Késő este van, már az ágyban fekszünk egymás mellett, fogom a gyerekek kezét. Döncike még játszi a hangjával, Leó csendben van már egy ideje, amikor suttogva így szól:
-"Mama! Én tudok az angyalokkal beszélni, de te nem hallod meg, mert nem a számmal, nem hangokkal!"
Álmosan kinyitom a szemem, látom a még sötétben is csillogó szemeit...
-"Igen? Örülök neki! Ezt mondják imádságnak... és képzeld, ha nagyon figyelsz rá, még válasz is jön..."
-"Azt hogy hallom meg?"
-"Azt sem a füleddel, hanem itt belül..."
Összemosolygunk, majd csendben hallgatjuk tovább Lehel monológját...
(((...és egyszer sem mondtuk el még az "énistenemjóistenemet"... Csuda dolgok ezek...)))
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése