Leó nem akart ma doktornénihez menni. Hiába a szülők összes szürkeállományának megmozgatása, hiába az anyai érzelmi támogatás, Ő bemenekül az asztal alá és onnan üvölt NEMAKAROOOOK! Majd az asztal alatti helyet nem találta elég biztonságosnak, hiszen a minap Laci onnan húzta ki, egy hajvágás erejére, amihez szintén nem volt kedve, így bemenekült a szobájába, mondván: "Építek magamnak egy házat, bekerítem magam, mert nem akarok elmenni." Ezzel bebújt az ágya végébe és maga köré rakta a hajdani szoptatóspárnát. A helyzet kritikusnak tűnt, Laci meg is kérdezte, maradjon-e, illetve vigye-e el, mert úgy tűnt, nyers erő híján nem boldogulunk, végül mégiscsak kettesben abszolváltuk a látogatást, amit persze még egy hangos húszperces sírás előzött meg, de mire a rendelőbe értünk, megbékélt sorsával és ráért még a lámpákat is szemrevételezni. Meg is állapította, hogy három nem világít és öt világít. Utánaszámoltam és tényleg. :))) Mondanom sem kell, odabenn bátor kisoroszlánként hősiesen helytállt, a dokinénitől kapott matricát pedig büszkén ragasztották föl Lacival, míg én délután a kisebbik gyermekünket cipeltem el a doktori vizitre, őt még egyelőre zokszó nélkül. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése