Bandázósdi

Leó tegnap csak úgy ragyogott a gyerekkoszorúban, mikor barátainkkal közös játszóterezés után elfogyasztottuk üzemikonyhás ádventi ebédünket, amit persze a találkozások és a gyerekek mosolya tett ünnepivé. :) Sajnos nem vittünk gépet, így elnézést kell kérnem a silány minőségű mobilképekért... Viszont a gyerekek annyira szépek és kedvesek voltak együtt, hogy nem bírom ki, hogy ne tegyem föl... :)

További "aranyköpések"

Az esti altatás, ma különösen nehéz volt. Leó másfél óra múlva négykézláb kiment Laciért a dolgozószobába. Mikor együtt visszajöttek, úgy érezte, mentegetőznie kell, hogy elhagyta a szobát, így ezt találta mondani:
"Csak azért mentem ki, mert nem ér ki a kezem a dolgozószobába." :)))
A lépcsőház fordulójába a szomszéd néni muskátlis ládái hevernek, potyognak róla az elszáradt levelek, különösen, ha valaki kicsit nekimegy. Jövet-menet Leó néha belebotlik, majd gyorsan hozzáteszi:
"Csak segítek lepotyogni a száraz leveleknek." :)

Úristen! (Apa írása)

Az új szekrényhez való fogantyúval állítottam ma haza. Leó - meglátva a csomagot - így kiáltott fel:

- Úristen! Mi ez?!

Kedvenceim

Van néhány dolog, amit úgy szeretek Leó "aranyosság" repertoárjából... Persze most nyilván nem fog mind az eszembe jutni, de legalább azt a néhányat dokumentálom, nehogy a feledés homályába merüljenek! :) Szeretem, ahogy kifejezi magát, olyan választékosan, pontosan és felnőttesen, ami mindig mosolyra fakaszt. persze van néhány önmaga gyártotta kifejezés is, de ezek legalább olyan kedvesek. Így pl. nem használja még az "enyém" szót és a birtokos és részes esetet kicsit kevergeti... "Mami adjál olyan fát, ami elbírja nekem súlyomat"... :) Szeretem, ahogyan játszik. Olyan ez, mint egy alkotás. Csillog a szeme közben, mint a megihletett művésznek. Minden pillanatban alakul és formálódik a játék, újabb és újabb tárgyakat von be, ahol persze egyik sem épp az ami, hanem "csak" olyan mintha... Közben pedig a tárgyaknak már a harmadik jelentést adja, bőszen kommentálva mi micsoda, hogyan működik, mire való. (Pl egy elhajlott hosszú papírguriga, ami általában sövényvágó olló szokott lenni, most épp sorompó lesz, majd konnektor. Az áram pedig mindig folyik valahol, akkurátusan figyel, hogy mit, hova dug be... :) A popsitörlőkendőket tartó felnyitható fedelű doboz pedig hol számítógép, hol pénztárgép...) Így járkál körbe, tesz-vesz magában, közben meséli nekem a fejleményeket, akár egy óra hosszat is. A nappali pedig megtelik, átalakul és este Laci alig fér be az ajtón... :) Tegnap pedig egy hasonlóan elmerült játék közben hirtelen megállt, majd így szólt: "Most pedig odamegyek, megsimogatom Mamit". Aztán odajött és megpuszilt, majd a pocakomat is, majd távozott az önmaga építette kisboltba gyümölcsöket szeletelni. Én meg csak ültem tovább a kanapén könnyes szemmel... :))) Mikulás reggelén együtt ülünk a reggeliasztalnál, Laci átnyúl az asztal fölött és megfogja a kezemet. Mire Leó: "Ez most alagút vagy sorompó?" :) Még nem az a romantikus pasi...

"Minden gyerek várva vár" ? :)

Nem emlékszem, gyerekként valaha is elhittem-e, hogy a zárt ajtón/ablakon lopózik be a Mikulás és tesz a cipőmbe valami apróságot... Azt még kevésbé hittem, hogy a Mikulás "ismer" engem és tudja hol lakom, minek örülnék, egyáltalán melyik az én csizmám... :) De mégis része lett az adventi várakozásnak, amolyan kis óvodai "minikarácsonyként". Leót persze nem akartam kirekeszteni ebből az alapvetően kedves mesevilágból, ahol a jók elnyerik méltó jutalmukat, méghozzá egy titokzatos, láthatatlan (ha akarom misztikus) Jóságos Öreg által... Így megkezdtük a Mikulásmeséket lefekvés előtt, séta közben, sőt tegnap "élőben" is találkozott eggyel (bár ez logikus módon inkább csökkentette az érdeklődését...). Mindenesetre két és félévesünk lefordította a maga nyelvére és megértette a lényeget, persze jó néhány keresztkérdést kaptunk, ami miatt egészen a részletekbe menően meg kellett tárgyalnunk vele a Mikulásjövetel mikéntjét. :) Laci: "Azoknak, akik jól viselkednek, pici ajándék lesz reggelre a cipőjükben. Leó, Te jól szoktál viselkedni?" Leó: "Én mindig jól szoktam, néha rosszul, mert fölmászom a kanapé tetejére, ütögetem a parkettát, aztán megint jól." (...) Leó: "Apa, amikor a Mikulás bejön, fogom hallani, ahogy nyílik az ajtó? Amikor nyílik az ajtó, én majd azt mondom, ÓÓÓÓÓ!" :))) (...) Ma este persze kipucoltuk a kiscipőt, majd elhelyeztük az ablakba (amit bukóra nyitva hagyunk, így csak be kell pöckölnie a Mikunak a kis csomagot:). Viszont a lelkesedés és a várakozás izgalma nem mutatkozott gyermekünkön. Az esti félhomályban, az ágyikóban mesélés közben sokkal jobban érdekelte őt a világító földgömb, vagy a mese a tegnapi gőzösökről, illetve az, ahogyan az orrát befogva spricceli ki a nyálat és a hangokat a szájából... :) Laci elkeseredve meg is kérdezte: "Leó, érdekel téged egyáltalán a mikulás?" Mire a határozott válasz: "nem érdekel". Puff neki. Vagy egy igazi vásott csibésszel van dolgunk, akit már az ajándék sem hoz lázba, vagy egy igazi, még romlatlan gyerekkel, akit MÉG nem hoz lázba az ajándék, főleg nem egy ismeretlen, furcsán öltözött alaktól. :))) Remélem azért a cipőjébe rejtett kis zseblámpa holnap reggel némiképp felülírja majd az eddigi érdektelenségbe süppedő "Csokiosztó mikulás" képét. Mert létezik a Csoda, a Jóság és a Leót is ismerő Szeretet, mégha az nem is a Mikulás... :)))

Megy a gőzös...

Remek napunk volt ma. Családunk életében először fordult elő, hogy hivatalos gyerekprogramon vettünk részt és Leó is jól érezte magát (Sajnos az előző napi mikulásparti helyszíne a durrogó lufik miatt elhagyásra ítéltetett). Ma viszont reggel rekord időben sikerült elindulnunk (8.45), majd megérkeznünk a Nyugatiba, ahol fölpattantunk egy nosztalgiagőzösre. Elhanyagolható volt a vonatozás élménye mellett, hogy a gőzmozdony nem állt benn a csarnokban, mert iszonyú hosszú volt a szerelvény, csak némi füstöt láttunk igen messze... illetve, hogy hátulról "besegített" egy dízel, ami miatt az apukák galád találgatásokba kezdtek a füst eredetét illetően... illetve a mi kocsink már távolról sem volt "nosztalgiavonat"-nak tekinthető, mert mind a szag, mind a látvány kísértetiesen hasonlított ahhoz a "szutyokvonathoz", amelyen fiatalságom éveinek nagy részét töltöttem utazással és ez ugyebár még nem volt olyan régen... :) De a gyerekek csak úgy zsizsegtek az izgatottságtól, ezért a szülők is visszafogták a puffogást és hamarosan megérkeztünk a Vasúttörténeti parkba, ahol a hitetlenkedők megszégyenültek, hiszen megpillanthattuk a gőzmozdonyunkat (az elején egy kissé megtépázott Mikuval díszítve), illetve természetesen később magát a Mikulást is. Az öreggel épp az ajtóban futottunk össze, mikor kifelé indultunk, a kinti vonatokat megnézni. Leó végigmérte a fehérszakállút, Laci "bemutatta" neki, majd megkérdezte, melyiket nézzük meg, Mikut, vagy a kinti vonatokat. "A vonatokat". Hangzott a válasz. :) Leó mindenre föl, illetve bemászott, forgott a tárcsán, és bár a benti műsor nem kötötte le, a Mikulástól készségesen átvette az ajándékát és még egy "köszönömszépen"-t is rebegett a bátor Kisoroszlán. :) A csomag természetesen kibontásra került, de míg a többi gyerek fénylő arccal nyammogott a csokoládékon, addig Leó elbabrált a kék szalaggal, majd kibontott egy tábla Tibicsokit és elkezdte paskolni, megállapította, milyen kemény, majd megszagolta, majd visszacsomagolta és jöhetett a következő csoki, melyet ugyanígy megvizsgált. Végül nem tudom mi vitte rá, de mégiscsak beleharapott, pontosabban mind a négy sarkából kiharapott egy mikroszkópikus méretet. :) Mikor itthon megkérdeztük, mi volt a csomagban, ragyogó szemmel közölte: "Ennivaló"! A mi kis Éhezőnk... :) Így esett Leó első hivatalos találkozása a csokoládéval, no meg a Mikulással.

Majdnem kettesben

Ketten lenni jó! :) Mióta Leó megszületett, "csak" vele voltam kettesben, Lacival talán háromszor-négyszer pár órára. Tegnap elérkezett az idő, hogy egy teljes napot töltsünk kettesben, beleértve ebbe természetesen Lehelpocakot is. :) Bécsben jártunk, de ezúttal nem a játszótereket, hanem a karácsonyi vásárt és a fényeket csodáltuk. :) Nem volt könnyű itthon hagynom Leót, még az előző este is le akartam fújni a programot, mert nagyon nyűgös napokat él a fiatalember. Mégsem tettem végül, mert tudtam, mindegyikünknek szüksége van erre most. Leó végül elengedett reggel, bár újra szívettépő sírással indított, de használ, ha ilyenkor az ölembe veszem és néhány jól célzott mondatot mondok. Nem is tudom igazán mi az ami segít, az, amit mondok, vagy inkább az, hogy tudja már, szeretem akkor is, ha nem vagyok mellette, de egy idő után kiugrik az ölemből és azt mondja, "Mami, menj el! pá-pá!" és integet a kis kezével hozzá. Olyan jó volt így eljönni! Nem tudom, hogy tudtam volna-e másként... A napunk persze pazar volt csak Lehelpocak méltatlankodott a végén, jobban mondva inkább a 21 hetes kismamatest, ami már nem bírja a többórás gyaloglást... :) Leó pedig Nagyapa képei tanúsága szerint hasonlóan jól érezte magát mint szülei. Leszámítva persze, hogy elaludnia délután Mamitlanul nem sikerült... Hazaérve így egy nagyon fáradt, de jókedvű, nyakunkbaugró hozzámbújó nagyfiút találtunk, aki nem győz azóta is ölelgetni... :)))

Fiúk...

Fiús anyuka vagyok. :) Az esti meséim természetesen miről is szólnának másról, mint az erőművekről, a konnektorokról, az elektromosság csodájáról, a készülékek működéséről, a lámpák felszereléséről stb... A "gyes-szindróma" jeleit persze érzem, ha felnőtt emberekkel beszélgetek, az első percekben komoly problémáim vannak a hétköznapi szavak megtalálásával is, a szakmaibb szavakat pedig már rég nem is keresem... viszont a mindennapi szókincsem néhány alapszóval gazdagodott, úgy mint imbuszkulcs, csőfogó, villáskulcs stb... :) és azt vettem észre, hogy egy sajátos szemüvegen keresztül szemlélem már a világot... pl a LEGO-virágokra soha nem gondoltam volna virágként, rögtön propellerekként vettek részt a játékban, csak mostanában, mikor egy (hozzáteszem lányos anyuka) virágnak nevezte őket, gondolkodtam el a lehetőségen... :) Olyan érdekes, ahogy egy csöpp babaillatú csomagból, aminek legfeljebb a kék színe árulkodik még, kinyílik egy kisfiú. Mikor és hogyan lesz belőle fiú, azt nem tudom. De jó benne gyönyörködni és rácsodálkozni. :) és hamarosan egy újabb kis csomag kinyílására csodálkozhatunk majd rá, aki a kék újabb színeivel ismertet meg minket! :)))

Leó három pénze

Ha kisboltban, vagy zöldségesnél vásárolunk, általában hagyom, hogy Leó fizessen, mert nagyon élvezi és szereti nézni, ahogy beütik a pénztárgépbe az összeget és Ő maga is részese lehet így egy kicsit ennek a "felnőtt világnak". Néhány hete az IKEA-ban jártunk gyerekszoba-ügyben, ahol persze egyből beleszeretett az emeletes ágy felső kuckójába, majd egy könyvbe és egy játékházikóba. Amíg mi Lacival beszélgettünk (mert mi is beleszerettünk az emeleteságyba:), Leó buzgón játszott, majd hirtelen félbeszakít a szokásos módján: "Mami, ne beszélj! " :))) "Adjál nekem három fém pénzt!" "Mire kell neked az a három pénz?" "Arra, hogy megvegyem az emeleteságyat, a könyvet és a házikót." Erre mondják, hogy kialakult a hármas-számfogalma? :))))

Lehel 20 hetes

Íme itt a félidő, így ideje volt már egy pocakfotót készíteni. :) Szépen kerekedik, növekszik, nem emlékszem, hogy ekkora lett volna eddig valaha is a 20. héten... és persze Lehel is egyre többet fészkelődik érezhetően, de még mindig olyan finoman. Néhány napja Lacinak is sikerült elcsípnie egy mocorgást... :) és még egy újdonság számomra, Ő az első babám, akinél valamiféle rendszert sikerült felfedeznem a napi ritmusában, már ha tényleg van ilyen és ez nem a kinti mókuskerék életünkből fakad... :))) Délelőtt rendszerint igen aktív, délután sziesztázik (mint idekint Leó:), majd késő délutántól késő estig egyre élénkebb mocorgással adja tudtomra, remekül érzi magát odabenn! :) Ami pedig engem illet, rám tört a "fészekrakás"-i láz, "üres" perceimet a leendő gyerekszoba berendezésével töltöm gondolatban, illetve erős (már-már beteges mértékű) késztetést érzek mindennemű gyerekholmi (értsd sapkától a takarókig) azonnali beszerzésére, megvásárolására, a lényeg, hogy a kezembe foghassam, hajtogathassam az összeset és újabb listát készíthessek arról, mi hiányzik még... (A beteges túlzásaimat jól példázza, hogy ma egy ilyen mondaton kaptam magam: "El kellene már dönteni, hogy milyen színű etetőszéket vegyünk VÉGRE!")