Lorin születése

A történet még valamikor vasárnap kezdődött, mikor este Lacival az utolsó napokban szokássá vált esti sétánkat tettük. Ezúttal nem kellett megállni a fájások miatt, de még az órát sem néztük, mert nem voltak fájások, se gyengék, se erősek... Ráadásul olyan könnyednek és energikusnak éreztem magam, hogy legszívesebben futottam volna egyet... Laci meg is jegyezte, milyen gyorsan megyek... Ez a furcsaság folytatódott éjszaka is, ugyanis aludtam. Egyben mélyen több órán keresztül. Mikor felébredtem, fölálltam és semmim sem fájt... Önkéntelenül megfogtam a hasam, meg van-e még, mert mintha terhes sem lennék... Így indultunk reggel hétre az Istvánba CTG-re. Kakaót szürcsölgettem és énekelgettem, Laci meg is jegyezte, úgy látja , ma sem szülünk... :)
A CTG engem igazolt, vihar előtti csend volt, olyan egyenes vonalat húzott a fájáserősség mutatója, mint még soha... Lorin pedig megnyugtatóan mocorgott, szívhangja tökéletes volt, így biztos voltam benne, hogy a dokim nem fog beindítást javasolni. Aztán jött a vizsgálat, ahol kiderült, négy centis a méhszáj, majd Siklós hozzátette, ez egy délutáni gyerek, Erzsike pedig már vette is elő a burokrepesztős kedves kis eszközt... Itt gyorsan közbeszóltam, távoznék a vizsgálóasztalról szülésbeindítás nélkül, tennék az udvaron egy sétát, beszélnék az "illetékesekkel", hangolódnék, majd kilencre visszajövök és megmondom, hogy döntöttünk. Siklós azért elmondta, hogy melegen ajánlja az indítást, mert túlléptük a terminust és innentől kezdve sokszorosára nő az esélye, hogy a baba nincs jól odabenn, hiába a negatív vizsgálati eredmények... Kérdeztem a szülésindítás kockázatáról, de azt mondta, a négycentis méhszáj esetében nem rosszabbak az esélyeim, mintha magától indulna be...
Már a vizsgálóasztalon tudtam, hogy fogok dönteni, mégis szükségem volt erre a kitérőre, hogy visszaszerezzem a kontrollt a történések felett... Hogy aztán átadhassam újra... :) Kimentünk a kocsihoz, próbáltam Lorinra hangolódni kínkeservesen, az órát nézve közben, elmondtam neki, ma születik és nagyon várom, segítek, jöjjön csak bátran... Nem reagált. Én mégis erőt merítettem belőle és elindultunk vissza a kórházba, ahogy az autó a sorompó alatt gurult, arra gondoltam, nemsokára Laci egyedül gurul itt kifelé és akkor már láthatjuk az arcocskát, amire olyan régen várunk!!! :) Kaptunk egy borzasztó szobát, negyed tízkor Siklós burkot repesztett, majd vártunk. Laci elszaladt reggelit venni magának, Erzsike közben átköltöztetett egy másik, az előzőhöz képest minden igényt kielégítő szobába, majd nagyjából fél óra múlva megérkeztek az első hullámok. Lassan, finoman, bizonytalanul. Rendületlenül koncentráltam és hangolódtam, bíztam benne, hogy a lelki-mentális ráhangolódás segíti majd a testi folyamatot. Laci még mesélt valamit, de nekem már nem volt kedvem csevegni, csak figyeltem a hullámokat egy labdán ülve, lélegeztem és újra megéltem azt a harmóniát a testemmel, Lorinnal és az egész születés folyamatával, amit már Lehel születésénél is megtapasztalhattam és olyan nyugalmat és erőt kaptam belőle újra... Mivel rajtam volt a CTG, ezért néhányszor tettem egy pisikört, bár inkább csak alibiből, mint szükségből, hogy megmozgassam magam. Meglepően könnyebb volt az erős összehúzódások elviselése állva... A CTG-vel ugyanis föltettek az ágyra, de ülhettem... na ezt a részt nem szeretem, de ezúttal Laci nem csak lelki támasz volt, megkértem ugyanis, ha jön a hullám, támassza a derekamat jó erősen. Ő pedig hősiesen kicsavarodva órákon keresztül támasztott rendületlenül, mikor kértem... Olyan sokkal könnyebb volt így. Mivel nem vizsgáltak meg, csak egyszer, olyan fél 11 körül és akkor még csak öt centis volt a méhszáj, azaz mindössze egy centit haladtunk másfél óra alatt, gondoltam, hogy nem számíthatok olyan villámszülésre, mint Lehelnél... Ráadásul amikor már igen határozottá és hárompercesre váltottak a fájások, még akkor is viselhetőek voltak, hála Lacinak, és a légzésnek, úgy gondoltam messze még a vége, mozognék egy kicsit, újra megszabadultam a ketyerétől és tettem egy kitérőt. Ott azonban két hullám összeért és éreztem, Lorin most azonnal kibújik... :) Szerencsére a dokim épp arra sétált és meghallotta a hangomat, így egy kéz benyúlt értem és kihúzott, mondván, "WC-ben nem szülünk, mars vissza az ágyra..." Egyébként alternatív-bababarát szülészet... :)) A vissza"szaladás" érdekes élmény volt... :) Aztán még tíz percet kellett csak várnunk, a második nyomás után megsimogathattuk a kis hajas buksit, a harmadik után pedig végre magamhozszoríthattam ezt a pici lányt... Mint eddig mindig, most is hihetetlen volt a találkozás, mikor kézzelfogható, síró, hideg kezű, magzatmázas pici valósággá válik hirtelen a 9 hónapon át bennem növekvő csoda... Hálás vagyok, hogy újra átélhettem... Ajándék a születése és ajándék maga ez a pici lány, érzékeny, finom kis csoda! Köszönöm!