Testvérek, ha játszanak...

...az gyógyír lehet mindenféle féltékenykedésben begyűjtött lelki sebre! :)
Sokféle szülői praktikáról olvastam, hogyan lehet elejét venni és orvosolni a testvérféltékenységet. Van azonban egy dolog, amihez nem kell sem szakirodalom, sem praktika, ami egy idő után adja magát, a Pici határtalan csodálata és szeretete a Kicsi iránt. :) Nálunk mindezt csak tetézi Lehelünk elragadó lénye, aminek zordon Őleósága sem tud ellenállni. Néha azon kapom magunkat ugyanis, hogy Leóval együtt mosolygunk Lehel sikongatásán, vagy gagyarászásán. Azt pedig mondanom sem kell, milyen élvezettel fürdőzik Leó Lehel csodálatában és végtelen szeretetében. Leó gyakorlatilag bármit csinálhat vele, türelmesen tűri, vagy egyenesen szórakoztatja. Az utóbbi időben pedig családi játékunk is lett, azaz átalakult. A sok Apás játék egyike, (amikor Laci a nagy sas, Leó a kis pocok én meg a pocokvédőangyal, akihez ha hozzábújik a pocok, elűzi a sast) új szereposztásban (ahol Lehel a kispocok, Leó a hős védelmező, Laci maradt jobb híján a Gonosz szerepében:) jelenleg a kedvenc közös játék. :) és mivel nekem ezúttal nem osztottak szerepet, dokumentáltam. :))

Fél éves Budhánk

Ami elsőnek eszembe jut róla, az a nyugalma. Van egy béke, ami árad belőle és ami mindenkit rabul ejt, aki csak néhány percre is a karjába veszi... :) Ha pedig nem vigyázunk, függőség alakul ki rövid időn belül. :)))
Ami a legszembetűnőbb változás az elmúlt időben, az az, hogy én magam, mint mama, be kell látnom, visszaszorultam a második helyre, legalábbis, ha szórakoztatásról és játékról van szó. A dobogósunk pedig egyértelműen Leó. :) Hihetetlen, de Ő kapja a legszebb mosolyokat, a legnagyobb érdeklődést és a kitüntetett figyelmet. Ez persze legyezi a hiúságát őkelmének, de erről majd egy másik posztban. :)
A hiperérzékenysége ami a hangokat illeti múlóban, már elviseli, sőt még kacag is, ha Leó pár centire a fejétől légkalapál, ami ugye még játékból is igen hangos... :) Ennek megfelelően pár hete beindult a mozgása is, vagy jobban mondva a manipulálása, az érdeklődése. Úgy tűnik, mégiscsak bizalmat szavazott ennek a tárgyi világnak is. Mert VÉGRE igazán nyúl a dolgokért, mindenért, ami mellette-körülötte van, mostmár mindent szívesen megfog, kíváncsian megvizsgál. Bár még így is visszafogottabb, mint bárki, akit eddig láttam volna, de ez már azért az, amit eddig olyan nagyon hiányoltam. Ellenben a nagymozgásokkal teljesen leállt, miután bemutatta, hogy tud Ő így is, úgy is forogni, gyorsan abba is hagyott minden ezirányú próbálkozást és most babrál a kezeivel. :) Nem baj. :)
A kommunikáció úgy tűnik az erős oldala, iszonyú édes, ahogy a maga visszafogott módján visongat. :) Beszélget is, legfőképp Leóval persze, a minap már három szótagú "szavakat" is hallatott. Olyan "bababa"-szerűt, csak még nem volt tiszta a mássalhangzó.
Az aggódnivalók táborában mostanra egyetlen dolog maradt meg, a tölcsérmellkas. Tegnap voltunk egy ortopéd orvosnál, aki diagnosztizálta, enyhe fokúnak titulálta, mást nem tehetünk ebben a pici korban, minthogy duplára emelte a D-vitaminját. Illetve visszarendelt minket, amikor már állni és járni is fog Lehel. Megnézi majd, progresszív-e az elváltozás és akkor majd meglátjuk mit lehet tenni. Elmondása szerint a gyógytorna és az úszás fölösleges most. Kornélék mást mondanak, meglátjuk. Azért az vicces, hogy ha orvosi lapokat olvasok, ott csak a műtét mint egyetlen alternatíva szerepel, ha gyógytornászok által írt ajánlást, ott pedig számos lehetőség, köztük a torna hatásos lehet...
A hat hónapos státusz pedig a következő :)
74 cm, 9,5 kg, két fogú, szőkülő hajú, sötétedő (még a végén barna) szemű, tiszta tekintetű gyönyörűség. Ezeddig csak anyatejet fogyasztott, tervezgetem, hogy lassan mást is adok neki, de még barátkoznom kell a gondolattal. Nehezen engedem el ezt a kizárólagosságot, annyira szeretem ezt a korszakot és ki tudja, lesz-e még így valaha... Lehel azért érdeklődik, szereti a kanálcsörgést és az ételek ropogását a szájban. :) hamarosan beadom a derekam, no... :)
Napirendjéről is illene írnom valamit. általában kétszer alszik egy nap, egy hosszabbat (1-1,5óra) délelőtt, meg egy rövidebbet (fél óra) délután. Ha meg mindkettő igen rövidre sikerülne mondjuk a hasa vagy a foga, vagy az utazgatás miatt, akkor estefelé még kidől egy fél órára. Próbálom az evést hozzáigazítani az alváshoz, így az esetek felében megúszom a ringatást, mert cicin elalszik, de sokszor még így is ringatni kell. Persze ha teljesen kerek a világ és semmije nem fáj, eleget evett és nagyon álmos, pár perc után ha leteszem, becsukja a kis szemét, bekapja a hüvelykujját és már alszik is. :) Remélem ez a tendencia erősödni fog, vagy nekem kell erősödnöm derékban és hátban... :) Nem olyan bújós, mint Leó, persze ha valami baj van, csak az ölemben vigasztalódik, de alváshoz nem igényli úgy a testkontaktust, mint Leó (még most is). Azért még mellettem alszik, mert nekem így jó. Enni nagyjából három óránként eszik, bár néhány napja megint fájhat valamije (hasa-foga), mert egyszerre kisebb mennyiségeket eszik, viszont gyakrabban kér, előfordul, hogy óránként. Éjszaka (eltekintve néhány rémes éjszakától, amikor félóránként kell ringatni) általában jól alszik, kétszer-háromszor, hajnal felé pedig óránként felébred. De ha jól van, megtörténik, hogy mikor kinyitom a szemem azt látom, hogy békésen fekszik mellettem nyitott szemmel és lelkesen szopja az ujját. :)
Mostanra teljesen "beépült" a családba, Leó is befogadta, már teríteni is terít neki (bár az asztal túlsó végén:). Úgy érzem, Vele vagyunk kerek egész. :) Isten éltessen kicsi Lehelem!

Óvoda 2.0

Pénteken hivatalosan is kijelentkeztünk az oviból. Tanulság, aki első látásra nem szimpatikus, másodikra sem lesz az... avagy kutyából nem lesz szalonna... avagy egy lélek nélküli óvónőre nem bízzuk rá a gyereket. De azért megpróbáltuk.
Most egy hét kihagyás következik, aztán Leó újrakezdi óvodás létét az Almáskert Óvoda Süni csoportjában. :) Reméljük több szerencsével. :) Bővebben szerda este. :)

Nagyfiú

Mostanság szinte minden nap rácsodálkozom, hogy mekkora. Elképesztő, mekkora változás zajlik a szemünk előtt, mind testileg, mind lelkileg. Néha megijeszt azzal, ahogyan a bőröm alá bújna be legszívesebben, vagy azzal, mennyire öntörvényű és hajlíthatatlan, máskor viszont (hozzáteszem derült égből villámcsapásként, nem pedig valamely következetes nevelési hatásom eredményeként :))olyan büszke vagyok rá, mert kezesbárány, jólelkű, megbízható, másokra figyelő, érett... óvodásforma... :)))
Így fest most ez a fess, majdnem háromésfél éves Fiatalember... :)

Lehel játszik

Lehel mozgás és egyéb nyalánkságok

Van egy kis restanciám, ami Lehel mozgását illeti, ugyanis nem írtam, de jó három hete (még öt hónapos kora előtt) megfordult a hasáról a hátára és ezt a tudományát minden nap egyszer meg is ismételte legnagyobb örömömre. :) Bár úgy két hete ezt a fajta forgást teljesen befejezte, de pont egy hete elkezdett az oldalára fordulni és van, hogy már hasra is fordul ilyenkor, azaz tulajdonképpen abszolválta a hátról hasra fordulatot is. De Lehel és a mozgás, csak nagyon távoli ismerősök... :) Hihetetlen, amilyen ez a Kisklambó! :) Kornél szerint simán megy neki a forgás mindkét irányba oda-vissza, amennyiben nem teszi, az a motiváció hiánya. Mi sem egyszerűbb, hát akkor motiváljuk... Na ja... Nem lehet. :) Ha csörgetek, éneklek, mutatok szebbnél szebb, kívánatosabbnál kívánatosabb játékokat, Leójátékokat, bármit, (még ennivalóval is próbálkoztam, némileg nagyobb sikerrel:) rám néz, mosolyog, majd csodálkozik, nyújtja a kezét, megfogja, majd ijedten visszahúzza a kezeit és ez ismétlődik hosszú perceken keresztül. Bizalmatlan Kornél szerint. Szerintem kifejezetten fél. Fél, ha túl nagy, vagy túl hangos valami, vagy ha csak számára ijesztő a hangja... Így aztán ez a "meg is érintem meg nem is" barátkozás olyan sokáig eltart, hogy közben biztos történik valami érdekesebb, ami eltereli a figyelmét... :( Persze van néhány kedvence, amire rögtön "rávetette" magát. :) De azért aggodalomra ad okot, hogy még mindig nem fog pontosan, nem tudja bemérni a távolságot, sokszor mellényúl és van, hogy irreális dolgokért lendíti a kezét. Kornél szerint a fogyatékosság szinte teljesen kizárt, úgy egy ezrelék a valószínűsége. Ha nem lendül be mozgásilag és még mindig be tudom pelenkázni gond nélkül két hét múlva is, akkor rendszeresen járunk majd hozzá egy kis mozgatásra.
Ami a másik aggodalmam, az a "tölcsér mellkas". Eddig is láttuk, hogy van egy behúzódás a mellkasán, a háziorvos szerint öröklődik és majd kinövi, ahogy megerősödnek az izmok. Kornéltól megtudtam, hogy ez mellkasdeformitás, és hogy gyógytornára kell járni, magától nem növi ki, célzottan erősíteni kell az izmokat, nehogy romoljon az állapot. Persze az interneten mindenféle szörnyűséget olvastam, műtétekről, visszanövésről és nem túl derűs prognózisról, de ezt inkább hagyjuk, kaptunk egy időpontot ortopédiára, hogy egy orvos is lássa. Bízom benne, hogy kutya baja sem lesz.

Hova jutottunk... :) avagy Leó elutazott

Néhány hónapja nem volt hajlandó mást megenni, mint az üres tésztát. A minap sopánkodom magamban félig hangosan, hogy mit is főzzek másnap ebédre, mire Leó játszás közben felnéz és közli, "Mindegy Mama, csak főzzél." :)
De az igazi szenzáció, az tegnap történt. Tudtam én, hogy ennek is eljön majd az ideje, de hogy ez az idő már itt van, erre nem gondoltam. Hiszen olyan kicsi még... A nélkülem levésről van szó... :) Eddig csak a kórházi napokat (és éjszakákat) töltöttük kénytelen kelletlen külön. Az ostromló nagyszülőket, akik szívesen elvitték volna Leót néhány napra magukhoz, mindig leszereltük, mondván, majd ha Ő akar... Hát, most akart. :)
Eddig is nagy örömmel ment Nyíregyházára, Dunaalmásra még inkább, de arról szó sem lehetett, hogy nélkülem, vagy legalább Api nélkül ott is maradjon éjszakára is. Tegnap mentek haza a szüleim és Anyukám (végig sem gondolva igazán:) föltette a kérdést, "Leó, eljössz velünk Nyíregyházára?" Leó rávágta, IGEN! Induljunk! :) ...és most életében először úgy is kitartott az elhatározása mellett, hogy nélkülem és Apa nélkül. Tudtam, ez most komoly. Tudtam, hogy tudja, mire vállalkozik. Azért párszor elismételtettük, hogy nem leszek ott alvásnál és Apa sem, "Ha nagyon muszáj, akkor elalszok úgy is"... volt a válasz. :) Pakoltam, indultak. Lassan 12 órája van távol, de sírás még nem volt. Eszik-játszik-alszik, élvezi a szabadságot. A mininyaralás vége még képlékeny, de szerintem ma este, vagy legkésőbb holnap (bár a ma esti éjszaka sikerét illetően már szkeptikus vagyok) újra itthon lesz! :)
Olyan büszke vagyok rá! Olyan szép ez így. Nem mi vittük és hagytuk ott, nem mi mentünk el, Ő akarta és tudta, mire vállalkozik. Mi pedig élvezzük a kisgyerekes szülők életét, este filmet néztünk, hallgatjuk a csendet, olvasgatunk, heverészünk, láblógatunk. Bár a filmnézés közben hirtelen rámtört a sírás, mert rámtört ennek a Kisembernek a hiánya... Este kiöntöttem a vizét a poharából, ami mindig az asztalon áll, elpakolgattam néhány előmaradt játékot, megszagolgattam a fotelra tett itthoni ruháját és elszorult a szívem. Eszembe jutott a búcsúzásunk. Megölelt, megpuszilt és a fülembe súgta: "Nagyon szeretlek!" Én is nagyon szeretlek, mondtam és még gyorsan hozzátettem, hogy fogadjon szót Nagymamának! Mire Ő azzal a nagyon huncut mosolyával rámnéz és félig kérdezve, félig mondva megjegyzi: "Te nem fogod látni, ahogy csibészkedem!?" :)))
Nem látom. Mint ahogyan a lehúnyt sűrű feketepillás angyali pofiját sem éjjel az ágyában, mikor arra botorkálok. Csend van, nem hallom a "munkagépek" zaját és a "fúró" brümmögést. Reggel kínosan rend volt a lakásban, ami még most is tartja magát. Ez szinte fullasztó. :) Nagyon hiányzik. A saját útját járja. Hihetetlen.
Drága Kisfiam! Olyan büszke vagyok rád!

Lehel Csillag

Kedden Kornélnál rácsodálkoztam, milyen cukik a lábacskái. DE nem. Ez a "rácsodálkoztam", nem is a jó szó. Az igazság az, hogy majdnem könnyekig meghatódtam, a két kis kalácska láttán... Normális ez? :)))) Úgy szeretem... Olyan finom, szelíd és kedves... Könnyű vele, még ha nehéz is... :)
Itt pedig néhány mai kép Róla... :)

Így készül a "rossz gyerek". (Apa írása)

Ma panaszkodtak Leóra az óvodában, hogy rossz, mert több gyereket is ütögetett, meg megfogott a közös játék alatt.
Hát ez bizony nem szép dolog, most gondolkodhatnánk, hogy miért ilyen csibész ez a kölök.
De szerencsére hamarabb visszaértem az ovihoz, és egy fa mögül láttam az eseményeket. A teraszon az óvónéni felhívására a gyerekek fogócskázni kezdtek. Leó nézte egy darabig, aztán beszállt, és ekkor történtek az incidensek, bár legfeljebb értetlenséget váltott ki az érintett gyerekekből.

