Égszín...

Mindegyikőjükről sokmindent szeretnék írni, kezdjük a Legkisebbel... :) Néha úgy el tudok keseredni, mert meginog mindenféle anyai ösztönöm, mert csak sír és sír és sír és én meg fáradt vagyok és azt merem érezni, hogy nem akarom hallgatni tovább a sírását, nem tudom tovább hallgatni. Mert semmit nem tehetek, ami segítene rajta. És ez nehéz. "Mert egy anya mindig tudja, mi a baja a gyerekének és egy anya mindig tud segíteni." Persze ez badarság, de olyan nehéz, hogy nem tudom sem az okát, sem a megoldást, csak azt tudom, hogy kibírom és ott vagyok vele. Sajnos sokszor van ilyen és ez kikezdi az önbizalmamat is. Különösen érzékeny vagyok mostanság a környezetem "jótékony" jelenlétére... Pl. amikor esti programra a Waldorf sulis szülőire magunkkal vittük Lorint, aki már nagyon fáradt volt és fél órája szakadatlanul sírt (itt kivételesen tudtam az okát) és én kinn sétáltam vele a folyosókon, odajött a takarítónő és próbált segíteni a maga módján. Megkérdezte Lorint éhes-e, majd szerinte igennel felelt az érintett, ami után kérte, etessem meg, a termet szívesen kinyitja nekünk... Vagy, amikor oltást kapott és nem tudtam megnyugtatni, a jelen levő egyik elsőgyerekes szülőpár szerint nem próbálkoztam elég sokféle módszerrel, végül jobbnak láttam sietősre fogni, bízva abban, hogy a kocsiban biztosan elalszik majd, és letettem, hogy Lehelt fölöltöztessem, kaptam egy csípős megjegyzést a hátam mögött, miszerint "az anyukát láthatóan nem zavarja, hogy sír a babája.". Na, ez egy kicsit már sok volt érzékeny lelkemnek... De komolyan elgondolkodtam rajta, valóban sikerült ennyire kioltanom magamból az anyai érzéseket? Vagy esetleg halláscsökkenésem van már a túl sok sírástól?
Szóval háborog a lelkem mostanában és vannak mélypontok... de aztán Lorin rámmosolyog, vagy játszunk együtt és ez olyan jó... vagy ha nehéz is a nap, de legkésőbb este, amikor álombacicizte magát és a mellkasomra teszem büfizni (bár ez igaziból csak alibi, mert sokkal tovább marad:), beszívom jó mélyen az illatát, az arcomat csiklandozza a pihe-puha hajacskája, érzem a meleg kis kezét a karomon, átölelem és hallgatom, ahogy szuszog (most éppen) szürcsög és becsukom a szemem és Jó. Nagyon szeretem.

Gyönyörűim...

...aki sokat aludt délután, így este még hason nézelődni is volt kedve... :) Én meg nem tudtam eldönteni, melyik kép a kedvencem, így fölraktam mindkettőt. :)
Olyan érdekes, hogy ismerősek a hurkák, a toka, az orrocska, a száj, mégis olyan más... olyan lányos. Azért ide teszek egy Lehelt is régről ebből a perspektívából, csak, hogy lehessen hasonlítgatni, bár Lehel a képen jóval nagyobb, úgy fél év körüli...

Három

Nagyfiú...

Drága mosolygós szemű Csillagom! Az imént még rémülten és tanácstalanul pislogtam csak a síró-rívó picibabámra, mert Laci egyedül hagyott egy újszülöttel a lakásban, aki lám sír, vigasztalhatatlanul... :) Meg együtt hasaltunk naphosszat a szőnyegen és csak ráztam és ráztam azokat a csörgőket és énekeltem meg mondókáztam, meg kukucskáltam, meg puszilgattam, meg csodáltam, meg csordultig boldog voltam... Az is, mintha tegnap lett volna, amikor megláttam azt a gyönyörű fehér kis élecskét a szájában, másnap pedig a másodikat... Péntek délután pedig a tenyerembe nyomta Leó első kihullott kis fogacskáját és büszkén szaladt a fogtartó dobozkáért (amit még nyáron találtam neki, mert már akkor is kicsit csálén álltak az alsó egyesek... :)
Most napok óta Ő van újra a szívem közepén. :) Testileg olyan sok változáson ment keresztül a közelmúltban. Vékony lett nagyon, a lábain látszanak az izmok, de épp csak annyira, hogy ne legyen kétdimenziós. Az arca is megkeskenyedett, most, hogy foghiánya van (még mindig nem szoktam meg, ha hirtelen meglátom, ahogy beszél, mindig megdobban a szívem...:), kicsit úgy néz ki, mint egy öregember... :) Tud még sipítani és hisztizni természetesen, meg veszekedni Lehellel, de többnyire bölcs nagy és vigyáz és óvja a kicsiket és tud már figyelni is a másikra, ha akar és aranyból van a szíve és érzékeny és tele van érzelemmel. Boldog vagyok, hogy a mamája lehetek.
Képet hamarosan... de most tényleg... :)

Lorin álmos

Ígértem, hogy fölteszem, ahogyan nyúlkál már a kisasszony, hááát, itt nem nyúlkál nagyon, legfeljebb a szemét törölgeti olyan fáradt, de ízelítő egy esti családi idillből, avagy gondoskodás Leó-módra... :)

Azonosulás Leó módra... :)

Leó régi vágya, hogy tűzoltó lehessen. Tervezi a laktanyáját (mert persze a parancsnok lesz), az életét már évek óta. Ha nem tűzoltó, akkor vonatvezető, vagy űrhajós, vagy építő lesz, legalábbis eddig erről beszélt. Ma pedig a semmiből (épp öltöztünk az előszobában), mikor csillogó szemmel elém áll, ahogyan a nagy kinyilatkoztatásokat szokta tenni, majd így szól:
"Mama, én nem leszek tűzoltó, se vonatvezető, se semmi más, csak egy Ember, mint Api és Családom lesz."
Utólag már bánom, hogy megszólalt belőlem a felnőtt és nem értékeltem ennek a mondatnak a nagyszerűségét, de hirtelen föl sem fogtam, amit mondani akart... Így aztán felvilágosítottam, hogy Apinak is van becsületes foglalkozása, amin Leó őszintén meglepődött... :) De csillogó szeme továbbra is fényesen ragyogott amikor folytatta:
"Az jó lesz nekem is, akkor én is az leszek, ami Apa!"
(...) és a lépcsőházban lefelé menet már ki is találta, hogy szerezzen pénzt a hőn áhított legovasútjára, épít majd egy kukacot vasból, amit elad majd a boltban...

Sapkában az Angyalka

Breaking news

Lorin tegnap kezdte pöckölgetni a fölötte himbálódzó állatkákat, ma pedig mosolygott rájuk, mély hangon titkokat duruzsolt nekik és bökdöste őket... Az első barátok. :) Videót hamarosan mellékelek. :)

Négyen a szőnyegen...

Végre Lorin is vevő egy kis játékra, a Fiúk legnagyobb örömére! (meg az enyémre!:) Így délután négyen vagyunk a szőnyegen, a srácok versengenek a kisasszony kegyeiért, ha szaloncukrot ígérek, még modellt is hajlandóak feküdni mellette, majd folytatják a nagyok játékát, de Lorinnak kihagyják a helyet maguk között a tűzoltóautóban, némiképp predesztinálva a leányzót a "pályaválasztásban"... :) Lorin pedig ámulva nézi őket, én egy ideig próbálkozom a csörgőkkel és bébijátékokkal, majd feladom, mert le sem veszi a szemét a testvéreiről, inkább hozom a gépet és csinálok néhány fotót, majd gyönyörködöm és örömködöm, Istenem de jó, hogy hárman vannak! :)

Lorin 3 hónapos

Olyan régen írtam róla (is) és azóta olyan sok minden változott... Nem picibaba már. Hol van már a sírós hasfájós, nemalvós időszak... :) Na jó, nem oly messze, de most a hasfájást felváltotta a fogzás, a sírást a nézelődés és ez már olyan nagyos... :) Gondoltam, hogy Karácsonytól könnyebb lesz, és ez így is lett. Nappal nagyjából három-négy óránként eszik, "lehelesen", azaz gyorsan és sokat. :) Éjszaka pedig egyszer ébred három-fél négy körül, de olyanra is volt már példa, hogy csak hatkor. Nappal viszont nem alszik túl jól, ezért folyton fáradt, de az utóbbi napokban még erre sem lehet panaszom, remélem ez már tendencia lesz... Súlya 7 kg fölé emelkedett (7.11), hosszát majd beírom, jövő héten méri a védőnő. Haja oldalt kikopóban, fönt még hosszú, mint születésekor, színe világosodik, mert a barna hajzuhatag alatt ott figyelnek a szőke tincsek... :) és Ő is koszmós, mint eddig mindegyikük... vakargatjuk. Szemei gyönyörű kékek eddig és a mosolya mindenkit levesz a lábáról. Mozgásilag kicsit le van maradva, mert eddig az ébrenléti időt szinte teljes egészében karban, vagy kisebb hányadában sírva a kiságyában töltötte, így nem sokat támasztott és emelte a buksiját... a kezecskéi még többnyire ökölben, karja inkább kétoldalt, mint törzse előtt , de remélem gyorsan beéri magát ha majd most tud aludni nap közben és friss lesz és üde egy kis játékra és tornára... :) Meg kell még jegyeznem, hogy Ő is nagyon szereti, ha éneklek, rögtön mosolyog és nagyon figyel, sőt van egy kedvenc dala, (Kicsi a Lorin, de majd nagyra nő...), amivel még nagyobb sírásokból is jobb kedvre deríthető... Még nem nyúl a dolgokért, és a kezét sem fedezte föl, legalábbis nem nézi még, viszont az öklét dugdossa a szájába, szerintem hamarosan megtalálja majd az ujjacskáját és ujjszopós lesz, mint Lehel volt.
...és nagyon kislány. :) Finom, érzékeny, szelíd, kitartó, erős és nekünk a legszebb... :)