Úgy egy hete kezdődött, szép fokozatosan, hogy a bátor, sőt néha vakmerő Kisoroszlánunk lába megremegett a levegőben ívelő kötélpályán, ahol korábban már a kezét sem kellett fognom, vígan átment. Először csak azt vettem észre, hogy kicsit mintha ügyetlenebb lenne, aztán rájöttem azért, mert fél, aztán már a lába is remegett, mára ez odáig erősödött, hogy a pelenkázóasztalon is keservesen sírni kezd, mikor felemeljük a lábát és riadtan "Bumijázik", miközben attól retteg, hogy leesik. Tanácstalan vagyok. Kutatok az emlékezetemben, mikor, hol, mitől ijedhetett meg, de nem tudok rájönni. Ha pedig nem volt ilyen, akkor esetleg én ijesztettem rá a túlféltésemmel?! Mert igen, azt tudom, hogy kicsit "túlféltem". Nem a szavakkal, nem a tettekkel, mert engedem, csak belül dobog nagyon a szívem közben... De azt gondolom, hogy viszonylag objektíven látom a helyzetet és ez az én túlparám még az átlagosba belefér, meg aztán ez a belső szívgörcsöm nem fokozódott az utóbbi időben, így ez sem lehet oka Leó félelmének. Talán valamiféle kognitív érés hozta, amitől egyszerre veszélyesnek talál addig veszélytelennek vélt dolgokat? Bár még az sem tiszta, pontosan mitől is fél. Mert a magasság önmagában még nem elég, hiszen a bútorokra, szekrénytetejére most is szívesen mászik. A hintában fél, a kötélpályán levegőben átmenni nem mer (de olyan édes volt, mert újra és újra fölmászott és ott fönn újra és újra sírva fakadt, remegve keresve a kezemet... mikor levettem és megnyugtattam, újra indult:). De ha stabil dolog van a lába alatt, csak magasan van, ott is fél... Nem értem és olyan nagyon rossz, hogy nem tudom, hogyan segíthetnék neki. Természetesen nem erőltetem, de ha látom, hogy szeretne, engedem, biztatom, ha sír leveszem, megnyugtatom. Remélem sikerül visszaszereznie a biztonságérzetét!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése