... 11 hónapos lett Lorin lányunk... Visszaolvastam a fiúk 11 hós összefoglalását és meglepődtem, mennyi mindent tudtak már ők akkor... Lorin se nem áll, se nem lépeget széket tologatva maga előtt, se nem mutogat (most ellenőriztem, de még az ujjamat nézi, ha mutatok, nincs még interszubjektivitás), se nem érti a "hol van a..."-val kezdődő kérdéseket. Viszont elkezdett csücsülni, mondókázik, azaz utánozza a különböző mondókák dallamát és ritmusát felismerhetően, mamamatrica lett Ő is, szerintem elhatározta, hogy egyéves korára a meglévő 8 (!) mellé növeszt még két (rágó)fogat is... :) és a mászás sincs már messze, ugyanis néhány "ütemet" már négykézláb tesz meg, ha úgy adódik. Jelenség Ő is, mint a többiek, jelenlegi kedvencem, amikor felhúzott orral vicsorogva hangosan fújtat és vigyorog... Nagy csibész lesz, mondtam már? :) Tegnap egy tükör előtt játszottunk épp, és észrevettem, hogy engem megismer már a tükörben, de a saját képmásával még nem tud mit kezdeni... Gyanakodva szemléli és csodálkozik, hogy miért utánozza Őt az a baba?! Mint abban a játékban, ahol az a cél, hogy olyat csinálj, amit a többiek nem tudnak utánozni, Ő is elkezdte mórikálni magát, ide-oda hintázott, grimaszolt, húzgálta, emelgette a játékokat és figyelte, mi történik a tükörben... :) Nagyon cuki volt... Végtelenül szeretjük mi mind...
Itt pedig a három 11 hónapost mutatom...
2015. szeptember 10., csütörtök
...úgy élvezem én a strandot...
Megkezdtük a strandszezont! :) Kicsit megkésve, de nyaralunk! Különös varázsa az idei nyaralásnak, hogy a helyszín azonos a tavalyival, viszont a létszám eggyel nőtt, azaz a pocak helyett slingben szállítom a Legkisebbet... :) Nem írok beszámolót idén sem, csak néhány képet teszek föl, hogy legyen min ácsingózva sóhajtozni február tájékán... :)
2015. szeptember 9., szerda
2015. augusztus 30., vasárnap
Három
Nem tudom, ki hogy van vele, de engem megnyugtat, (egyébként teljes joggal elítélhető módon) ha a szomszédból gyereksírást hallok, vagy az utcán durván hisztiző gyereket látok. S ha mindez még egy türelmét elveszítő felnőtt "szerencsétlenkedésével" is párosul, komolyan mondom, bearanyozza a napomat! ...:)
Ma volt szerencsém mindkettőhöz és az amúgy is pihe könnyű napomon (Lorinnal kettecskén) volt alkalmam gondolkodni, kívülről látni másokat, magamat, magunkat.
Mielőtt még az a néhány hűséges olvasóm is felháborodva hagyná el a blogot, természetesen nem más szenvedésének, ügyetlenségének örülök, csupán saját nyomoromat próbáltam illusztrálni fentebb... Mert mostanában elég súlyosan önmarcangolok, meg a környezetemet is persze...
Elsősorban Lehel miatt aggódom. Szeretném érteni, miért dadog, hogy tudjam segíteni a változást. Valamiért úgy érzem, a testvérség a kulcs. Igen ám, de akkor aztán fel van adva a lecke, mert nem tudok belőle elsőszülöttet csinálni, ha megfeszülök sem. Persze nyilván nem is kell, de valamit muszáj változtatni csak még mindig nem tudom, hogy mit tehetnék azon kívül, hogy még több és még több figyelmet adok neki, hogy végighallgatom, hogy segítem Leóval szemben is ha igényli, és megpróbálok eleget tenni a lehetetlennek tűnő kérésének: Mama, csak Te meg én... Talán segít majd az is, ha Leó elmegy óvodába, Ő meg itthon marad még, csak Lorin már nem az a picike aki régen... Dühös is rá rendesen Lehel. Néha rugdossa, (nem oly durván, csak arrébbtolva :) legalábbis Lorin nem sír), meg csavargatja a kezét... Szóval féltékeny... De azért még mindig szalad, ha a másik szobából hallja Lorint sírni... "Ojinka ne síj, jön Mama..."
...és itt van még Leó és Lorin. Akik szintén igényelnek, néha kizárólagosan... Lorin mostanában ha begurul, mert elveszünk tőle valamit, kiabál és csapkodja mindkét tenyerével a padlót... :) Leóval pedig van még egy "küldetésem", mielőtt iskolába engedném... Meg kell még tanítanom (vagy nekem, vagy csak úgy bedobni a mélyvízbe, ez még nem tiszta előttem) "beszélni". Na persze azt tud, csak "idegenekkel" (sajátos az Ő értelmezése erről, mindenki idegen, aki nem a barátja) nem mer. Idétlen szűkölő kiskutya lesz, ha sérelem éri, nem meri elmondani mi a baja, s ha már fölmegy benne a pumpa, sírva kiabál csúnyákat... (egyetlen szerencse, hogy nem sok csúnyát tud... :) Hát, van mit tanulnia még...
...és mondanom sem kell, ha együtt vannak, abból külön feladatok adódnak... :) De az is megesik, hogy csak ülök és könnyes szemmel, hálás szívvel nézem a Hármat, ahogy együtt játszanak... de ma azért jó volt kettecskén, elgondolkodva, töltődve, pihenve, erőt gyűjtve...

Napocska
Lassan 11 hónapos és még mindig nem tettem föl képet a 10 hónapos poszthoz... Meg a blogom is eléggé halódik, így most élesztgetőül következzen két kép a Kisszösziről, aki már majdnem 11 hónapos, majdnem egyenes háttal ülő (itt a majdnemen jelentős a hangsúly:), édes kicsi szőkeségünk.
2015. augusztus 12., szerda
10 hónapos
Még két hónapig van itthon egy csecsemőnk. :) Akinek a huncut vigyora olyan ismerős, vagy, ahogyan megáll a mellkasán lévő kis tölcsérben a víz a fürdetésnél... Mégis olyan kislány, olyan más, mint a Fiúk. Hatalmas zsivány lesz (van:). Egyszerre érzékeny, finom és stramm, belevaló kislány. Szeretem, ahogy a testvéreit szereti, ahogy megkínál a megrágott játékaival, ahogy kukucsjátéknál boldog mosollyal húzza le a leplet a saját fejéről, ahogy megnyugszik, amint felveszem, amikor fürdésnél koncentrálva mosolyog, amikor a fülét és az arcát mosom, ahogy tapsolni próbál és nézi a kezemet, majd a sajátját, ahogy felemeli a buksiját félálomban, hogy ellenőrizze, megvagyok-e, s ha meglát, már teszi is vissza, ahogy édes hangján mondja, hogy "Tá-Tá-Tá-Tá!", majd jól hallhatóan sóhajt egy igazán lányosat... :) Szeretem mind a kilencésfélkilóját! :)
(Kép is lesz hamarosan...)
(Kép is lesz hamarosan...)
Hjaj
Lehel néhány napja dadog. Megszakad a szívem, ahogy az erőlködéstől kidudorodnak az erek a nyakán és ahogy elkeseredve feladja a próbálkozást, mondva, hogy Ő nem tudja mondani... Hirtelen jött, augusztus elején kezdődött, okokat nem tudok, legfeljebb azt, hogy középső és egy három évvel idősebb bátyja van, akihez méri magát, így aztán folyton alul marad. Tegnapelőtt beszéltem telefonon egy logopédus ismerőssel, aki megnyugtatott, hogy ez még nem dadogás, csak ha három hónapon túl is megmarad... és hogy ne maradjon meg, ahhoz az én nyugalmam szükségeltetik első sorban. Sokáig beszéltünk még a hogyanról is, nagyon nem könnyű a dolgunk, de valahogy megnyugodtam mostanra, elfogadtam a helyzetet és próbálok intenzíven jelen lenni úgy, ahogyan szüksége van rám. Három hét van még az óvodáig, kicsit több is, mert mi szeptember elején nyaralunk, ha addig nem javul, nem engedem közösségbe.
2015. július 20., hétfő
Szívmelengető...
Lehel a szívmelengető. Leót úszni vittük, onnan jöttünk haza egy órácskára, mikor a ház mellett talált egy talpalattnyi finom homokot. Úgy megörült neki, ahogyan csak a gyerekek tudnak. Majd felcsillant a szeme és azt mondta: "Ide bele fogom írni azt, hogy Leó!"
Minden hasonló korú gyerek a saját nevét akarná beleírni, Ő nem. A szívem megtelt melegséggel és szinte könnyekig hatódtam ettől a szeretettől...

2015. július 19., vasárnap
Újrarendeződés
Nehéz időszakot élünk. A testvérek számának növekedése ha nem is mindig tudatosan, de hatalmas indulatokat generál. Kapom a jeleket, leginkább Leó az, aki mint a legérzékenyebb láncszemünk, jelez. Előbb finoman, majd egyre durvábban. Fáradtak is nagyon, mert sokára alszanak el, hamar kelnek, Leó még úszni is jár minden nap, de pénteken egy olyan daccal találkoztam, ami mellett már nem hunyhattam szemet és foghattam a fáradtságra, végig kellett gondolnom és tennem valamit a változás irányába.
