mammma-Mammázva a bejárati ajtóhoz sírva és ököllel üti majd, hogy utánam jöhessen. (Mert ez mindig így történik, ha alvásból ébredve engem nem talál itthon). Most ráadásul egy ilyen Apátlanság miatt amúgy is zaklatott helyzetben... :( Persze azt is tudom, hogy szerető Nagyszülők veszik majd körül, meg, hogy teljesen életszerű egy ilyen helyzet... Mindenesetre jobb szeretnék már holnap ilyenkor lenni.

Breaking news

Szenzációs bejelentésünk következik! :)))) Leó életében először átaludta az éjszakát! :))) Este 10-től reggel 8-ig békésen (néha kisebb cuppogásokat hallatva ugyan:) aludt, nulla ébredés, nyöszörgés, cicikérés.... Bár nem ért teljesen váratlanul, mert egy idő óta folyamatosan javuló tendenciát mutatott, de éjszaka azért legalább négyszer felébredtem és minden ébredésnél egyre meglepettebben konstatáltam alvó gyermekemet. Reggel 5-kor pedig nem tudtam visszaaludni a csodálkozástól és eszembe jutott Andi, akitől hallottam, de akkor nem nagyon hittem, hogy addig ébrednek, míg ciciznek... és ebben tényleg lehet valami, mert bár Leó még lelkesen cicizik, de a tejet már köszöni szépen nem kéri hozzá (az íze megváltozott a terhesség miatt)... És nem állítom, hogy ez rendszer lesz minálunk, hiszen még elég élénken él bennem a múltheti fél3-7-ig tartó családi virrasztásunk és az is nyilvánvaló, hogy az igazán szörnyű éjszakákat Leó nem a cici-szenvedélye miatt produkálja, hanem egyéb zavaró tényező okán, ami ugyebár ezután is fennáll majd, de mindenképpen örvendetes változásnak lehetek tanuja... idővel pedig talán élvezője is... :)))

Aggodalmam alaptalan

Tegnap terhesgondozáson jártam a szülészorvosomnál. Panaszom nem lévén, semmilyen vizsgálatot nem szándékozott csinálni, csak Erzsike tette a pocakomra a szívhanghallgató kütyüt. Hosszú percek hallgatózása, de az én szívhangomon kívül semmi. No, erre már Siklós is odajött, átvette a műszert. Továbbra se semmi. Én ekkor már úgy lélegeztem, mintha épp egy 100 m-es síkfutás után lennék. Jöjjön hát az UH. Őrült lassan peregtek a másodpercek, gép bekapcsol, monitor babrál, vizsgálófej pocakrahelyez. Én alig bírom visszatartani a könnyeimet. Kép megjelenik. "Látja, itt a feje?" Persze, hogy látom, de mi van vele???? A következő pillanatban meglátok egy kis integető kezecskét a monitoron. Szerintem az odakinn várakozók is hallották azt a bizonyos követ... Közben a monitoron megjelenő Kisember (állítólag) még ugrált is, :) bár én inkább csak valami csuklásféle összerándulást láttam. "Minden rendben, nagyon cuki" mondták. Persze akár mit is mondhattak volna, nekem elég volt a kis integető kezecske. És csak most, hogy leírtam, most döbbentem rá, miért is volt olyan nagyon nehéz és olyan rémisztően ismerős az a pár perc...

30 hónap, avagy Leó 2 és fél éves

Hatalmasat nőtt, nagyfiúsra nyúlt. Nincsenek már husi lábak és párnás kezecskék, helyettük egy jókötésű csupaizom kisóvodást látok. :) A súlya viszont csökkent, a majdnem 17-ről most majdnem 16kg-ra, ami kicsit aggaszt, főleg a lisztérzékenység lehetősége miatt. Bár anyai megérzésem alapján kutya baja, de a dokinak megmutatom majd azért. Hosszra 1cm híján 1m, fogai 1 híján 20. :) A vicc az, hogy meg tudja mutatni, honnan hiányzik még egy, ami épp most kezdi domborítani az ínyt.... :) Pedig én is csak tegnap láthattam, mert igen ritkán részesülök a kegyben, hogy betekintést nyerek a szájába.... Ja, míg el nem felejtem lába kicsit nagyobb, mint 27-es. Elképesztő.... Mondanom sem kell, négyéves ruhákat hord. :) Igazi kis felfedező, minden érdekli, főleg a miértek és a hogyanok... Tegnap egy játszóházban voltunk, ahol először ugrálhatott egy levegővel felfújt ugrálóvárban. Kettőt ugrott majd megállt. "Apa, ez hogy működik?" .. és el kellett menni az ugrálóvár mögé, Laci megmutatta neki a dobozt, amiben a kompresszor volt és persze, hogy hova van bedugva, és elmesélte neki a főbb működési elveket... Este, mikor Leó nekem mesélte, kicsit kiegészítette a történetet, már egy ventillátor is szerepelt benne, ami hajtja a levegőt... :) Ki tudja, lehet, olyan is van, vagy lesz egyszer... :)) Sok-sok változással kell mostanság megbirkóznia. Talán a legfontosabb és legnagyobb a Kistestvér. Hihetetlen, hogy mennyire benne van már a fejében Ő is. Ha összeszámol minket, saját maga után már Őt is mondja. Ha játszik, van, hogy neki is turmixol egy kis levest. Vagy a tegnap esti mesénél, mikor hogy-hogy nem újra az áramról kellett mesélnem, eljutottunk odáig, hogy a kicsik nem dughatnak be semmit, még a dugót sem a konnektorba, csak ha megnőnek. Erre Leó hozzáteszi, "Kistestvér sem." ma ebédnél pedig a hasamhoz nyomott egy falatot a Kistestvérnek. :) Szívmelengető, ahogy simogatja a pocakomat, ahogy érdeklődik, ahogy foglalkozik és megdolgozza magában... és persze az érem másik oldala, hogy érzi, hogy kicsit elveszít. Nem lehetek és már most sem vagyok kizárólagosan az övé. Ez a korszak amúgy is lezárult már, talán már meg is haladta, de most újra küzd ellene, újra tiltakozik, olyan elkeseredetten, mint aki az életéért küzd. Újra "mamamatrica" lett. Mikor zuhanyozni megyek/mennék, megfog és szorosan megölel, maradjak vele... és mert nem teszem, üvölt ahogy a torkán kifér, hacsak nem élek valamilyen szuperelterelési trükkel, amihez gyakran fáradt vagyok. Egyébként pedig MINDENT csak mami csinálhat vele, értsd pelenkacsere, kádba betesz, kivesz, fürdet, töröl, kivisz, pizsama felad. Ha bármilyen apró részletet Laci csinál, eltörik a mécses, fáradságtól függő intenzitással. És persze a cici-ügy csak olaj a tűzre, ugyanis néhány hete érzem, hogy nagyon drasztikusan visszaesett a tejmennyiség. Eddig ebéd után gyakorlatilag még egyszer megebédelt ciciből is, nem beszélve az esti és éjszakai fogyasztásáról. (Apropó fogyás...) Most viszont nappal gyakorlatilag nem is hallom, hogy kortyol, csak éjszaka, onnan tudom, hogy még van valami, hogy reggel néha tejes a szája... :))) Ez viszont csöppet sem csitítja régi szenvedélyét, sőt. Kétségbeesetten követeli a cicit, iszonyú hosszú ideig, ha rajta múlna reggel órákig cicizne. (jól működik ez a gyerek, tudja, mi a teendő, ha nincs elég tej....:) Csak most más a helyzet, a szervezetem nyilván takarékra vett, és csak annyit ad Leónak, amennyi jut neki, mert már nem Ő az első. és ezt persze annyira érzi. De hálás vagyok neki, hogy még most is szoptathatok, mert ez is segít abban, hogy fokozatossá váljon a Picike megérkezése. Az apróbb csalódások még mindig jobban elviselhetőek.. :) Mindketten edződünk és gyúrjuk egymást-magunkat. :) Amivel pedig nem tudunk betelni (természetesen a szépségén és okosságán kívül), az a be nem álló gyerekszáj, amivel állandóan kommentál, kérdez és magyaráz. A dacos kisördögpofiról pedig most nem szólnék, eleget sopánkodtam miatta az előző posztban. :) Következzenek inkább a képek a változásról, ami a szemünk előtt zajlik... Íme Leó fél, másfél és két és fél éves korában:

