Reggelizik a 17 hónapos... :)

Szalad az asztalhoz, amint neszét veszi a reggeli ígéretének... :) Lábujjhegyen pipiskedik, szélesen mosolyog. Egy heves és határozott mozdulattal letépi nyakából a partedlit. Két kis kezébe veszi a poharát (az a bizonyos klasszikus kávés üvegpohár, a legkisebb méret, Linda, itthon is találtunk!!!:) és máris szürcsöli a rízstejcsit. Miután megitta, mondanom sem kell, csöpp sem megy mellé, kér még, amit előbb a szájához emel, de csak az elővigyázatos édesanyja megtévesztésére, majd hirtelen a magasba emeli és az egész pohár tartalmát magára locsolja, mint a fürdőkádban szokta a műanyag poharakkal. Mondanom sem kell, csöpp sem marad benne... :) Aztán nekilát a reggelinek. A tányérján lévő kis kenyérkatonákról akkurátusan lenyalogatja a tonhalkrémet, s ha mind újra csupasz, kér még rájuk két-három kört. Míg Mamája újranyomja, addig Ő elmélázik az étkezőasztal melletti falon lévő van Gogh képen, majd visszatér a tányérhoz és megkeresi összeráncolt tekintettel az újra halkrémes tetőt kapott kenyérdarabkát. Szájához emeli, megfújja alaposan, majd újra csupaszra nyalja. Aztán mutatja, befejezte az étkezést, a tányért a személyzet édesanyja kezébe nyomja és távozik az asztaltól... :)
(Ha pedig Leó már nincs az asztalnál, természetesen az Ő székébe is beleül és megeszi a maradékot. Az sem zavarja, ha csak a morzsák között válogathat... :)