Családi kór

Leó kezdte, kétnapi ovis tartózkodás után szerdától itthon pocol. Kedd éjjel semmit nem aludt, nem volt hajlandó letenni a fejét, szerda délutánra kiderült, hogy a takony miatt, amit akkor már érezhetett... Láz, torokfájás, orrfolyás. Banális vírus, csakhogy az eddig hörgő Lehel is elkaphatta, mert most szegényemnek félóránként annyi takonyt szívunk ki az orrából, mint Leónak eddig összesen... :((( Szenved, éjjel gyakran sír, mert levegőt nem nagyon kap és megismerkedett Ő is a házi szörnyünkkel (lánykori nevén porszívóval)... Leó persze örömmel segít Lehel orrába spriccolni és alig titkolt perverz mosollyal nyugtatja, mikor az orrát szívjuk... :)
Mi felnőttek is kidőltünk, azaz kidőlnénk, ha lehetne... :)
Azt hiszem, a kétgyerekes létnek egy új dimenziója ez, amikor mindkét gyerek beteg és éjjel egyiktől a másikig rohangálok, közben pedig rápillantok néha az órára, ki mikor evett-ivott, mennyi volt a hőmérséklete... Bár Leó mostanra úgy tűnik gyógyulóban, az elmúlt éjszakát már átaludta (ami egészségesen sem gyakori), most már csak Lehel miatt izgulok... Hjaj, óvoda, óvoda... :( Nem túl szép jövőt vizionálok...

Kétfogú

Lehelünk szájában alig, hogy felütötte fejét az első, másnap rögtön meg is jelent a második fogacska... :) Remélem a Darth Vader-es hörgés, amit tegnap éjjel óta hallat csak a fogzási tünetegyüttes része... sok nyál, miegymás... :)))
(Némi magyarázat a képhez, a háttérben lévő építmény még nem az Ő alkotása, a rózsaszín hálózsák pedig jól áll neki nappal is a hűvös szobában... Köszönjük Kinga! :)))

Első nap az oviban

Nem mondhatom, hogy hűdenagyon készültünk rá. Nem számoltuk a napokat, nem bizonygattuk, hogy nagyon jó lesz ott neki, de persze vigyáztam, hogy a félelmeimről se beszéljek előtte... :) Rég tud már Ő mindent. Tudja, hogy nem leszek ott, tudja, hogy az első napokban Apa ott lesz, tudja, hogy ebéd után hazajön, tudja, hogy a WC-be kell majd pisilnie és szót fogadni az óvónéninek... :) Egyetlen félelme a kakitéma. Valami miatt nem mer a WC-be kakilni, holott a pisi szinte 100%-os sikerrel a megfelelő helyre csorog. A kakit is megpróbálja, de két hete még egyszer sem sikerült. Végül mindig kér egy pelenkát. Nem erőltetem persze, ez most valamiért fontos neki. Tegnap este lefekvéskor csak ennyit mondott az ovival kapcsolatba, "Jó, de valaki adjon majd rám egy pelenkát, ha kakilni kell..."
Reggel fél nyolckor keltettük. Kis hancúr a nagyágyban (mert éjszaka mostanában átkocog hozzám és ott alszik tovább), majd "reggeli" (ez az egyik félelmem, mert Leó 10 előtt nem éhezik meg), öltözés és máris menetkész volt a fiatalember. Fogta az oviszsákját és a kiszsiráfját (mert egy érzelmileg fontos tárgyat engedélyeztek) és kötelességtudóan, vagy megadóan, de alapvetően optimistán és magabiztosan várta sorsát. :) A kiszsiráfról csak annyit, hogy Leónak nem volt "átmeneti tárgya", azaz semmi efféle érzelmi töltetű bigyó, amivel aludni és magukkal hurcolni szoktak a gyerekek. Talán mert nonstop kéznél voltam... :) Mikor azonban mondtam neki, hogy bevihet valamit ha akar, rögtön túláradó szeretettel ragadta el Lehel játékkosarából ezt a bébijátékot... :))) és "nem fogok sírni, mert Ő ott lesz velem" felkiáltással masírozott kifelé egyik kezében a zsiráf, másikban a zsák. :) Az ajtóban még megsimogatott és addig dobta a puszikat, amíg be nem csukódott az orra előtt az ajtó... :)
A vidám indulás után magabiztos megérkezés, átöltözés Api segítségével, majd Laci kiment a teremből, Leó befelé ment volna, ha nem tör rá két túlbuzgó óvónéni, mindkét karját megragadva, arcába egy kosárnyi játékot nyomva, "gyere Leó játszani!" felkiáltással... Na Leó erre elpityeredett. Az Óvónők erre még kétségbeesettebben invitálták, Leó erre még kétségbeesettebben próbált menekülni. "Apuka jöjjön be!" Apuka bement, Leót az ölébe vette, aki azonnal megnyugodott és azzal a lendülettel ugrott is ki Laci öléből és ment játszani. Legközelebb csak az udvaron találkoztak. Ott kétszer szaladt oda hozzá Leó egy kis "tankolásra" aztán elviharzott. Ebédelni viszont nem volt hajlandó, az óvónők már épp befeszültek volna, de Laci megnyugtatta őket, sebaj, otthon is van ebéd...
Kíváncsian várjuk a holnapot. :)
Hja, kis adalék. Ma este az altatásnál háromszor kellett "megszülnöm". :) Ez persze lehet még a testvértéma is, mostanában többször játszottuk el, hogy kibújik a pocakomból, de ma különösen sokszor... Végül így rekesztette be a játékot az ölelésemmel takarózva: "Mama, most még a pocakodban vagyok, még nem akarok megszületni, most inkább alszom. Majd reggel megszületek, mikor igaziból reggel lesz. Jó? Addig mesélj! Azt hallom idebenn is, ugye? Mesélj a Dunaalmási napomról, azt nagyon szeretem..."
Szóval majd reggel... :))) Olyan büszke vagyok rá! :)

Ők

Az egyik holnap oviba megy, a másik fogakat növeszt amivel maholnap almát majszol.
Az egyik "megvéd" mindenkitől, a másik megnyugszik, ha csak meglát.
Olyan különbözőek, de valahogy mégis egyre jobban hasonlítanak. Ahogy ezt a képet nézem, nem tudom nem ideképzelni a Harmadikat is. Meg elmerengek egy kicsit, milyen felnőtt férfiak lesznek ők ketten, mi lesz, ha hazajönnek és meglapogatnak, aztán mennek a hűtő felé... :) Drágáim... Szeretem ezt a képet. Kinyitott egy időkaput.

Testvérféltékenység virágnyelven

Szeretem, ahogy Leó megfinomítja a negatív érzéseit. :) Persze attól azok még vannak és időről-időre felütik fejüket (fáradtságától függően változik a toleranciaszintje, van, hogy már akkor is neheztel, ha Lehelt tisztába teszem, van, hogy azt is tűri, hogy az ölemben van... :). Ha tehetné bebújna a bőröm alá és kifejtette valamelyik nap, hogy ha még egyszer a pocakomba lehetne, Ő bizony nem bújna ki. Na igen, most azon dolgozik, hogy bújhatna vissza, amit elég nehezen tolerálok napközben.
A dühe viszont sikeresen manifesztálódhatott, amit szegény kis Babi bán leginkább, mert őt rendszeresen "kínozza", persze csak legálisan. Gyógyszert ad be neki, de fontos, hogy rossz ízűt, hogy ne akarja bevenni és le kelljen fogni. Vagy elhívjuk doktormacit, hogy megvizsgálja Babit, aki persze mélyen alszik épp, ezért föl kell ébreszteni, majd persze nem akarja kinyitni a száját ezért Leó már ugrik is kiskanálért, hogy fölfeszítsük. :) Öröm nézni, ahogyan feszülnek az erek a nyakán, olyan erővel és érzelmi átéléssel "gondoskodik" Babiról. Aki mondanom sem kell, nem tud még ülni-állni-beszélni, csak a hátán fekszik, vagy a hasán, hogy láthassa Leót, aki ilyenkor elszalad és vigyorogva kérdi: "Látsz még, Babi?"
Lehelt nem bántja, eltekintve néhány kézszorítástól, vagy a dömper áttolásán Lehel kezén, mert hát pont arra vezet az út, ahol szegénykém fekszik. Viszont ha nem vagyok ott, sokszor arra megyek be, hogy simogatja a buksiját, vagy vigyáz rá, hogy le ne essen a pihenőszékről, amikor ők már menetkészen az ajtóban várnak, míg én öltözöm.
A szobaajtón a nevük áll. Este, mikor Leót öltöztetem, gyakran téved rá a tekintete és elmélázik. "Mama, nekem miért csak három betű a nevem, Lehelé meg öt?" :) Vagy tegnap este: "Mami, most játékból az én nevem legyen az alsó!" :)))

Kifordítom-befordítom... :)

Csak hogy a kis óvodásunk kognitív fejlődéséről is megemlékezzünk, következik két remek példa, mit is tud már a lassan háromésfél:

"-Leó, neked van testvéred?
-Igen.
-Hogy hívják?
-Lehel.
-Lehelnek van testvére?
-Igen, Lehel testvére én vagyok!"

Hazafelé Dunaalmásról:
"-Mama, messze vagyunk még?
-Igen, még nagyon messze.
-Akkor Dunaalmáshoz még közelebb vagyunk, ugye?"

...és ez már csak simán engem megszégyenítő:
Tortasütés után bajlódom a tortaforma kibontásával, leszedésével. Mire Leó: "Mama, megmutathatom hogy kell?" ...és megmutatja... :)
Védőnőtől autózunk hazafelé, azaz csak autóznánk, de túl keskeny az út, nem tudok megfordulni, így egy ideig az ellenkező irányba gurulok, hogy ott forduljak vissza. Leó úgy tűnik ismeri az utat és így szól: "Mama, ez nem egyirányú út, miért nem a másik irányba mész?"
Hmmm. Jobb lesz, ha egy kicsit összekapom magam. :)

Visszaszámlálás

Még három teljes nap, és Leó oviba megy. Hirtelen döntöttünk így, valamikor a héten, mert az eredeti ok, amiért visszatartottuk volna még októberig, a szobatisztaság, olyan gördülékenyen és gyorsan alakul, hogy amiatt fölösleges tovább várnunk. Továbbá még az ovi is beszoktató-üzemmódban működik, talán szerencsésebb, ha még most csatlakozik Ő is. Azt nem mondom, hogy várja és mikormehetekmár kérdésekkel bombázna, de tudja, hogy megy és nem elutasító. Csak ahhoz ragaszkodik, hogy ebéd után hozzam el és hogy itthon karalábélevessel várjam... :))) Én izgulok, főleg amiatt, hogy nem tudom, mi lesz, ha majd nem akar és befeszül. De remélem erre nem kerül sor és most amúgy is túl fáradt vagyok ahhoz, hogy előre izguljak és gondolkodjak. Így mindenféle "A" és "B" terv kidolgozása nélkül elengedem hétfőn Lacival, hátha nagyon jó lesz. :)

Lehel 5 hónapos

Néhány napja forog hasról hátra a jobb oldalra, ma pedig áttört első fogacskája (lévén a korábbi híresztelés NYÚL:), a bal alsó egyes... Ami szintén újszerű, az a visongatás, ha már "türelmetlen", mert ugye a türelem szobra is megunhatja a várakozást, el kezd visítani... :) Azon kívül, hogy cuki, mondhatom evolúciós szerepe is lehet... :))) Egyébként pedig 9,25 kg és 72 cm, kék szemű, szőkülő-ritkuló selyemhajú, mosolygyáras legkisebb szerelmem.
Apropó, szerelmem... Leó olyan régen volt már 5 hónapos, el is felejtettem, mennyire szép, könnyű, magától értetődő ez a korszak. Ez a drága jó szimbiózis. :) Olyan természetes, hogy csak együtt jó, de úgy nagyon és más nem is kell a boldogsághoz, talán csak egy kis csiklandozás, de ha még éneklés is jut, az maga a mennyország. Néhány hete vettem észre, hogy zokon veszi, ha kikerülök a látómezejéből, főleg, ha éhes, vagy fáradt. Ha tudna, már mindig a nyomomban lenne, az egészen biztos. Vagy a Leóéban... :) Mert ha Leó megjelenik, természetesen le nem veszi a szemét róla...
Anyukám mondogatja, hogy pont olyan, mint én voltam. Nem tudom, de hihetetlen nyugodt, türelmes, békés, csupaderű gömbölyűség. A hangokra nagyon érzékeny. Így a világ, ahogy mifelénk ZAJlik, még mindig sok neki néha. Tényleg csak akkor a legboldogabb, ha suttogok neki, ehhez képest képzelhetitek mit él át, mikor megy a sipítás, "munkagépek" dolgoznak a kiságya mellett, mert Leó újabban egész nap építkezik, amint "régi" lesz egy torony, máris jönnek a bontók és jöhet az új építkezés... :)))
Kezecskéivel már nyúlkál, fogdossa a dolgokat, általában mindkettőt használja, hajszálnyit a jobbat kicsit talán ügyesebben. Hason is szépen kinyúl a tárgyakért, de még nem pontosan, még méricskél. Legjobban a hangot adó tárgyakat szereti, ami "néma", azt a megfogása után el is engedi, nem érdekli, vagy eltereli valami hangot adó a figyelmét. Kedvence az arcom, meg a szám, persze hangot is adok és nem győzöm puszilgatni és harapdálni a kis kezecskéket... A hónapban rengeteget vizsgálták, erről már két hete próbálok egy litániát írni, de valahogy nem sikerül befejezni, meg aztán újabb adalékok jönnek folyamatosan. Volt ijedelem is, először hipotónia gyanú, majd ezt többen cáfolták, aztán a fogyatékosság is fölmerült, de mostanra egyre biztosabb és nyugodtabb is vagyok, Lehellel minden rendben. Részletesebben lásd a Kornél című bejegyzést. :)

"Szomorú vagyok." (Apa írása)

Leóval Dunaalmáson jártunk kettesben tegnap, ahol mindig nagyon jól érezzük magunkat. Este a hazaindulásnál Leó csendben ült az autóban, majd annyit mondott:
-          Apa én nagyon szomorú vagyok.
-          Miért vagy szomorú? - kérdeztem.
-          Azért vagyok szomorú, mert haza kell menni Dunaalmásról. És egy másik dolog miatt is szomorú vagyok, de azt nem tudom elmondani.
Akkor odahajoltam hozzá, és próbáltam beszéltetni..
-          Tudom, hogy miért vagyok szomorú, de nem tudom elmondani. – ismételte végül.
Ennél tovább nem jutottunk.

Ma az esti játékból hazajövet megint kettesben maradtunk és megkérdeztem tőle, hogy szomorú-e még.

Ugyanazon a csendes, elgondolkodó hangon válaszolt:

-          Igen, még szomorú vagyok. Szeretném elmondani, de nem tudom.
-          És milyen szó jut eszedbe erről a szomorúságról?
Pár csendes lépés után ennyit mondott:
-          Lehel sír.
-          És az rossz Neked, ha sír?
-          Nem szeretem, ha Lehel sír. Én akkor el akarok menni. Le a lépcsőn, el a játszótérre és még messzebb.
-          És mikor te sírsz?
-      Akkor Lehel menjen el.
-          És ha nevet Lehel?
-          Azt szeretem.

Kornél

A történet ott kezdődik, hogy Lehel négy hónapos lett és még mindig nem nyúlt háton fekve sem a tárgyakért, bár a kezeit már jó ideje nézegette. Ráadásul volt ez a szem mizéria, illetve, hogy én néha láttam egy kis aszimmetriát az oldalhasználatában. Így aztán bejelentkeztünk Kornélhoz és a Gézengúzhoz is egy kivizsgálásra, mert ha vinni kell rendszeresen és egyeznek a vélemények, inkább utóbbi helyre hordtam volna a közelsége miatt... A Gézengúznál megvizsgálta egy neurológus és alapvetően mindent rendben talált, minimális aszimmetriát ugyan érzékelt, bár ezt az egyik vizsgálat a jobb, a másik a bal oldalon jelezte... (?) Majd végül ráírták a papírra, hogy nyaki és vállövi hipotónia, mivel olyan, mit a "palacsinta" ez a gyerek és felhúzva nem emeli a fejét. A javallat pedig heti kétszer úszás (sok ezer forintért) és heti egyszer gyógytorna (sok ezer forintért)... Az illetékesekkel majd vegyem fel a kapcsolatot (de csak szeptemberben, mert addig úgy is szabadság van), hogy addig (majd egy hónap) mit is csináljak a gyerekkel, arra kitérő válaszokat kaptam.
Még mielőtt megkövezne valaki, nem, nem sajnálom a pénzt a gyerekem egészségére. DE. Dühös lettem, mert ha van baj, akkor miért nem történik egy hónapig semmi? Vagy ha nincs, akkor miért kell majd sok-sok pénzért sok-sok programra hurcolnom? Azt, hogy jó szakemberek-e nem tudom megítélni. De azt, hogy gyanúsan a pénz áll az első helyen, azt igen. Ami önmagában nem is dühítene, csak azzal együtt, hogy a babák egészsége szorul a második helyre...
Így aztán vártam nagyon Kornél véleményét. Korai fejlesztő központ, Biatorbágy, így ingyenes azok számára, akik korai fejlesztésre szorulnak (ami alanyi jogon jár egyébként). Kornél megnézte hason, kb. fél perc múlva mondta, hogy nem hipotón, aztán labdán, majd megmutatta, hogyan játsszak vele. Szerinte teljesen egészséges, csak a motivációja kevés. Föl kell hergelni, hogy nagyon akarjon nyúlni, mozogni. Egy hónap múlva pedig újra megnézi, hogyan fejlődik.
A háziorvosunk azonban kekeckedett, a Gézengúzos orvosi papírt lobogtatta, miért nem viszem a gyereket úszni... Így elmentünk a Kornél által adott neurológushoz is, aki "megpörgette" Lehelt, majd közölte, nem hipotón, viszont lassú egy kicsit a fejlődés, valószínűleg alkati dolog lehet, kérdezzük meg a nagyszülőket, melyikünk volt ilyen... De azt még hozzátette, hogy a fogyatékosok is négy hónapos koruk után kezdenek csak nyúlni a dolgok után... Első körben megnyugodtunk, aztán meg persze álmatlanul forgolódtunk... Engem személy szerint az nyugtalanított a legjobban, hogy minimális Lehelnél az önindította manipuláció. Mintha nem érdekelné a dolog, vagy könnyen elterelődik a figyelme. Most azt gondolom, nincs baja. Az összes többi területen szépen fejlődik, a finommozgása pedig több dolog miatt késhet. Egyrészt egész álló nap mozizik, nézi Leót (tegyük hozzá iszonyú érdeklődéssel, majd kiugrik hozzá a kiságyból:), ez ugyebár nem kedvez a sajátmozgásnak. Ha pedig el is kezd babrálni, egy-egy hanginger gyorsan eltereli a figyelmét. Igazán hatékonyan csak akkor tud(na) világot felfedezni, mikor Leó alszik, de van, hogy ilyenkor Ő is bóbiskol. :) Ez a nyugalom egyébként az alacsony ingerküszöbe miatt is kellene neki, hogy el tudjon mélyülni a tevékenykedésben... Ami megnyugtat, hogy amikor igazán belemerül, vagy épp játszunk és beszégetünk, pont azt a huncut fényt látom a szemében, mint anno Leónak... Adja Isten, hogy még sok bajom legyen a kis csibész megfékezésével! :)