Fecsegő...

...épp Lehelt hámozom ki a kakis pelusból, ezért csak fáziskéséssel jutnak el hozzám Leó szavai, aki körülöttünk pörög közben...
"Mama, ez érdekes. Képzeld, amikor pörgök, mindig hozzád közeledek. Szerintem ez azért van így, mert az Úristen így csinált meg, amiért szeretlek."
:)

Lorinnal a 36. héten...

...is túl. :)
A héten jelenésem volt a kórházban az utolsó vérvételen, ami nem esett jól. :) és nem csak a korai kelés miatt, de az udvarig tartó (soha nem látott) sor miatt sem, ami háromnegyed órás sorban ácsorgást jelentett csak míg sorszámhoz jutottam... A legdöbbenetesebb az volt, hogy rajtam kívül minden kismama derűs és nyugodt volt, csak én bosszankodtam magamban. Lehet, hogy tényleg öreg vagyok már... :) Ma pedig a mostantól heti rendszerességgel történő orvosi viziten jártam, ahol megtudtam, hogy a vérképem tökéletes, átestünk az első CTG-vizsgálaton, ahol Lorin aludt (mit neki a túró rudi, amit direkt neki vittem, hogy mozgásra sarkalljam... :), viszont a nem egészen fél óra alatt két szép keményedést is produkált a pocakom... (Olyan ismerősen alakulnak ezek a jóslófájások, esténként van, hogy rendszeres, 10-20 perces keményedések is vannak már) Erzsike megrázta szegény Lorint, aki kisvártatva felébredt és mozgásba lendült, így mindenki elégedettségével zárulhatott a vizsgálat. Siklós most a terhességem alatt másodszor meg is vizsgált, a méhszáj még teljesen zárva van, Lorin feje lenn, minden rendben... Én pedig kezdek meggyógyulni a taknyosságból, már érzek némi erőt is a végtagjaimban és ha még nincs is nagy lendületem, de azért ma is tettem ezt azt, holnap pedig kimosom a babaruhákat és átrendezem a szekrényeket, hogy csak a Loriné legyen a pelenkázó komód... :)

Utolsó... avagy az idei nyár emlékére :)

Múlthéten csütörtökön voltam a gyerekekkel utoljára hármasban délelőtt, s ennek valamiért végig tudatában is voltam a nap folyamán... :) Azóta már megkezdődött az ovi, illetve hirtelen nagyon ősz lett, mert Lehel is én is betegeskedünk kissé... Az utolsó közös napunk viszont szinte ünnepien telt, a gyerekek irtó helyesek voltak, nem tudtam betelni velük, közben magamban pedig elgyászoltam a hármasunkat és a gondtalan szabad nyári napjainkat...
(Az Ő ünnepi hangulatukat pedig az fokozta, hogy délelőtt belebotlottunk egy légkalapácsba, amit váltakozva befogott füllel és nyitott szájjal néztek hosszúúúú percekig... :) Én meg épp Lacinak továbbítottam a képet, mikor egy idős néni rám szólt, megsajnálva szegény gyerekeimet, akiket gondatlan anyjuk a halláscsökkenés veszélyének tesz ki, csak mert épp a telefonját nyomkodja, hogy "nem lehetne máshol megállnunk, ez szegényeknek olyan hangos"... Haha, gondoltam, a szegény az én vagyok, meg a lányom a pocakban... majd megnyugtattam, hogy a fiúk kedvéért állunk itt... :)
A bal felső kisképen a hazatértünk után megkezdett darus munkálatok láthatóak (kissé sötéten). A bal alsó sarokban Leókám valószínűleg épp rekordot döntött, ugyanis miután megismertettem a "rekord" szó fogalmával, kitalálta, hogy bójából még biztos senki nem épített tornyot, így Ő most rekordot fog dönteni... Mellette egy délutáni alvás alkalmával arcába nyomódott keze látható, illetve eggyel arrébb a fatalpfás vasúti pálya... fent pedig néhány játszóterezés...
Köszönöm a nyarat is Csillagok! :)

Napsugár...

Mostanában egyre inkább össze vagyok vele nőve. Talán mindkettőnk miatt, én Lorin érkezése miatt sajnálgatom Őt magamban előre, Ő pedig ösztönösen jobban bújik és követel sokszor kizárólagosan engem. Még néhány hét és már nem Ő lesz a kicsi, nem Ő lesz az első, akihez szaladok, ha baja van... Remélem támaszt tud majd nyújtani neki Leó, illetve a kapcsolatuk, mert öröm nézni, milyen jó testvérek. Persze ebbe nyilván belefér, hogy néha "ölik" egymást, de többnyire remekül megvannak, Leóból pedig nagyon jó nagytestvér lett. Gondoskodó, beleérző, sokszor jobban érti mire van szüksége Lehelnek, mint én és hihetetlen jól tud vele kommunikálni. (A múltkor étteremben ettünk és a gyerekeknek olyat rendeltünk amiben biztosak voltunk, hogy megeszik... Lehel nem volt hajlandó hozzányúlni, a tányért is eltolta magától... Nem értettem, Leó rögtön mondta, hogy szedjük le a zöldség díszítőelemeket... és láss csodát, mind megette...:)
Sokat fejlődött a beszéde, lelkesen utánunk mond minden szót, de még csak mi értjük, vagy néha mi sem, mit akar, pedig szegénykém már mondatokban beszél. Elkezdte használni magára az Én-t, illetve mondja hogy Lehel, ("E-E"), közben pedig jelentőségteljesen a hasára üt. :) Kicsit emiatt is bánkódom, hogy fog Ő megbirkózni a sok rossz érzéssel Lorin születése után, mert, hogy az érzéseiről beszéljen, attól még nagyon messze van... Persze nyilván kis korkülönbséggel is születtek testvérek és megbirkóztak a feladattal... Csak ennek fényében olyan jó visszagondolni a hároméves Leóra, aki akkor már olyanokat tudott mondani, hogy "Ezt a Lehelt valahogy el kellene pusztítani..." :) Megnyugtató lenne Lehel szájából is valami hasonló... :)))
Elalvási, azaz elaltatási procedúránk is megváltozott, kap egy kis cicit, de már nem cicin alszik el (leszámítva a délutánt), hanem leteszem, melléfekszem és megfogom a kezét (gyakran mindkét kezemet elkéri...:) Egészen könnyen megszokta, egyszer volt csak nagy visítás (már a sokadik alaklom után), de akkor valószínűleg valami fájdalma is lehetett, mert másnapra betegedett meg szegényem... Ennek azért is örülök nagyon, mert úgy tűnik, Ő sokkal könnyebben alkalmazkodik az új helyzetekhez, mint Leó... (Vagy én vagyok sokkal következetesebb és bátrabb változtatni vele...) mindenesetre szükségünk lesz erre a tulajdonságára a jövőben... :)
Ez a kép pedig nagy kedvencem róla... :) Nézzétek például a szemeit... :) Elfogult vagyok tudom, de nekem gyönyörűséges.

Családi négyes...

Nem sok családi képünk van, ebben a felállásban valószínűleg ez az utolsó, mint ahogyan ez volt az utolsó négyesben töltött családi nyaralós kimozdulásunk is. :) Az utolsó augusztusi hétvégét és szeptember első napjait ugyanis láblógatással töltöttük, kicsit elmenekülve (de nem megmenekülve) a szeptemberi mókuskerék elől... Ha lesz időm, teszek föl még képeket...

Megy a hajó...

Szülinapi zsúr

Ma délelőtt szülinapi zsúrra voltunk hivatalosak, Leó ovis iker barátainál jártunk. :) Olyan jó Leót együtt látni játszani más gyerekekkel, mert sajnos szociálisan igencsak le van még maradva a korához képest. A játszótéren idegenekkel, kisebbekkel, akik épp el akarják szedni ami az "övé", igencsak goromba tud lenni és sokszor még arra is figyelmeztetnem kell, hogy beszéljen, ne nyávogjon, ha baja van...
Ehhez képest hatalmas kontraszt, hogy a barátaival mennyire kedves és készséges, nyoma sincs irigységnek és mindenképp csatlakozni akar, még úgy is, ha egyáltalán nem Ő irányít... (A trambulinban ugráltak, mikor is Ágoston megkérdezte tőle, birkózik-e vele, és bár Leó nem igen tudta mire is gondol pontosan a másik, készségesen igent mondott, és védekezőállásba ugrott... Erre Ágoston, aki jó másfél fejjel kisebb mint Leó, kérte, hogy Leó feküdjön a hátára, majd Ő ráugrik, Leó már csinálta is és engedte Ágostonnak, hogy "leteperje"... :)
Jól éreztük magunkat családilag... :)

Tádám! :)

Engedjétek meg, hogy bemutassam kedvenc cimborámat, a Kutyát!

A "szoknyám" mögül... :)

...mertek csak kukucskálni bátor Fiaink, amikor a szülinapi partin föltűnt egy kék hajú, piros orrú bohóc... :)

"Fontos kérdés... "

Este 22 óra+. Altatás. Hosszú percek óta néma csend honol a gyerekszobában, már nem mozog senki, én köztük fekszem, mindketten szorosan hozzám simulva, Lehel fogja a kezem és már épp Ő sem nyüsszög, már-már abban reménykedem, hamarosan alszanak, amikor Leó suttogása töri meg a csöndet:
-Mama, kérdezhetek valamit?
-Leó, majd ha Lehel már elaludt...
-De Mama, nagyon fontos lenne, és rövid is...
-Mondd...
-Mikor találták föl a Legot?
:)