Felvonón

Leó "házikó"! :)

Leó a kék. :) Egyébként pedig aki nem tudja mi az a pizzaszelet, mert még sosem evett, a sípályán "Háztetőt" kell csinálnia a lábával... :)

...jut eszembe...

Néhány fontos dolog természetesen kimaradt a "Lehel 11 hónapos" összegzésből. :)
Nem emlékszem a tanulmányaimra, hogy mikor is jelenik meg az "inter-szubjektivitásnak" nevezett jelenség, aminek egyik dimenziója az "inter- attencionalitás", azaz megosztott, vagy közös figyelmi fókusz, vagy valami hasonló... :) Arról ismerszik meg a jelenség, hogy többé már nem a kinyújtott mutató ujjunk végét nézi, ha mutatunk neki valamit, hanem arra néz, amerre mutatunk... :))) Sőt, Lehel már saját maga is mutat dolgokat néhány napja... Ma pl. begurult valami a kanapé alá és lelkesen mutatott nekem az eltűnt tárgy felé némi "eeee" kíséretében. :) Néha pedig az ég felé mutat, de azt nem árulta még el, hogy ennek valamiféle transzcendenciára való utalás, vagy egyszerűen csak a mozdulatsor begyakorlása a célja... :)
Ami nagyon Leheles és kimaradt, az a kapcsolódása a családhoz. Olyan más, mint Leó ebben a korában. Vagy csak mert második, vagy mert mi is mások vagyunk, vagy mert Ő más, vagy az összes együtt... mindenesetre vagyok neki én, mint a víz és a levegő. eddig ez rendben is van, Leónál is így volt. De míg Leónál utánam egy nagy szakadék volt és csak jóval később következett Laci, addig Lehel majdnem annyira erősen kötődik Leóhoz és Lacihoz, mint hozzám. Sőt, Lacit különösképpen szereti! Olyan jó látni, hogy amikor este hazaér Laci, Lehel többször fülig érő szájjal mászik oda hozzá és bújik az ölébe...
Tegnap este pedig megmértük és 11,81 kilót mutatott a mérleg. Nagyon erős vagyok, hurrá! :)

Utoljára "csakhónapos"

11 hónapos lett a "Picike", aki érzésre jóval 11 kiló felett van már és mostanában ráadtam a másfél-két éves méretű ruhákat, amik nem mondhatom, hogy lötyögnek... :)
Egyre kevésbé baba és egyre inkább kisgyerek már Ő is. :)
Utánoz. :) Evés után megtörli a pofiját, füléhez tartja a telefont, szakszerűen kalapál a kis piros kalapáccsal, brümmögve autókat tologat.
Játszik. Mindig, mindenhol, mindennel... és ha valami érdekeset talál, boldog mosollyal hozza és nyújtja annak, aki épp a szíve csücske. (Általában nekem, de ha Leó is jelen van, akkor neki, most pedig Nagymamának, aki a legújabb szerelem! :)))
Dobál... mindent, ami a kezébe kerül. Persze csak a hangja kedvéért, mert az vicces. :)Azért az elképesztő, hogy egy kisebb fajta pöttyös labdát miután hatalmas tenyerével átfogta, egy kézzel a háta mögé lendíti, és akkorát dob, mint egy kisebb óvodás... :)
Fölmászik... :) a trambulinra, vagy az alacsonyabb kanapéra. Bár a lemászással még gondjai vannak, ilyenkor nyüszít egyet és nyújtja a kezét, vegyem le. Egyébként pedig kisszéket tolva maga előtt lépeget, már sima felületek mellett is föláll, bútorok mellett oldalaz, állásból fenekére huppan. :)
Dühbe gurul... ha valami nem sikerül! :) Ha egy ajtót nem tud kinyitni, vagy beszorul a lapát a komód alá és nem tudja kihúzni. Ilyenkor az erőlködéstől vörös fejjel kiabál. Azt hiszem, akaratért neki sem kell kétszer sorba állnia... :)
Muzikális... Szereti a zenét, de bármilyen zenei hangra, vagy csak épp egy kopogó ritmusra dülöngélni kezd jobbra balra, vagy ha épp ácsorog,úgy egész testtel táncol. Az autóban pedig újabban ha fáradt nem elalszik, hanem keservesen sír, mondhatnám kifulladásig, de sajnos nincs kifulladás, nagyon erős gyerek, jól bírja szusszal. Tegnap egy ötven perces autóút negyvenedik percében (amit végigüvöltött) jutott eszembe a rádió, mint opció... Lehel amint meghallotta a zenét, abbahagyta a szívszaggató sírást és előbb nagy szemekkel körbepislogott, majd békésen elszenderedett... :)
Érti már, hogy "hol a labda?", lapát, kacsa, telefon, maci... sőt, néha olyan, mintha egyes egyszerűbb szavakat megismételne... de ez biztosan nem így van, csak olyan mintha... :)
Mosolyog... még soha nem láttam ilyen kedves és jóságos mosolyt!
Eszik is... ki gondolná, de olyan, mintha két pocakja volna... (mondjuk a mérete alapján simán elfér két bendő is odabenn...) ugyanis az egyik pocak csak az anyatejé, két óránként megürül... a másik pedig az egyéb ételé, ide is utántöltést vár két-három óránként. :)
Újabban sírva alszik el. Eddig cicin elaludt, ha fáradt volt, de most vagy egy hete nem megy, miután jóllakott, föláll, vagy elmászik :) és ha megpróbálom ölbe venni, ringatni, megfeszíti magát és üvölt. De mégiscsak ez az egyetlen módja az altatásnak, bár alig bírom el, olyan erővel feszíti magát ilyenkor. Néhány keserves perc után azonban mégiscsak bekapja a cicit és a következő percben pedig már békésen szuszog. Az éjszakákat inkább hagyjuk... mert itt a végén inkább valami szépet írnék még. :)
Mondjuk azt, hogy Ő a legédesebb nagypocakos angyalpofi, aki nyálas puszit ad az arcunkra, harapdál ahol ér, most pedig fölmászott rám, mert éhes és most amúgy is Ő következik... :)))
Képeket hamarosan!

Gyereklogika

Leóval vitázunk, vajon az új (pedálos!) bicaját lenn merjük-e hagyni a tárolóban, vagy vigyük-e föl a lakásba. Tegnap Ő még a lenn mellett voksolt, mondván "ebben a házban csak jó emberek laknak Mami", de az én bizalmatlanságom úgy tűnik átragadt rá (hogyan neveljük bele a gyerekbe a paranoiát :), mert ma fordult a kocka és én akartam lenn hagyni, Ő meg biztonságban tudni fönn. Végül lenn hagytuk és hozzákötöttük az én bicajomhoz. Ez Leót is megnyugtatta, de mint kiderült nem a kötés miatt:
"A nagybicikliket nem szokták elvinni, ugye Mami?" :))) A logika szerint tehát egy kisbicó a nagy mellett tökéletes biztonságban van... :)))

Lehel lábak

Néha rám tör a felismerés, megy az idő... :))) és Lehel egyre nő és csak nő és csak nő... és a végén a cukorfalat kalácska lábacskák 45-ös méretűre nőnek és eltűnnek a kis sonkák, amiket olyan jó gyurmázni... Na ilyenkor levetkőztetem a gyermekem és gyorsan csinálok egy-két fényképet... :)

Leó a lejtőn... :)

Leó tegnap reggel debütált a síiskolában. :) Nagyon cuki volt, amellett pedig koncentrált, lelkesen követte az utasításokat és mondhatom, ügyes is volt. Egyetlen bánata, hogy még nem csúszhatott föntről... :) Majd ma. :)

Kis Balerinánk... :)

Vérző szívvel nem teszek közzé most egy videót, amin Leó és Lehel együtt játszik, Lehel feláll közben a kanapénak támaszkodva és végigsikongat és gagyarászik tőle nem megszokott élénkséggel... :) ugyanis a videó egyetlen szépséghibája, hogy nem jól tartottam a telefonomat, így 90 fokos fejdöntést követelne az élvezetes megtekintése... :(((
Viszont mégiscsak posztolnom kell a fent látható kecses kis Buddha mai teljesítményét. Nagyjából egy hónapja felállt, (lásd lentebb:) egy fénykép erejéig, azóta mellőzte ezirányú törekvéseit. A hétvégén viszont egyre többet és egyre több minden mellett gyakorolta az ácsorgást. Ma pedig, mint aki mindig is ezt csinálta volna, olyan természetességgel tolta maga előtt a parketten Leó egyik kisszékét és lépegetett utána. Így tett meg legalább 3-4 métert, tovább is ment volna, de a szék megakadt... S ha a szék meg nem akadt volna, az én mesém is tovább tartott volna... :)

Kis Piktor

Napok óta mondogatja, szeretne festeni. Itthon ezidáig nem nagyon csináltunk semmi kézművességet. Én magam nem vagyok ügyes, bár van, aki a családban ügyes kezű, de Leó ezidáig nem mutatott túl nagy lelkesedést a gyurmázás, a festés, a rajzolás, a nyomdázás iránt. Néha elkapta a hév és alkotott valamit a semmiből, ezen mindig meglepődtünk, de aztán újra hónapokig semmi. Most viszont kitartóan kérlelt, így tegnap elmentünk együtt és beszereztük a kellékeket (mert még vízfestékünk sem volt itthon, senki ne kövezzen meg...:)
Délután alvás után még uzsonnázni sem akart, csak hogy minél hamarabb festhessen. Fél öt körül kezdte és negyed hétkor állt föl az asztaltól (leszámítva, mikor kimostuk az ecseteket és kicseréltük a vizet). A köztes időben pedig elmélyülten koncentrálva alkotott. Szeretem nézni, ahogy ilyenkor belemerül és odaadóan dolgozik. Precíz, pontos, de mégsem lassú, ahol lehet lendületes, ahol kell óvatos, így a széleknél alig csúszott ki, középtájon meg látszanak a lendületes vonások... Szinte végigpróbálta az összes színt, de legjobban a piros fogyott... :)))
Hajnalban fölébredt, átszaladtam hozzá, egy "nagyon álmos vagyok még mami, alhatunk még?" után visszahajtotta a fejét a párnára, megfogta a kezem. Egy perc is eltelhetett, már azt hittem alszik, mikor kipattantak a szemei és friss hangon mondta a semmiből: "Nagyon szeretek festeni!" majd lecsukta a szemét és aludt tovább... :)
A képek ma készültek, ebéd előtt még volt fél óra, hogy újdonsült szenvedélyének hódoljon a művész úr.

Téli szünet

A folyamatos betegeskedés kimerítette az energiáinkat. A gyerekekét is meg a miénket is. Szeretnénk most egy hosszabb lélegzetvételnyi szünetet, amikor nem kell gyógyszer, nem kell orrszívó, nem kell éjszakai műszak, amikor kicsit fölpillanthatunk és észrevehetjük, hogy de jó is nekünk.... :) mert mostanság (és már elég régen) minden napunk a túlélésről szól és így nem lehet huzamosabban élni. vagy legalábbis minek. Nos, ezért úgy döntöttünk, hogy Leó most kap egy hosszabb téli szünetet az oviból, és legközelebb áprilisban megy majd. Addig meggyógyulunk, megerősödünk és lejátsszuk a játszmáinkat, mert most újra nagyon dolgunk van egymással... :)))
Kicsit szomorú vagyok, hogy meg kellett hozni ezt a döntést, mert olyan jó neki az ovi, olyan jó, hogy rajtunk kívül tartozik még valahová, ahol szeretik és ahol (kis túlzással ugyan, de) vannak barátai is... :) De a mérleg másik serpenyőjében nyomósabbak az érvek. Így szünetelünk. :) Remélem jó lesz! :))