...és hogy mire jutottam. Leó Csillag. Akit a legjobban sajnálgatok magamban, hiszen Ő a legnagyobb "vesztes". Megtapasztalhatta az osztatlan figyelmet, jól el is kényeztettük picinek és ehhez képest óriási űrt hagyott benne a testvér születése, a második már nyilván nem akkorát, de a rá fordított idő, figyelem tovább csökkent. Ezt én úgy próbáltam kompenzálni, hogy nagyobb teret, szabadságot hagytam neki a játékra, a kiteljesedésre, mint a testvéreinek. (amíg Lehel picike volt, ez talán jól is volt így, de ahogy Ő is nagy lett, már nagyon egyenlőtlennek tűnik a felállás.) Jól példázza a helyzetet az itthoni játéktér megosztása, vagy meg nem osztása... Mivel elég irányító személyiség, meg itthon a legnagyobb gyerek is, ráadásul olyan játékokat kapott tőlünk, amik abszolút alkalmasak a rendelkezésre álló tér beépítésére, így a kicsik kiszorultak a játéktérből. Persze ha Lehel épp részt vesz(vehet) a játékban, Lorin egyelőre a szoba sarkában is el van (na talán már ez is a múlt:), de mi van, ha nem... :) Ez az egyik oldal. A másik meg az, hogy azt vettem észre, hogy Leó az, akire a legkevesebb figyelem jut. Ő az, aki mikor beszél, csak bólogatok, de nincs időm, energiám igazán figyelni sok esetben, Ő az, akit a legtöbbször szidok vagy felelősségre vonok, akit a legkevesebbszer dicsérek, vagy szinte soha és akivel a legkevesebb minőségi időt töltöm. ...és vajon miért csodálkozom, ha elindul egy önrontó spirál... Miért csodálkozom, ha Leó hirtelen úgy kezd hibásan beszélni mint Lehel, ha előszedi a cumisüveget (amit még neki vettem, de sose használtuk), kimossa és abból issza a vizet az ebédhez, ha "agyonpuszilgatja" Lorint, ha durva Lehellel és önző, ha egy-egy rákiabálásom után sírva fakad és megkérdezi, hogy vele miért nem vagyok olyan kedves mint Lehellel... Hogy nem jutott el hamarabb az agyamig, hogy ez a gyerek hiányt szenved valami létfontosságú dologból, a szeretetteljes odafordulásból. Amit nem, hogy nem enyhít a testvérei rovására is hagyott nagyobb szabadsága, de még rontja is a helyzetet, mert összekapcsolja a testvérféltékenység sztorival...
...és ami történt. Pénteken mikor lent voltunk, olyan dühös volt rám Leó, valami "semmiség" (a testvérei miatt meg kellett állnom, mert mindkettő sírt és nem tartottuk vele a lépést:) miatt (most értettem csak meg, miért talált ez elevenébe), hogy magából kikelve üvöltözött velem, de olyan indulattal, ahogy még sosem. Rászóltam, aztán letelepedtem az árnyékba Lorint szoptatni, majd elmentem az egy sarokkal odébb üvöltő Lehelemért (Ő csak fáradt volt:), közben Leó is mellénk telepedett, elszállt a dühe. Én nem szóltam hozzá, egészen addig míg fel nem értünk. Érezhette, hogy valami nincs rendben, mert nem vette zokon, hogy nem válaszolok az olyan kérdéseire, mint, hogy Ő is ihat-e gyümölcslevet stb... Gondolkodtam, majd arra jutottam, kezdjük a tér újrarendezésével. Mondtam neki, hogy borzasztóan viselkedett, ezért most egy időre elteszek minden kislegót, a legóvonatot is (nincs nap, amikor nem játszana vele). Természetesen dühös lett, de sikerült átfordítanom a dacot, mikor mondtam neki, hogy úgy látom nincsen jól és szeretnék neki segíteni, mert nagyon szeretem és azt szeretném, hogy jól legyen. Ez átment. Ettől kezdve már nem dühöngött.
Azóta eltűnt a kislegó, mindenki boldog, Döncinek van helye építeni, meg önállóan is játszani Leó mellett, Lorint nem kell folyamatosan monitoroznom, nem vesz-e a szájába valami apróságot, Leó pedig mintha lenyugodott volna.
Most akkor következhet a minőségi idő. :) Nagyon szeretem.

Címkék:
Dac,
Lehel issue,
Lorin issue,
Testvérek
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)