Tegnap feltöltöttük az aktuális képeket a gépre, mikor pedig lapozgattam őket, ennél megálltam és nem hittem a szememnek. Mintha nem is Leót látnám, vagy legalábbis nem az én még mindig babás fej-test arányú Leómat, hanem egy igazi óvodásforma nagyfiút... :) Mostanában, hogy hamarosan egy új pici lény tölti be a lakást babaillattal, sorra jönnek elő bennem a képek a pár hetes Leóról és olyan döbbenetes, hogyan lett abból a piciből ilyen nagy... :) Néha az az érzésem, valahol elveszítettem már a fonalat, megvan az eleje, meg itt a vége, de a közepe valahogy kiesett... Persze ilyenkor ha belenézek a huncut szemeibe, látom ott azt a középrészt is... mikor pár hónaposan is ezekkel a csibészül csillogó szemekkel mosolygott a világra.
Mindenesetre nem könnyű most neki és ez csak nehezebb lesz... :) Néha félálomban még azt suttogja nekem, "Mama, nem akarok nagyfiú lenni". Érzi és tudja, ha Lehel megszületik végérvényesen és visszavonhatatlanul Ő lesz a nagy, vagy legalábbis a nagyobb. Mint ahogyan azt is, hogy egyre többféle elvárásnak kell(ene) eleget tennie. De Ő nem akar a WC-be pisilni, nem akar egyedül aludni, nem akar nem cicizni, de legfőképpen nem akar elengedni majd, mikor mennem kell a kórházba. Ma azt mondta, jobb lenne, ha Lehel itt bújna ki a nappaliban. :) Szerintem is, de én azért nyugodtabb leszek majd a kórházban. :) Van még 10 hetünk a felkészülésre. Meglátjuk. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése