2014. november 4., kedd

Lorin születése

A történet még valamikor vasárnap kezdődött, mikor este Lacival az utolsó napokban szokássá vált esti sétánkat tettük. Ezúttal nem kellett megállni a fájások miatt, de még az órát sem néztük, mert nem voltak fájások, se gyengék, se erősek... Ráadásul olyan könnyednek és energikusnak éreztem magam, hogy legszívesebben futottam volna egyet... Laci meg is jegyezte, milyen gyorsan megyek... Ez a furcsaság folytatódott éjszaka is, ugyanis aludtam. Egyben mélyen több órán keresztül. Mikor felébredtem, fölálltam és semmim sem fájt... Önkéntelenül megfogtam a hasam, meg van-e még, mert mintha terhes sem lennék... Így indultunk reggel hétre az Istvánba CTG-re. Kakaót szürcsölgettem és énekelgettem, Laci meg is jegyezte, úgy látja , ma sem szülünk... :)
A CTG engem igazolt, vihar előtti csend volt, olyan egyenes vonalat húzott a fájáserősség mutatója, mint még soha... Lorin pedig megnyugtatóan mocorgott, szívhangja tökéletes volt, így biztos voltam benne, hogy a dokim nem fog beindítást javasolni. Aztán jött a vizsgálat, ahol kiderült, négy centis a méhszáj, majd Siklós hozzátette, ez egy délutáni gyerek, Erzsike pedig már vette is elő a burokrepesztős kedves kis eszközt... Itt gyorsan közbeszóltam, távoznék a vizsgálóasztalról szülésbeindítás nélkül, tennék az udvaron egy sétát, beszélnék az "illetékesekkel", hangolódnék, majd kilencre visszajövök és megmondom, hogy döntöttünk. Siklós azért elmondta, hogy melegen ajánlja az indítást, mert túlléptük a terminust és innentől kezdve sokszorosára nő az esélye, hogy a baba nincs jól odabenn, hiába a negatív vizsgálati eredmények... Kérdeztem a szülésindítás kockázatáról, de azt mondta, a négycentis méhszáj esetében nem rosszabbak az esélyeim, mintha magától indulna be...
Már a vizsgálóasztalon tudtam, hogy fogok dönteni, mégis szükségem volt erre a kitérőre, hogy visszaszerezzem a kontrollt a történések felett... Hogy aztán átadhassam újra... :) Kimentünk a kocsihoz, próbáltam Lorinra hangolódni kínkeservesen, az órát nézve közben, elmondtam neki, ma születik és nagyon várom, segítek, jöjjön csak bátran... Nem reagált. Én mégis erőt merítettem belőle és elindultunk vissza a kórházba, ahogy az autó a sorompó alatt gurult, arra gondoltam, nemsokára Laci egyedül gurul itt kifelé és akkor már láthatjuk az arcocskát, amire olyan régen várunk!!! :) Kaptunk egy borzasztó szobát, negyed tízkor Siklós burkot repesztett, majd vártunk. Laci elszaladt reggelit venni magának, Erzsike közben átköltöztetett egy másik, az előzőhöz képest minden igényt kielégítő szobába, majd nagyjából fél óra múlva megérkeztek az első hullámok. Lassan, finoman, bizonytalanul. Rendületlenül koncentráltam és hangolódtam, bíztam benne, hogy a lelki-mentális ráhangolódás segíti majd a testi folyamatot. Laci még mesélt valamit, de nekem már nem volt kedvem csevegni, csak figyeltem a hullámokat egy labdán ülve, lélegeztem és újra megéltem azt a harmóniát a testemmel, Lorinnal és az egész születés folyamatával, amit már Lehel születésénél is megtapasztalhattam és olyan nyugalmat és erőt kaptam belőle újra... Mivel rajtam volt a CTG, ezért néhányszor tettem egy pisikört, bár inkább csak alibiből, mint szükségből, hogy megmozgassam magam. Meglepően könnyebb volt az erős összehúzódások elviselése állva... A CTG-vel ugyanis föltettek az ágyra, de ülhettem... na ezt a részt nem szeretem, de ezúttal Laci nem csak lelki támasz volt, megkértem ugyanis, ha jön a hullám, támassza a derekamat jó erősen. Ő pedig hősiesen kicsavarodva órákon keresztül támasztott rendületlenül, mikor kértem... Olyan sokkal könnyebb volt így. Mivel nem vizsgáltak meg, csak egyszer, olyan fél 11 körül és akkor még csak öt centis volt a méhszáj, azaz mindössze egy centit haladtunk másfél óra alatt, gondoltam, hogy nem számíthatok olyan villámszülésre, mint Lehelnél... Ráadásul amikor már igen határozottá és hárompercesre váltottak a fájások, még akkor is viselhetőek voltak, hála Lacinak, és a légzésnek, úgy gondoltam messze még a vége, mozognék egy kicsit, újra megszabadultam a ketyerétől és tettem egy kitérőt. Ott azonban két hullám összeért és éreztem, Lorin most azonnal kibújik... :) Szerencsére a dokim épp arra sétált és meghallotta a hangomat, így egy kéz benyúlt értem és kihúzott, mondván, "WC-ben nem szülünk, mars vissza az ágyra..." Egyébként alternatív-bababarát szülészet... :)) A vissza"szaladás" érdekes élmény volt... :) Aztán még tíz percet kellett csak várnunk, a második nyomás után megsimogathattuk a kis hajas buksit, a harmadik után pedig végre magamhozszoríthattam ezt a pici lányt... Mint eddig mindig, most is hihetetlen volt a találkozás, mikor kézzelfogható, síró, hideg kezű, magzatmázas pici valósággá válik hirtelen a 9 hónapon át bennem növekvő csoda... Hálás vagyok, hogy újra átélhettem... Ajándék a születése és ajándék maga ez a pici lány, érzékeny, finom kis csoda! Köszönöm!

2014. október 28., kedd

A nap fénypontja...

... Hogy a lábammal még épp elértem a paplant és magunkra tudtam húzni... :) A mellkasomon ugyanis Lorin szuszogott, a jobb karomra Lehel dőlt rá, a balon pedig Leó. Így ha akartam volna, se tudtam volna mozdulni, de miután betakargattam négyünket, végül én is elaludtam, csak előbb még kigyönyörködtem magam a három szuszogi közelségén... Most voltunk így először együtt. :)

2014. október 21., kedd

2014. október 20., hétfő

2 hetes

Szeretem az időt hetekben számolni... :)A változás a szemünk előtt zajlik. Egyre gömbölyűbb, már alakulnak a hurkák combtájékon, az arca szépen kerekedik, szépen lassan nyílik kifelé ez a kis Gyöngyszem leányka. Érzékeny, finom kicsi lány. Leóra emlékeztet sokmindenben, de szerencsénkre a hangokra nem oly nagyon érzékeny, mint Leó. Lassacskán kezdek fölfedezni valamiféle ritmust a napjaiban, reggel 7 körül, amikor a többiek ébrednek, Ő cicizik egyet és visszaalszik kilencig, majd délelőtt ébren van (kivéve, ha lemegyünk sétálni, mert akkor a babakocsiban elalszik) és 11-12 körül alszik el újra, de akkor délután fél négy-négyig, természetesen cicizni fölébred néhányszor (néha meg én etetetem meg álmában, hogy ne akkor ébredjen, mikor a fiúkat altatom... :) Aztán megint két-három óra aktivitás után este még egy fél óra szunyókálás, majd vacsora körül fölélénkül, hogy együtt "viháncoljon" a fiúkkal este... :) Éjszaka pedig eszik-alszik. :) Változó, hogy mennyit és mikor van, hogy 2 óránként, van hogy három, de négyre is volt már példa... Mamabarát. :) Két hetes, 4300g, nem jók már rá a legkisebb rugik, amiket a kórházból hazajövet kimostunk és most került vissza a szelrényébe, máris dobozolhatom... :( Hjajjjj. :)

2014. október 17., péntek

Újszerű hétköznapok

Keddtől négyesben voltunk, a három gyerek, meg én. Nagyon izgultam, hogy fog menni főként az alvás, ami már kettővel sem volt egyszerű, de így utólag úgy látom, mindenki ügyesen megállta a helyét új szerepében... :)
Leó hihetetlen nagy változáson ment keresztül, vagy csak épp hipercukor formáját hozza, nem tudom, de nagyon jó nagytestvér. Úgy érzem, rá kifejezetten jó hatással van, hogy kevesebb időm-energiám van rá.
A két fiú együtt pedig jó kis páros, a legjobb játszótársai egymásnak, mióta pedig babázok mellettük, ha lehet, még szorosabb lett a kapcsolatuk.
Ami nehéz, az az éjszaka. Különösen, hogy betegek lettek, Leó kezdte torokfájás, taknyosság, hőemelkedés, Lehel folytatta ugyanezt, csak nála egy napig magas láz is volt, s most szegény Lorin zárja a sort egyelőre csak szürcsögve, reméljük láz nélkül. Pedig kétségbeesetten próbáltam mindent megtenni, hogy Lorint elkerülje a vírus, az éjszakai egyiktől a másikig rohangálás közben még felsőt váltottam és kezetmostam, de úgy tűnik, hiába... Úgy sajnálom szegény kis szürcsögő 11 napost, akinek az orrát kell már szívnom és csak reménykedhetem, hogy nem lesz rosszabb... Azért bizakodom, mert ügyesen szopizik, vér profi, pedig alig kap levegőt... Csöppentek az orrába anyatejet és tengeri sót, és bízom a legjobbakban. Ráadásul tudom, hogy ettől már csak könnyebb lesz, kezdésnek elég kemény volt a három beteg gyerek...

