Jó dolga van...

Napsugaram... és a szőnyegünk

Lehelről mindenképp írnom kell, csak már az ölemben ül... Ketten fölébredtek, megyek minőségi időt tölteni velük. :)
Este folyt. köv.

Leó

...és itt van Ő. A legnagyobb, akinek egy fogacskája kihullott már, de az óvodában még mindig nem tudják, mert titkolja ott valamiért, akiről az óvónők olyan jókat mondanak, hogy nagyfiúsan viselkedik, segít, igazi nagycsoportos, jó vele együtt lenni... Nem tudom, az én meglátásom szerint, legalábbis mikor én látom, mostanában azért nincs a legjobb formájában. Idegesítően nyávogva beszél sokszor és féltékeny. Most épp Lorinra. Lehelre lehetőleg rá se nézzen a Húga, csak őt figyelje... stb... Lehel nem játszhat itthon a játékaival, míg Ő az oviban kényszerül lenni, majd csak ha hazajön és megengedi neki... :) Mondogatja, hogy nagyon szereti Lorint és bújik hozzá és ölelgeti, aztán megnyalogatja a kezét, hogy Ő is legyen jó taknyos, ki ne maradjon a jóból... :(
Lám-lám, őt is megdolgozza még az új testvér, főleg, mert nem tudok mindhármukkal annyit játszani amennyit szeretnék. Főként, ha mind a három külön játszik... mert még kétfelé csak-csak, de három felé nem megy... :) Azt hiszem ráférne most Leóra néhány mamanap.... :)

Égszín...

Mindegyikőjükről sokmindent szeretnék írni, kezdjük a Legkisebbel... :) Néha úgy el tudok keseredni, mert meginog mindenféle anyai ösztönöm, mert csak sír és sír és sír és én meg fáradt vagyok és azt merem érezni, hogy nem akarom hallgatni tovább a sírását, nem tudom tovább hallgatni. Mert semmit nem tehetek, ami segítene rajta. És ez nehéz. "Mert egy anya mindig tudja, mi a baja a gyerekének és egy anya mindig tud segíteni." Persze ez badarság, de olyan nehéz, hogy nem tudom sem az okát, sem a megoldást, csak azt tudom, hogy kibírom és ott vagyok vele. Sajnos sokszor van ilyen és ez kikezdi az önbizalmamat is. Különösen érzékeny vagyok mostanság a környezetem "jótékony" jelenlétére... Pl. amikor esti programra a Waldorf sulis szülőire magunkkal vittük Lorint, aki már nagyon fáradt volt és fél órája szakadatlanul sírt (itt kivételesen tudtam az okát) és én kinn sétáltam vele a folyosókon, odajött a takarítónő és próbált segíteni a maga módján. Megkérdezte Lorint éhes-e, majd szerinte igennel felelt az érintett, ami után kérte, etessem meg, a termet szívesen kinyitja nekünk... Vagy, amikor oltást kapott és nem tudtam megnyugtatni, a jelen levő egyik elsőgyerekes szülőpár szerint nem próbálkoztam elég sokféle módszerrel, végül jobbnak láttam sietősre fogni, bízva abban, hogy a kocsiban biztosan elalszik majd, és letettem, hogy Lehelt fölöltöztessem, kaptam egy csípős megjegyzést a hátam mögött, miszerint "az anyukát láthatóan nem zavarja, hogy sír a babája.". Na, ez egy kicsit már sok volt érzékeny lelkemnek... De komolyan elgondolkodtam rajta, valóban sikerült ennyire kioltanom magamból az anyai érzéseket? Vagy esetleg halláscsökkenésem van már a túl sok sírástól?
Szóval háborog a lelkem mostanában és vannak mélypontok... de aztán Lorin rámmosolyog, vagy játszunk együtt és ez olyan jó... vagy ha nehéz is a nap, de legkésőbb este, amikor álombacicizte magát és a mellkasomra teszem büfizni (bár ez igaziból csak alibi, mert sokkal tovább marad:), beszívom jó mélyen az illatát, az arcomat csiklandozza a pihe-puha hajacskája, érzem a meleg kis kezét a karomon, átölelem és hallgatom, ahogy szuszog (most éppen) szürcsög és becsukom a szemem és Jó. Nagyon szeretem.

Gyönyörűim...

...aki sokat aludt délután, így este még hason nézelődni is volt kedve... :) Én meg nem tudtam eldönteni, melyik kép a kedvencem, így fölraktam mindkettőt. :)
Olyan érdekes, hogy ismerősek a hurkák, a toka, az orrocska, a száj, mégis olyan más... olyan lányos. Azért ide teszek egy Lehelt is régről ebből a perspektívából, csak, hogy lehessen hasonlítgatni, bár Lehel a képen jóval nagyobb, úgy fél év körüli...

Három

Nagyfiú...

Drága mosolygós szemű Csillagom! Az imént még rémülten és tanácstalanul pislogtam csak a síró-rívó picibabámra, mert Laci egyedül hagyott egy újszülöttel a lakásban, aki lám sír, vigasztalhatatlanul... :) Meg együtt hasaltunk naphosszat a szőnyegen és csak ráztam és ráztam azokat a csörgőket és énekeltem meg mondókáztam, meg kukucskáltam, meg puszilgattam, meg csodáltam, meg csordultig boldog voltam... Az is, mintha tegnap lett volna, amikor megláttam azt a gyönyörű fehér kis élecskét a szájában, másnap pedig a másodikat... Péntek délután pedig a tenyerembe nyomta Leó első kihullott kis fogacskáját és büszkén szaladt a fogtartó dobozkáért (amit még nyáron találtam neki, mert már akkor is kicsit csálén álltak az alsó egyesek... :)
Most napok óta Ő van újra a szívem közepén. :) Testileg olyan sok változáson ment keresztül a közelmúltban. Vékony lett nagyon, a lábain látszanak az izmok, de épp csak annyira, hogy ne legyen kétdimenziós. Az arca is megkeskenyedett, most, hogy foghiánya van (még mindig nem szoktam meg, ha hirtelen meglátom, ahogy beszél, mindig megdobban a szívem...:), kicsit úgy néz ki, mint egy öregember... :) Tud még sipítani és hisztizni természetesen, meg veszekedni Lehellel, de többnyire bölcs nagy és vigyáz és óvja a kicsiket és tud már figyelni is a másikra, ha akar és aranyból van a szíve és érzékeny és tele van érzelemmel. Boldog vagyok, hogy a mamája lehetek.
Képet hamarosan... de most tényleg... :)

Lorin álmos

Ígértem, hogy fölteszem, ahogyan nyúlkál már a kisasszony, hááát, itt nem nyúlkál nagyon, legfeljebb a szemét törölgeti olyan fáradt, de ízelítő egy esti családi idillből, avagy gondoskodás Leó-módra... :)

Azonosulás Leó módra... :)

Leó régi vágya, hogy tűzoltó lehessen. Tervezi a laktanyáját (mert persze a parancsnok lesz), az életét már évek óta. Ha nem tűzoltó, akkor vonatvezető, vagy űrhajós, vagy építő lesz, legalábbis eddig erről beszélt. Ma pedig a semmiből (épp öltöztünk az előszobában), mikor csillogó szemmel elém áll, ahogyan a nagy kinyilatkoztatásokat szokta tenni, majd így szól:
"Mama, én nem leszek tűzoltó, se vonatvezető, se semmi más, csak egy Ember, mint Api és Családom lesz."
Utólag már bánom, hogy megszólalt belőlem a felnőtt és nem értékeltem ennek a mondatnak a nagyszerűségét, de hirtelen föl sem fogtam, amit mondani akart... Így aztán felvilágosítottam, hogy Apinak is van becsületes foglalkozása, amin Leó őszintén meglepődött... :) De csillogó szeme továbbra is fényesen ragyogott amikor folytatta:
"Az jó lesz nekem is, akkor én is az leszek, ami Apa!"
(...) és a lépcsőházban lefelé menet már ki is találta, hogy szerezzen pénzt a hőn áhított legovasútjára, épít majd egy kukacot vasból, amit elad majd a boltban...

Sapkában az Angyalka