2012. április 25., szerda
Szomorú
Leó szomorú. Még sosem láttam ilyen mély, állandó szomorúságot a szemében és megszakad a szívem. Nagyon nehéz volt neki, míg a kórházban voltam. Éjszakánként minden forgásnál álmában "Mami hol vagy?" sóhajtozást hallatott, az ébredések és elalvások idején pedig kezelhetetlenné vált, tombolt. Most, hogy hazajöttem és talán mostanra már el is hiszi, hogy nem fogok elmenni, némiképp megnyugodott, de a szemei változatlanul szomorúak. :((( Lehel jelenléte pedig olaj a tűzre. Kezdetben nagyon finoman bánt vele és megkockáztatom, örült neki. Mostanra viszont frusztrált és dühös, és mivel nem tudja kin/min levezetni, tombol, üvölt, direkt azt csinálja, amire kérem, hogy ne, illetve Lehelt hol simogatja, hol durván megszorítja kezét-lábát. Sajnos ezt kicsit elrontottam, mert érzi, hogy féltem tőle Lehelt és néha csak azért is durva vele. Az igazán kritikus pontok pedig az evés és alvás. Leót etetnem kell még, már ha azt akarom, hogy tésztán kívül mást is egyen ebédre. Ez nem gond, mert közben tudom Lehelt szoptatni, de fordítva nehezebb, ha csak Lehel cicizik és Leó ugrál az ágyon és üvöltözik mellettünk, tehetetlen vagyok. Közben meg annyira sajnálom ezt a Picikét, hogy nem tud nyugodtan enni, mert folyton leteszem, vagy épp rángatja Leó, vagy közvetlen mellette üvöltözik. Az altatás is "többfelvonásos", mert beviszem Lehelt is, fölrakom az emeletes ágy tetejére, és addig fekszem Leó mellett, amíg Lehel engedi. Ha sír, felülök a fotelbe Lehellel, Leó pedig egyedül marad az ágyban és csak a hangomba és a jelenlétembe "kapaszkodhat". Eddig mindig sikerült így is elaludnia, amiért nagyon büszke vagyok rá, de persze ezt megelőzte egy sipításos, vergődős kör, egy Mami-Lehel kimegy a szobából, majd újra bejön, Leó megnyugszik, visszafekszik stb... és a mélypontokon, mikor pl Leó ököllel üti az ajtót, én meg Lehellel a vállamon (aki minden ütésre összerezdül) kintről fogom, én is elsírom magam tehetetlenségemben. De talán még egy-két nap és legalább én nem omlok össze ilyenkor és tudok nyugodt maradni, hogy Leó is hamarabb megnyugodhasson... Mert olyan nagyon nehéz most neki és olyan sok a változás és persze meg kell emlékezni arról is, hogy kisebb nehézségekkel, de egyedül alszik éjszaka és nem kéri, hogy aludjak vele, sőt, valamelyik este, mindkettőnket kiküldött és egyedül aludt el (bár aztán Laci véletlenül felébresztette, de ez nem von le semmit az érdeméből)... Szóval olyan nagyon ügyes és annyira szorítok neki, hogy minél hamarabb visszataláljon önmagához és visszakaphassam a huncut szemű napsugaramat.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)








Drága Judit,
VálaszTörlésahogy olvastalak, azonnal az jutott az eszembe, hogy van egy kép Hannáról, amikor Mikolt már nagyobbacska, és azon a képen láttam először újra azt a csillogást a szemében, amit Mimi születése előtt utoljára...
Olyan nagyon nehéz ez, neki főképpen, de neked is, nagyon drukkolok, hogy megtaláljátok az új felállásban is a legjobbat... ilyenkor egy kicsit mindenki gyászol (csak mi érzünk általában egy földöntúli lebegést :):)), de biztos vagyok benne, hogy jól szereted őket, mégha ez most olyan nagyon kilátástalan és szomorú is néha.
Nálunk a többedikek születésekor már nem volt olyan nagyon nagy a bánat, biztosan azért, mert akkorra már a többiek támaszt tudtak nyújtani.
Lehet, hogy most Lacinak kicsit több, erősebb szerepet kell kapnia, amennyire ez lehetséges.
Emlékeszem ezekre a féltő aggódásokra is, de Lellénél végre megtanultam, hogy nem törnek össze, nem lesz bajuk egy kézszorítástól... és nekünk nagy feladatunk mellettük állni, értelmezni, engedni... de ebben Te sokkal jobb vagy nálam :)
Na mostmár jó hosszú lett... de én pl. hiszek benne, hogy a többedikek is válaszottak, amit ők kapnak, azt egy első soha sem fogja, ahogy ez fordítva is igaz. Nekünk pedig engednünk kell megérteniük a családot, amit az jelent, hogy vannak benne nagyobbak, kisebbek, lányok és fiúk is.
Nagyon nagy, nagyon szép feladat ez, és igazán irigylésre méltó is :)
Ölellek Benneteket, ne haragudj, ha hosszúra nyúltam...