Az óvónéni ugyanis elfelejtett egy fontos dolgot. Leónak - az új gyereknek - elmondani, hogy mi ez a játék, mi az a fogócska.
Mikor Leót kérdeztem az esetről, ő annyit mondott, hogy minden gyerek elkezdett rohangálni, hangosan kiabáltak és egymást ütögették.

A történet akár vicces is lehetne, csak az a baj, hogy az óvónéni részéről nem ez az első ilyen hiba. Azután pedig ez alapján ítél, skatulyáz.
Sajnos úgy tűnik, dacára a szép óvódának és az egyébként szimpatikus pedagógusoknak, nem beszélve a óvodavezetőről, nekünk sikerült kifogni az újonnan érkezett, oldschool, felszínes óvónőt, aki bár profin nyomja a "szettet", de mégis hiányzik belőle valami fontos. És erre lenne a legnagyobb szüksége ezeknek a kis embereknek.

Leó nevel...

Érdekes látni, ahogyan az életkor függvényében változik a játszótéri jelenet, aminek Leó révén tanúi lehetünk. :) Az biztos, hogy a mait, még sokáig fogjuk emlegetni... :) Fölvillantok néhány állomást, csak hogy lehessen látni az irányt, honnan hova... :)
Kezdetben Leó baba volt a játszótér réme, mert a neki tetsző gyerekeket mindenképpen meg akarata ölelni. Mókás volt, ahogy kitárt karokkal vette üldözőbe a nála másfél fejjel nagyobb lányokat-fiúkat.
Ezt követte a nagylelkű Leó, aki kedvesen átengedte játékait, sőt, ha atrocitás érte, csak nagy szemekkel nézett.
Aztán jött a harcias Leó, aki oroszlánüvöltött, ha valaki elvette az "övét". Aztán már nem csak üvöltött, de ütött is. Emlékszem, mindig azzal kezdtem a mini-hegyibeszédemet, hogy BESZÉLJ Leó! Mondd el neki, amit szeretnél...
Többnyire beérett a nevelésünk... Vagy kicsit túllőttünk a célon? Mert Leó a tőlem látott nevelési "módszerek" mindegyikét (terelt, zsarolt, érvelt, fenyegetett, majd tehetetlenségében testi fenyített) briliánsan ötvözte ma a játszón.
Leó a homokozóban épp tortát süt. Ehhez persze szinte az összes homokozójátékot maga köré halmozza, épít egy egész konyhát belőlük, a talicskából lesz a sütő. Ha valaki arra jár és el akarna venni valamit, Leó előzékenyen megfogja a "legcsoffadtabb", neki legkevésbé szükséges játékot és kedves hangon indítványoz: "Tessék, Te ezzel játsszál!" Többnyire elégedetten távoznak a gyerekek a kezükbe nyomott ezzel azzal... :) Ám egyszer csak egy nagyobbacska (Leónál jó fél fejjel nagyobb:) Fiú közeledik és határozott mozdulattal elveszi a SÜTŐT (azaz a talicskát). Leó persze utánaszalad és rákiált! "Kisfiú! Ha nem adod vissza a talicskámat, én kiborítom, téged meg felviszlek egy létrán arra a házra (mutat rá a közelben lévő tízemeletesre) és ledoblak. Az neked nagyon fájni fog!" A "kisfiú" csak nézett egy ideig meglepetten maga elé, majd szerencsétlenségére tovább tolta a talicskát. Leó erre elérkezettnek látta az időt, hogy megbüntesse két jól irányzott fenékre csapással az engedetlenkedőt...