Leó nem akar

Újabban a napunk jelentős része telik ellenkezéssel és "izmozással", vajon melyikünk az erősebb, kinek az akarata érvényesül majd. Pedig már azt hittem, lassan hátunk mögött hagyjuk a dackorszakot, és tessék, most elemi erővel tör ismét felszínre... Üvöltéssel és konok ellenszegüléssel jár minden egyes pizsamalevétel reggelente, vagy pelenkacsere a nap bármely időpontjában (kivéve ha épp kilátásba van helyezve valami nagyszerű dolog :) Érdekes módon ezeket sokkal nehezebben viselem, mint amikor igazi nagy könny-takony összefolyós öklendezésig sírós hisztiroham van valamiért, amire azt mondom nem, vagy nem most, hanem utána... Ezeket jobb kezelni, mert nem kell erőszakosan is rákényszeríteni az akaratomat (szemben a kakis pelenka eltávolításakor). "Csak" nyugodtnak és persze hajlíthatatlannak kell maradnom, és nem csinálni semmit, csak várni és persze figyelni, mikor nyílik meg egy kiskapu, hogy beférkőzhessen egy-egy értelmes, jól célzott mondat. Ha már az ölemben ül és két szipogás között rámfigyel, nyert ügyem van. :) ...és talán furcsán hangzik, szeretem nézni, na jó nem ez a helyes szó, de akkor is szeretem látni azt a mély, őszinte fájdalmat, amit megél ez a kisember, mikor a sziklakemény akarata csorbul és egy világ omlik össze benne... Képszerűen pedig: "Ó nem!" Közben pedig egyik kezével eltakarja az arcát és fejét félrebillentve hamarosan krokodilkönnyek peregnek az arcán és megindul a könny-takony áradat és az oroszlánüvöltés. Ezzel együtt pedig hihetetlen csoda ez az időszak, ahogyan egyre többet ért meg a világból, ahogyan napról napra okosabb lesz és olyan kérdésekkel bombáz, hogy csak ámulok és persze össze kell kaparnom magam, hogy érthetően lefordítsam számára a világot. ..és vannak pillanatok, amikor olyan jó ülni és figyelni ahogy van, ahogy játszik, ahogy magyaráz, hogy igazán nem is tudom, nevessek, vagy sírjak gyönyörűségemben. Azt hiszem, mindketten sokat tanulunk mostanában. :)

Véletlen?

A képen Leó legújabb alkotása látható, aminek története is van persze... :) Egy esti sétánk alkalmával, (mert újabban ilyenek is vannak, amikor már sötét van és kéz a kézben bandukolunk, közben pedig beszélgetünk, ami számomra igazi szellemi kihívás, de erről majd máskor....) szép sárga leveleket szedtünk, majd utunk egy postaláda mellett vezetett el, ahol persze rögtön kérdések hada árasztott el... :) Eleinte nem volt kedvem sokat magyarázkodni, de amikor Leó a megsárgult leveleit akarta bedobni, jobbnak láttam kicsit elmélyülni a témában. Így el kellett játszani legalább háromszor egy komplett "postaláda-történetet". Ami annyit tesz, hogy megírtunk ott helyben egy képzeletbeli levelet, Leó bedobta, majd postásbácsiként kinyitotta a ládát és a zsákjába ürítette a tartalmát... (A jobb érthetőség kedvéért Zénónak írtunk levelet, mert Leó tudja, hogy Ő Pátyon lakik, sőt a házukról is friss élménye volt.) Közben pedig megbeszéltük, hogy akár igaziból is írhatunk, rajzolhatunk Zénónak levelet, amit holnap majd igaziból is feladhatunk... Mire felértünk a sétából, elfelejtődött ez a kis program. Egyszer csak a konyhából félfüllel hallom, hogy Leó mondja, megyek Zénónak rajzolok egy levelet. Később vettem csak észre a művet és igencsak rácsodálkoztam, mert eddig Leó még egyszer sem rajzolt ilyen szép egyeneseket (valahogy mindig kör alakúak lettek a házikói), pláne nem háromszöget, azt meg végképp nem gondoltam volna, hogy tudja, hogyan néz ki egy levél, azaz egy boríték. Megkérdeztem mit rajzolt, "levelet", hangzott a válasz a lehető legtermészetesebb hangon... Véletlen lenne? Lehet, de ez itt akkor is egy levél. :)))

Szívtipró

Leó nagy lelkesedéssel segít a bevásárlásban, a sarki kis üzlet meg egyenesen a kedvence, mert itt Ő tolhatja a kosarat. Teszem hozzá mindenki legnagyobb gyönyörűségére, mert bár ha árkedvezményt nem is kapunk, egy-két kedves szó mindig elhangzik Leófiú dicséretére... :)

Kedves...

...nekem ez a kép. :) Nem csak azért, mert szeretem, ahogy Leó arcán hirtelen ellágyulnak a vonások, amikor észrevesz egy babát és újabban egyáltalán nem jellemző finomsággal közelít felé és odaadóan gondoskodik... simogat, etet, itat, ringat. :) Képünk szombaton Pátyon készült, ahol felfedezett egy babát és rögtön szárnyai alá vette. Én meg megmutattam neki, hogy ha megszületik a kistestvére, majd hogyan fogjuk ringatni... Aztán persze Ő is kipróbálta a képen látható finomsággal és büszke mosollyal. :)

Hétvége

Az unalmas hétköznapok után igazi ünnep szokott lenni nálunk a hétvége, lassan már Leó is tudja a napok neveit, mert annyira várjuk együtt, hogy hétvégén együtt lehessünk. A mostani meg egészen sűrűn programozott, gyors, de annál örömtelibb volt, tarkítva igazi találkozásokkal, gyerekvisítással és hancúrozással no és persze néha egy kis sírással... :) Szombaton Pátyon gyűlt össze a család, Zénó két éves szülinapját és Leó névnapját megünnepelni. Leó egész odaúton Zénót, vagy legalábbis "Zénóék házát" emlegette és alig várta, hogy megérkezzünk. A két kiskrampusz (Zénó meg a mi kisördögünk) egész végig egymást heccelte, szemük sarkából figyelték és utánozták egymást. Persze Zénó mint harmadik gyerek, tudott új csibészségeket mutatni Leónak, aki igen tanulékonyan szivacsként szívta magába a sok huncutságot. Blankával pedig mint a legjobb testvérek játszottak együtt, búcsúzáskor pedig Blanka olyan szeretettel simogatta meg Leó buksiját, amit a jelenlévők elismerő moraja követett... :)) Vasárnap pedig Kinga, Dani, Hanna, Mikolt, Áron, Lelle látogatott meg minket, akiket már egy éve nélkülöznünk kellett... és bár a blogok sok mindenre képesek, mégsem pótolhatnak egy találkozást... Olyan jó volt újra együtt lenni és látni, hogy mennyit változtak és mégis ugyanazok maradtak... :) Leó le volt nyűgözve a gyerekektől, bár nem mindig volt zökkenőmentes az együttjátszás, a mi félévig még egyke gyermekünk rutintalanságából adódóan... De voltak nagyon kedves pillanatok, mint mikor négyen kézen fogva ugráltak a trambulinon, vagy amikor Mikolt elmélyült magyarázatát Leó heves bólogatással kísérve nagy egyetértésben elvonultak a gyerekszobába tenni-venni, vagy amikor alvás után a szobafogságot már kevéssé bírva mind a négy megkergülve kacagva rohangált egyik szobából a másikba egymást utánozva... Leó az esti fürdés után megkérdezte ravaszul csillogó szemmel, kik voltak ma itt és mielőtt elkezdtem volna sorolni a neveket, Ő mondta végig az összes gyerek nevét mosolyogva! :)

Vizsgálósdi

Lacival úgy döntöttünk, csak a kórházi tarkóredős ultrahangot csináljuk meg és eltekintünk az egyéb szűrővizsgálatoktól. Nem mintha nem remegnénk azért, hogy ez a pici Élet odabenn egészséges legyen, de ezek a szűrések sem mondanak biztosat csak "nagy valószínűséget". "Az emberi számítás szerint"-ti biztonságérzet pedig nekem nem sokat jelent már. Talán az is hozzájárult a döntésünkhöz, hogy Leóval pocakban ezen a vizsgálaton egy nagyon emberi orvos vizsgált és tüzetesen végignézett mindent, közben beszélgettünk és mindent mondott, amit látott, vagy láttunk. Most nem volt ilyen szerencsénk, a vizsgálóorvos (bár nem volt morcos), mégsem mutatta emberi arcát és egy futószalag-vizsgálaton estünk túl, néhány röpke perc alatt. Mindent rendben talált, de ezt csak akkor volt alkalmam megkérdezni, mikor már a következő kismamával befelé igyekezett. Egészen véletlen, hogy képet is sikerült hoznunk... Így aztán a leleten konkrét számok nincsenek is, hiszen az asszisztensnőnek csak kikiabálta, hogy nyakiredő, és még valami (ezt nem értettem) rendben... Így aztán, amit tudunk: Picikénk 13 hetesen és 2 naposan 22mm-es buksiszélességgel és 71 mm-es ülőmagassággal rendelkezik. Nyakiredője a normál tartományban, orra, szája meg van. :) A nem kis szerencsével megszerzett kép pedig olyan kedves a szívünknek! :) Olyan jó volt Őt újra látni és még mindig olyan hihetetlen, hogy létezik! Alig várom már, hogy mocorogjon. Bár úgy érzem, most egy kicsit később fogom megérezni, mert olyan finomnak látom és érzem Őt... és akkor még egy nagyon jóérzés így a végére... Laci ott lehetett velem a vizsgálaton. Hazafelé a kocsiban kérdezgettem, hogy Ő látta-e az orrát, mire homlokát ráncolva rám néz: "Judit, tudod, hogy én a részleteket soha nem látom... én csak úgy az EGÉSZben gyönyörködtem!" :)))