2014. október 14., kedd

Egy hetes! :)

Lorin babánk tegnap volt egy kerek hetes. :) Egyre gyönyörűbb, ahogyan simulnak a kis ráncok, ahogyan gömbölyödik a pofi (és valóban, fél kilót hízott /3870g/ szerda óta... de ezt rezignáltan vettük tudomásul Lacival, mikor fürdés előtt lekaptuk gyorsan a mérlegről, nehogy többet mutasson... :) Azért jó, hogy úgy tűnik nála sem kell aggódnom a gyarapodás miatt... :) Nagyokat alszik, főleg a levegőn, nagyokat cicizik, néha abbahagyja és nézelődik érdeklődve nagy kék szemecskéivel, néha pedig sír egy kicsit. Apa karjai rá is jó hatással vannak... :)) A hajacskája olyan finom selymes... Az illata pedig hmmmm... Mondjam még?! Bele vagyok szerelmesedve teljesen... ha egy picit is nem figyelek, akkor meg nő és csak nő... Óh jajj... :)
és tudom, a poszt fényképért kiált. Hamarosan. :)

2014. október 13., hétfő

Érzelmek a tetőfokon...

Még emlékszem, Lehel születése utáni napokban, főként amikor hazajöttünk mennyire a mennyekben jártam, azaz csoszogtam a fáradtságtól... :) Igen, a hormonok. :) Most is érzem az eufóriát, boldogan gyönyörködöm a Lányunkban, olyan leírhatatlanul csodás és kivételes ez az újszülött kor és olyan gyorsan elszáll, nem győzöm beszippantani és elraktározni magamban minden másodpercét... és a mélységeket pedig Döncivel együtt élem meg, én is sírok, mert megszakad a szívem, csak magamhoz szorítom és peregnek le előttem a képek, amikor Ő volt az én újszülöttem, életünk első közös képei, emlékei... Mert ahogyan sejtettem, Őt viseli meg leginkább a "baba" érkezése. Már a kórházi napok alatt is nagyon haragudott rám, aztán amikor kiderült számára, hogy hazajövök, kicsit megenyhült, de aztán világossá vált az is, hogy bizony a baba is velünk marad és maminak most már nem Ő a babája, hanem ez a kis nyikorgó csomag, akinek első hangjára ugrik mami és hagyja őt és mindenkit faképnél...
Éjjel sokszor ébred és keservesen sír, ha épp nem Lorint szoptatom, szaladok hozzá és teszem amit szeretne... néha elég, ha a kezét megfogom, néha cicit kér. Sajnos valamelyik éjjel épp cicizés közben ébredt meg Lorin a másik szobában, így Lehelt felnyaláboltam és vittem át, hogy a legkisebbnek adjak cicit... Szegény Lehel érthetően annyira kiakadt, hogy háromnegyed óráig sírt Laci karjaiban... Ezért elhatároztam, hogy mégsem adok neki cicit, mert ez még rosszabb, hogy el kell vennem, mintha nem is adnék... Így jutottunk el tegnap éjjel odáig, hogy a sötét nappaliban zokogtunk mindketten a kanapén... Végül megadtam magam, mondtam neki, ha visszamegyünk az ágyba kap cicit ha neki ez ilyen fontos... meg azt is mondtam, hogy nagyon szeretnék neki adni, csak ha közben fölsír a baba, muszáj leszek elvenni tőle és a babának adni, mert Ő éhes és nem ehet még palacsintát... Nem bíztam benne, hogy megérti, amit mondok, de mikor visszaértünk az ágyba nem kért cicit, csak megfogta a kezem és álmában sem engedte el csak szorongatta erősen...