A mi autónk...

Nem, nem a mi autónkról szól most ez a poszt természetesen, hanem Leóról, aki az utóbbi időben kezdte hibátlan kontextusban és értelemben használni a "mi" "miénk" szavakat... :) Különösen Lacinak volt ez szívet melengető, mikor az autót Leó mostmár nem mint Api autóját, hanem a "mi autónk"-at emlegeti... :) Arról azonban még továbbra sem sikerült senkinek meggyőznie, hogy Ő nem "te", (ahogyan önmagát hívja), hanem "én"... :)

Kicsi Kincs

Megérkezett közénk legkisebb Kincsünk! :) Bár még alig egy centiméter, szívecskéje máris szaporán ver és igen egyértelmű jeleket küld arról, hogy IGEN, ITT VAGYOK! :) Ma voltunk dokinál, mindent rendben talált, egészen pontosan 7hetes és 1napos ez a pici kis Élet. Kerestük a szívdobogást és amikor megláttuk, elöntött az a nagyon ismerős érzés amit immáron harmadszor érezhetek. Jó... :)

Leónak pedig csalhatatlan antennái vannak. Nem érti még, csak érzi, valami nincs rendjén mamival... Tegnap kicsit síróssá vált a hangom egy szóváltás után, mire Leó felkapta a fejét és megkérdezte: "Mama, miért elszomorod?" "Mi a baja Mama?" Leesett az állam... Szegénykém mindig elképed, mikor körbe-körbe szaladgálva keres a lakásban, én meg a kanapén fekve szólok neki, itt vagyok... :) Remélem hamarosan energikusabb leszek és az újonnan kialakult undor-ráncaim is elhalványulnak idővel... :) A mai mérések eredménye pedig: Leót 99cm magasnak mértük reggel, azaz pont egy centi hiányzik még a méterességből. Délután az a hiányzó 1cm-ünk is meglett, no ha nem is Leót gyarapítja... :)))

Halló, itt Leó beszél! (Apa írása)

Hát ez is elkövetkezett. Juditot hívva Leó vette fel a telefont, és többek között elmesélte, hogy egy-kettő-három-nyolc-kilenc-húsz gyertyát gyújtott ma meg. (Persze csak elképzelt gyertyákat.)

Nagyon jó érzés, hogy ha távol is vagyok, tudunk majd beszélgetni a fiammal. :)

Pá-pá "Bumija"

A játszóterünkön van egy hatalmas gömb alakú kötélmászó, aminek a tetejéről indul egy csúszda. Eddig mindig sikerült Leót lebeszélnem a felmászásról, most nem ment. Pedig nem egyszer láttam már "fennakadva" Leótól idősebb gyerekeket is, ahogyan se tovább, se vissza nem tudnak mászni és még segíteni sem tud nekik a szülő, mert felnőtt képtelen átverekedni magát a szűk lyukakon és levenni sem egyszerű az ijedtségtől dermedt csemetét... Így aztán igyekeztem a bokájánál fogva visszatartani és jobb belátásra bírni. Mikor nagysokára elindult lefelé, rájött, hogy nem megy olyan könnyen, mint fölfelé, mert nem találta a támasztékot a lábával. Megijedt és azt mondta tisztán érthetően kétszer egymás után: Félek, félek! Én megfogtam, levettem és csak sok perc után döbbentem rá, mi is hangzott el...
Meghatódtam...
Egyrészt, mert megsirattam magamban a szívünknek oly kedves "Bumija"-t, ami ilyen kontextusban olyan sokszor hangzott el eddig Leó szájából...
Másrészt mert tudom, milyen nagy dolog ez a néhány betűs szó... A helyzet komolyságához illőn szakmai zsargonnal szólva nem kisebb dolog történt, mint egy belső érzelmi állapot felismerése és megosztása... ejha... :)) Mondtam már, hogy nagyfiú? :)))
(és a kép csak illusztráció, a stadtparki játszó sajnos nem a "mi játszónk" természetesen... :)

Nagyfiú

...vagy ahogy Ő mondja magáról, "nafijú". :) Olyan gyorsan változik az arca, a tekintete, hogy meg kell állnom mellette nap mint nap és magamban újra bemutatni magamnak, Igen, Ő Leó, a Fiam, a Nagyfiú. :) Fára mászik (a minap úgy kellett fejmagasságból leszednem, hogy innen aztán ne tovább...), egyedül veszi fel a gumicsizmáját, igazi nagyfiús hisztirohamokat produkál, ha valami nem úgy és akkor történik, és mindent EGYEDÜL akar csinálni... :) A lakásunk egész nap a "Nem, TE!" (azaz nem, ÉN!) kiáltozásaitól hangos... :) Próbálok elég teret engedni neki, azaz eleget lehetetlen, mondjuk inkább úgy, hogy csak ott szabok határt, ahol már nagyon muszáj... Érdekes módon bizonyos esetekben ilyenkor meg lehet vele beszélni a miérteket és aztán együttműködik. Nagyfiú. :) Mégis látom benne az összes arcát születése pillanatától. Egyre inkább hasonlít magára, azaz egyre inkább látom letisztulni a Leó-arcot... :) Ki érti ezt? :))

Így repül egy Kisoroszlán (videó)

A nagyszülők kedvéért következzen akkor az elég hosszú videó-változat is. :) Én mondtam, hogy hosszúúúú! :D

Így repül egy Kisoroszlán (képekben)

Kicsit tartottam a repüléstől, mit fog Leó szólni, mert ha nem tetszik neki, megijed és "bumijázni" kezd kevés menekülő útvonal adatik a magasban... :) Szerencsére újra bebizonyosodott, a gyerekek nem úgy gondolkodnak mint a felnőttek és semmilyen veszélyt nem jelent számukra egy dobozban felemelkedni olyan magasra, ahonnan még Api lába sem éri el a földet... mi több, úgy tűnt a lehető legtermészetesebb dolog fölrepülni a felhők fölé. :) Gondolom a felkészítésemnek is köszönhetően igen otthonosan mozgott a repülőn, tudta, hogy az ablak mellett fog ülni (naná, hogy Ő akarta így:), azonnal el is foglalta a helyét, sőt, mire odanéztem, már az övét is bekötötte... Felszállás közben megebédelt, majd elfogyasztotta az elmaradhatatlan ciciadagot is, amin mint mindig most is zavartalanul elaludt és csak a leszállásnál a nyomáskülönbségre ébredt föl... Én meg egész úton gyönyörködhettem egy karomban szuszogó kis csomagban, mint már olyan régen... :)))

Pörgés

Mindig, minden mennyiségben és formában kapható Leó egy kis pörgésre, legyen szó táncról (ami gyakorlatilag tengelye körüli forgást jelent összeesésig), ölben-forgásról, avagy a játszótéri forgóról. Nem volt ez másként Párizsban sem, ahol a játszótereken rögtön kiszúrta a forgóalkalmatosságokat. Ott aztán jóóó sokáig elidőztünk, vicces volt látni, ahogyan a sok gyerek cserélődik körülötte, csak Ő meg a Forgó maradt állandó a fotóinkon. :D

Leó kedvence

A nagy torony, ami nem bimm-bamm, mondta Leó először, mikor megpillantotta Párizs jelképét... Mivel Párizsban hosszú a nappal, csak este 10 után lehet kivilágított pompájában is megcsodálni, így fürdés után (ami Leót illeti) pizsamában indultunk útnak. Szerencsére nem kellett messzire mennünk. :)))

Nyaralni jó! :)

Már két éve tervezzük, hogy elmegyünk egy repülőset nyaralni, de eddig Leóra hivatkozva nem mentünk. "Nem sokkal jobb-e Leónak ha..." felkiáltással mindig csak lemondóan legyintettük egyet. Most hirtelen felindulásból Laci megvette a jegyeket és lefoglalta a szállodát két héttel az indulás előtt... Így vágtunk neki.
Most nagyon fáradtak vagyunk, kicsit talán bele is rokkantunk, ami szegény Laci gerincét illeti, de ahogy a négyszázvalahány képet nézegetem, kezdem világosan érezni, hogy akár most azonnal fölszállnék a gépre és indulnék vissza... Mert nyaralni jó! Bár nagyon féltem tőle és bár közben nem is gondoltam mindig így... :) Jó volt, mert egy kicsit lazábbra lehetett (sőt szükségszerű is volt) fogni a "gyeplőt".
Így eshetett meg, hogy hol repülőn, hol a Louvre lépcsőin szoptattam, vagy a Champs-Élysées-n kakis pelenkát cseréltem... :)


Jó volt, mert lehetett McDonald's-os sültkrumplit vacsorázni, lehetett az esti fürdetés után az éjszakai kivilágításban pompázó Eiffel tornyot megcsodálni...

...és mert Leót új oldaláról ismerhettem meg... Soha egy hangja nem volt, ha (a babakocsi eltűnése miatt) a hátihordóban cipeltük végig a városon és ez néha az alvásidőbe is belenyúlt...

Érdeklődve szívta magába az összes újdonságot, amit látott-hallott, mindenhol jól érezte magát, még a reptéri várakozás alatt is. Nála rugalmasabb, alkalmazkodóbb gyereket álmodni sem mertem...