Lorin 3 hónapos

Olyan régen írtam róla (is) és azóta olyan sok minden változott... Nem picibaba már. Hol van már a sírós hasfájós, nemalvós időszak... :) Na jó, nem oly messze, de most a hasfájást felváltotta a fogzás, a sírást a nézelődés és ez már olyan nagyos... :) Gondoltam, hogy Karácsonytól könnyebb lesz, és ez így is lett. Nappal nagyjából három-négy óránként eszik, "lehelesen", azaz gyorsan és sokat. :) Éjszaka pedig egyszer ébred három-fél négy körül, de olyanra is volt már példa, hogy csak hatkor. Nappal viszont nem alszik túl jól, ezért folyton fáradt, de az utóbbi napokban még erre sem lehet panaszom, remélem ez már tendencia lesz... Súlya 7 kg fölé emelkedett (7.11), hosszát majd beírom, jövő héten méri a védőnő. Haja oldalt kikopóban, fönt még hosszú, mint születésekor, színe világosodik, mert a barna hajzuhatag alatt ott figyelnek a szőke tincsek... :) és Ő is koszmós, mint eddig mindegyikük... vakargatjuk. Szemei gyönyörű kékek eddig és a mosolya mindenkit levesz a lábáról. Mozgásilag kicsit le van maradva, mert eddig az ébrenléti időt szinte teljes egészében karban, vagy kisebb hányadában sírva a kiságyában töltötte, így nem sokat támasztott és emelte a buksiját... a kezecskéi még többnyire ökölben, karja inkább kétoldalt, mint törzse előtt , de remélem gyorsan beéri magát ha majd most tud aludni nap közben és friss lesz és üde egy kis játékra és tornára... :) Meg kell még jegyeznem, hogy Ő is nagyon szereti, ha éneklek, rögtön mosolyog és nagyon figyel, sőt van egy kedvenc dala, (Kicsi a Lorin, de majd nagyra nő...), amivel még nagyobb sírásokból is jobb kedvre deríthető... Még nem nyúl a dolgokért, és a kezét sem fedezte föl, legalábbis nem nézi még, viszont az öklét dugdossa a szájába, szerintem hamarosan megtalálja majd az ujjacskáját és ujjszopós lesz, mint Lehel volt.
...és nagyon kislány. :) Finom, érzékeny, szelíd, kitartó, erős és nekünk a legszebb... :)

Karácsonyi történet...

Késő este van, már az ágyban fekszünk egymás mellett, fogom a gyerekek kezét. Döncike még játszi a hangjával, Leó csendben van már egy ideje, amikor suttogva így szól:
-"Mama! Én tudok az angyalokkal beszélni, de te nem hallod meg, mert nem a számmal, nem hangokkal!"
Álmosan kinyitom a szemem, látom a még sötétben is csillogó szemeit...
-"Igen? Örülök neki! Ezt mondják imádságnak... és képzeld, ha nagyon figyelsz rá, még válasz is jön..."
-"Azt hogy hallom meg?"
-"Azt sem a füleddel, hanem itt belül..."
Összemosolygunk, majd csendben hallgatjuk tovább Lehel monológját...
(((...és egyszer sem mondtuk el még az "énistenemjóistenemet"... Csuda dolgok ezek...)))

Szinte...

Az adventi naptárunkon elérkeztünk az utolsó sorba... :) a gyerekek izgatottak. Leó bíztatja Lehelt:

"Lehel, már olyan közel vagyunk Karácsonyhoz, hogy szinte már karácsony van!" :)

10 hetes

Nem akarom siettetni az időt, azt sem akarom, hogy 2 kilóval könnyebb legyen, de egy hátmasszázs és plussz két kar jól jönne mostanság. :) Vagy, hogy esetleg aludjon napközben is ez a síró-rívó kis csomag. Éjszaka egyszer ébred, esetleg kétszer, tényleg nem lehet rá panaszom, (arról igazán nem Ő tehet, hogy Döncike ki tudja miért sokszor...) De nap közben csak nagyon keveset (mondjuk ma összesen másfél órát) és estére annyira elfárad, hogy az idegrendszere teljesen kisül, csak üvölt sokkos állapotban, majd hirtelen elhallgat és elájul elalszik. Valahogy el kell érjem, hogy aludjon hat körül egy picit, ha kell ringatom slingben, mert különben iszonyatos ordítás után alszik csak el este. Bár ez az utóbbi időben mind időtartamra, mind erősségre mérséklődött, de néha még így is ijesztő és szívszorító. Napközben viszont a hasa kínozza, most megint nagyon taknyos is, de nem az orrfolyós típus, hanem a lenyelős fajta, amitől (gondolom) tiszta zöld a kakija és talán azért is fájhat a hasa... 10 napos kora óta szívom az orrát. és ez nem azt jelenti, hogy azóta nem gyógyult meg... de igen, már háromszor is... Ma Leó újra taknyos lett, négy nap múlva Lorinhoz jut ez az újabb cucc... A közvetítő Döncike, pedig igazán nem nyúlkálnak a szájába, arcát nem fogdossák, csak a hasát szokták simogatni. :) Csak hát ugye a szoptatás. Mert azt ugye duplán nyomom, azaz Lehel is kap cicit és bár utána mosakszom és ruhát is váltok, de nem tudok másra gondolni... Valamelyik éjszaka megnéztem az LLL honlapját, mert emlékeztem rá, hogy írtak a tandem szoptatásról, de semmi hasznos nincs fönn mondjuk arról, hogyan szoptassunk, ha beteg az egyik, csupa ömlengő maszlag, hogy mily csodás, hogy a testvérek tejtestvérek is...
10 hete ilyenkor már első közös éjszakánkat virrasztottuk együtt Lorinnal. :) A hátam épp így fájt, de annyi mindent nem tudtam még akkor, ami azóta boldoggá tesz. :) Nem nézhettem még a szemébe és nem láthattam a tekintetét felcsillanni, ahogyan felismer és rám mosolyog. Nem tudtam még milyen jó lesz ennek a három gyereknek az édesanyja lenni. Mindegyikőjüket határtalanul szeretem. Olyan jó látni, ahogyan ők is szeretik egymást. Ahogy Dönci felhúzza a síró Lorinnak a zenélő gombát, aki tovább sír, erre Lehel elkezdi a zenére himbálni a fejét, hogy mutassa, milyen jó is ez a zene, mert, hogy mondani még nem tud mit Lorinnak, majd mikor ez sem hatásos, letörten távozik és épp belém ütközik, amikor én könnyes szemmel összepuszilgatom, és mondom neki, mennyire jó ennek a babának, hogy ilyen szerető nagytestvére van... erre persze csillogó szemmel, büszkén elvonul. :) Vagy amikor Leó és Lorin egymással szemben hasalnak és mosolyognak egymásra. Leó arca egészen új nekem ilyenkor. Még senkire nem láttam ilyen gyengéden mosolyogni. Ezek a pillanatok tényleg újratöltenek energiával... és azt is tudom, hogy még annyi mindent nem tudok. :)

Occá núúúl (Apa írása)

Így bő félév távlatából írom le ezt, mert olyan aranyos, hogy semmiképp sem szeretném elfelejteni. Esténként ha én altatom el a fiúkat, mesélni szoktam nekik az ágyban. Általában a napi történéseket fűzöm bele egy mese keretébe, ami legtöbbször a Kockásfülű Nyúl.
Így az ágyba igyekezve Lehel már előre hangosan kéri a mesét: "Occá núúúl, occá núúúl, .."

A Csokievők és a Kakukktojás

Eredetileg Lehel szempilláit akartam megörökíteni, de aztán kattintgattam néhányat még, mert rá kellett jönnöm, csokievés közben igazán jó gyereket fényképezni... Még ha közben maszatos is az arc... :)

Íme a gyönyörűséges Lehelmanó (aki önmagát mostanában manózza:)

Leó, akiről nehéz rossz képet készíteni, de ezeket most különösen szeretem:

Lorin, aki még nem eszik csokit, de szempillákat már Ő is növesztget... :) (és mostanra csupamosoly ez a kislány, de arról még nincsenek képeink, mert vagy gyönyörködünk benne, vagy a fényképezőgép még nem a barátja és rá nem mosolyog... :)

Mozgásban...

Altatás, Leó dobol a lábával a lepedőn. Rászólok ne mozogjon, mire Ő:
"De Mama, hát ÉLEK! és ha élek, mozgok!"

A nagy kaland...

Itthon, egyedül én a három gyerekkel két nap és két éjjel. Az idő fele letelt, vannak tanulságaim önmagam számára.
Például, hogy soha nem szabad a teljes "befutandó" távot néznem, csak az előttem lévő öt métert... :)
Nem baj, ha a gyerekek üvöltenek, a lényeg, hogy én ne üvöltsek.
Egyszer mindenki elalszik, egyszer mindennek vége lesz, stb... :)
Igazán nagy pillanatok ezekből a helyzetekből születnek... Tegnap is volt ilyen. Például, mikor Leó Lehellel összebújva betakarózva mesélt az altatáskor, míg én a hasfájástól kiabáló Lorinnal járkáltam a lakás egyéb helyein, vagy mikor megnyugtatta Lehelt, amikor én nem tudtam cicit adni neki (szintén az előbbi okból kifolyólag...:) és helyettem Ő vette az ölébe úgy, mintha cicizne... :) Szivetmelengető... Azért most is kissé remegve várom az estét és az éjszakát a két kisebbik miatt, mert a duplikációm továbbra is megoldatlan... :)

2 hónapos

A "cukros bácsi"

A Mikulásra való hangolódás jegyében, öltözés közben a Mikulás ruházatáról beszélek Lehelnek. A pompon tetszik neki... Felbátorodom, folytatom a fehér hosszú szakállal... Azt mondja: "Hajaj!"... Itt gondoltam bevetem a zsákjában lévő ajándékokat... Semmi reakció, unottan néz maga elé... Konkretizálom a dolgot és kifejtem, hogy nem csak a gyerekeknek úgy általában, de Leónak és Lehelnek is fog hozni valamit... Mire a felháborodott válasz:
"Nem akarom! Apa hoz!"
Hát nálunk nem szeretik a mikulást. Emlékszem Leót ebben az életkorban mennyire nem érdekelte se az Öreg, se az ajándéka... Nem tudom, lehet, hogy gáz, de nekem nagyon tetszik ez a gyermeki romlatlanság. :) Végül is teljesen érthető, hogy egy vadidegen embertől miért is kéne bármit elfogadni? Apa, az más. Ő hozzon... mondja Lehel is... :) Jövőre már lehet, hogy nem sértődik meg, ha Mikulással találkozik és adni akar neki valamit... Bár Leó tegnap a céges mikulásünnepségen, mikor kitessékeltem a játékok közül, hogy a mikulásosztáson részt vegyen, kelletlenül így válaszolt: "Elég nekem az ovis mikulás!" De becsületére legyen mondva, végül mégis "szerepelt", azaz kiment, átvette az ajándékát és meg is köszönte (igaz, ezt már csak én hallottam...:)