Úgy tűnik, családunkban én képviselem a "könyörtelen" határokat, amiket a józan ész diktál... :) Laci meg a lágyszívű papa, akit elragadnak az érzések és "azonnal mindent", amiben Leó örömét leli beszerez/ne... :))) A minap a Cinielben fagyiztunk, amit azért is szeretünk, mert míg mi kávézgatunk, Leó játszhat a kerthelyiségben lévő remek játékokkal, van csúszda, konyha, hinta, házikó. Ez utóbbi különösen tetszett Leónak. Mostanra olyan ügyes, hogy egyedül használja a minicsúszdát is, illetve a konyharészlegben is otthonosan mozog (a kiskancsót abban a szekrényben keresi, ahová utoljára tette, hisz ott a helye...:)) Szóval mi nyugodtan hátradőlve büszkén gyönyörködünk Csemeténkben... és akkor Laci lelkesen közli, vesz egy ilyen házikót Leónak. Lelki szemeim előtt felrémlett a nappalink, amit gyakorlatilag szinte így is ellepnek már a játékok, és valóban, a szőnyeg közepére még pont beférne egy ilyen házikó... :) Sikerült meggyőznöm, hogy szükségtelen, és nem a helyhiány a legfőbb érvem. :) De úgy szeretem, hogy iyen. Meg azt is, hogy meggyőzhető... :) Meg azt, hogy azért alapvető dolgokban egyetértünk. Szeretjük, hogy a nappali a játszótér, nem tudom elképzelni, hogy a gyerek(ek) egy külön szobában "eljátszódjanak", míg mi a felnőttek életterében "élünk". :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése