Hetekig készülődött, hogy a lehető legfinomabban jöhessen a világra. Türelmesen várt rám, Leóra és arra, hogy CSAK rá figyeljek. Néha úgy éreztem, ha éjszaka virrasztanék vele, reggelre megszületne. De ez a kizárólagosság nem valósulhatott meg. Mikor a szülés megindítása előtti estén lementem a Dunapartra relaxálni, hogy egy kicsit végre már CSAK kettesben legyünk és ott ültem közvetlenül a hullámok mellett, egy munkás jelent meg a közeli építkezésről megmeríteni a vödrét. Dühös lettem, aztán csak mosolyogtam, úgy tűnik ez a sorsunk, ezt kell megtanulni, hogy nem lehetünk CSAK ketten, így tanuljunk meg figyelni egymásra. El kellett engednem a fejemben lévő "tökéletes születés" képét, ami Leó születése volt, mert sokféleképpen lehet tökéletesen születni. :) És el kellett engednem a fejemben lévő "rettenetes beavatkozós születést", ami Noel születése volt, mert sokféleképpen lehet rettenetesen születni is. Végül estére megnyugodtam, Lehel azt mondta, meg akar születni, így elaludtunk. Lacival megbeszéltem, hogy másnap reggel 6.20-kor ébreszt, mert 7-re kellett beérnünk a kórházba. Reggel 6.15-kor Leó visítva ébredt, "Én Mamival akarok menni!". Hát hiába, a tudattalanok még három éves korban is összeérnek... :) Szerencsére sikerült megnyugtatni és elindultunk. Nagyon bizarr volt szülni menni fájások nélkül, esőre állt az idő, félelem volt bennünk és szomorúság. Benn CTG, majd fél 9-körül burokrepesztés, a méhszáj változatlanul 5cm-es volt ekkor. A korábbi császár miatt rajtam kellett maradnia a CTG-nek, de ülhettem. 10-15 perc múlva éreztem, hogy lassan beindul a gépezet, jöttek az igazi fájások, megnyugodtam. Laci még zaklatott volt, de amikor két tízperces után hirtelen 5 percesre váltottak, én már tudtam, sínen vagyunk. :) Mivel közben beriasztott az autó, Lacinak le kellett mennie, közben 3 percesre váltottak a fájások és bejöttek a szülésznőtanulók, négyen, hogy egy kisszekrényben pakolgassanak. Megint csak mosolyognom kellett, nem lehetünk CSAK ketten. Fél 10-kor megvizsgált Erzsike, már 8cm-es a méhszáj. Itt vált igazán intenzívvé a folyamat, már nem beszélgettünk, csak figyeltem Lehelt, éreztem, ahogyan egyre lejjebb és lejjebb jön és közben arra gondoltam, nincs ennél nagyobb csoda a világon. :) Aztán egy újabb fájás közben meglehetősen ingerülten kértem Lacit, zavarja már ki a szülésznőtanulókat, akik újra pakolászni kezdtek. Aztán megérkezett a hangom is, Erzsike meg is jelent, megvizsgált és azt mondta, egy óra múlva itt már babasírás lesz. :) Ekkor volt fél 11, én titokban reménykedtem benne, nem lesz az egy óra. Háromnegyed lehetett, amikor éreztem, Lehel jönni szeretne. Kértem Lacit, hívja Erzsikét. Siklós jelent meg, azt mondta, úgy hallja, nyomok. :) Megvizsgált, mondta, hogy nyomhatok, ha úgy érzem, majd ki akart menni, de én marasztaltam... Aztán jöttek sorban a szinte egymást érő hullámok, hol erősebben, hol gyengébben aztán már valóban úgy éreztem, nyomnom kell. Leónál ez a rész viszonylag könnyen és gyorsan ment, most sem volt lassú, de jóval nehezebb... Talán 3 vagy 4 nyomás kellett a buksinak, mire teljesen kinn volt és végre megsimogathattam az olyan ismerős, sötétbarna hajas kobakot. :) 11 óra 16 perc volt, mikor teljes egészében kibújt ez a Kisember, nem sírt, csak morgott egyet, majd Erzsike kérésére megmutatta a hangját is, Leó hangja volt... :) Rám rakták és betakarták egy törölközővel. Na innentől kezdve nem emlékszem a sorrendre, csak az érzésre, ahogy a hasamon piheg ez a pici fiú, a testéből áradó melegségre, a hideg kezecskékre és a remegésre... és persze arra, hogy újra ott fekszem, az eddig bennem lévő pici Élet ott szuszog rajtam én meg csak próbálom felfogni a felfoghatatlant. Aztán a méhlepény születése után megvizsgáltak nem nyílt-e szét a hegvonal, (a császár után, szülés előtt állóknak mondom, a híresztelések dacára egyáltalán nem fáj, inkább csak kellemetlen, az is csak pár másodpercig...) Lehelt közben lemérték, mindannyian meglepődtünk a súlyán, Erzsike közölte, legközelebb azért nagyobb gyereket ne csináljunk, majd magunkra hagytak és két órán keresztül gyönyörködhettünk a születése közben "visszahajtódott" egyik fülű legkisebb Kincsünkben, aki még mindig magzatmázasan feküdt a mellkasomon... :) Hálás vagyok, hogy újra, hogy így is megélhettem ezt a csodát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése