Leó rajzol

Már régóta tud gyönyörű köröket (vagy ahogyan Ő mondja O-betűt) és egyeneseket rajzolni, de csak mostanában kezd ráérezni az ízére. Kombinálva a két ismert formát, csak a képzelet szabhat határt az alkotásainak... :) Ha rajzolt egy ákombákomot, eddig megkérdezte a felnőttektől, "e mi?". A leleményes válaszokon aztán együtt nevettünk. Mostanában viszont Ő mondja meg, mit rajzolt, "Mami gyere nézd meg, milyen szépet rajzoltam!" "és mi ez, Leó?" Mire jön is a válasz, általában az alábbiak közül valamelyik: napocska, repülő, alma, TV, iPad, Tv-t/iPad-et néző bácsi... :) Képeinken pedig az első napocskát és repülőgépet fedezheti föl a figyelmes olvasó. :)

Leó és az igeidők

Kezdetben vala a Most. :) Azóta pedig sok víz lefolyt már a Dunán és Leónak mostanra szavai is vannak rá, hogy kifejezze a történések időbeliségét. Leginkább háromféle szót alkalmaz, a jelenre vonatkozóan a "most", a múltra a "tegnap", a jövőre pedig a "holnap" szavakat. :) Így aztán mindegy, hogy valami ténylegesen tegnap, vagy egy hónapja történt-e, neki az "tegnap". :) Így keletkeznek a következő mondatok: "Ezt itt hagyom, majd holnap (értsd: ha hazajövünk a játszóról) megtalálom." :) Ritkán, de előfordul, hogy összekeveri a holnapot és a tegnapot: "Ez az étel holnapról megmaradt." :) ... és mindezt rendkívül tudálékos gesztikulációval kísérve magyarázza... :)))

Sötétben

Néhány hete vettem észre, hogy Leó fél a sötétben. Nem túl erős még ez az érzés, de már többször előfordult, mikor kiküldtem pl. a fürdőszobába a fellépőjéért, nem indult, csak ült és nézett rám. Illetve, "Nem, Mami", azaz, hogy menjek inkább én. Csodálkozva kérdeztem, hogy miért nem akar Ő menni, (eddig mindig elsőre ugrott), mire Ő: "Sötét van." "Kicsit félek." Persze ha felajánlom, hogy menjünk együtt, máris jókedvűen ugrik. Tegnap este, mikor a játszótérről hazajöttünk (és már sötét van ilyenkor, ó borzalom!), szokás szerint előrerohant a nappaliba, majd megtorpanva így szól: "Hoppá! Sötét van. Mamiiiii!" De este az elalvással, illetve éjszaka nincs probléma, persze természetesen még mindig nem egyedül abszolválja a nevezett programpontokat. :))) Kicsit fura ez, mert a szakirodalom szerint a sötéttől való félelem szinte soha nem kezdődik három éves kor előtt, hiszen ez már egy szimbolikus félelem, (a sötét, mint a szeparáció szimbóluma okozza a szorongást) de állítólag van egy olyan összetevője is, hogy a gyerekek attól is tartanak, hogy a sötétben nem mozognak olyan ügyesen, és emiatt megüthetik magukat... Így vagy úgy, Leó ha nem is nagyon, de fél a sötétben. Nagyfiú. :)

Röviden

Leónak tegnap újra levágtuk a haját, most először tűrte igazán jól, könnyek és tiltakozás nélkül... Elképesztő, hogy mennyire pasisan hiú ez a miniférfi... Ki gondolná, hogy egy ilyen rémséges művelethez, mint a gépi hajvágás, mindössze néhány kulcsszó kell, hogy együttműködésre nyerjük a fiatalembert... mint példáil: "csinos nagyfiú leszel", vagy hogy "nézheted közben magad a tükörben" :)))) De tény, csinos nagyfiú lett.

Méhecskéim :)

Én magam nem vagyok egy konyhatündér, de úgy tűnik, jó hatással vagyok a körülöttem élőkre ebből a szempontból (is)... :) Képünkön a szorgos méhecskék szerepében Apa és Fia tüsténkedik, hogy kenyeret süthessenek az anyakirálynőnek, aki ezalatt a kanapén növesztgeti pocakját... :))) (na jó nem, én épp akkor vacsorát sütöttem a méhecskéknek... :))) Viszont gyönyörűek lettek a kenyerek és Leó szerint is finomak, ami nem is kis dolog, tekintve hogy kenyérről van szó... :)

A mi autónk...

Nem, nem a mi autónkról szól most ez a poszt természetesen, hanem Leóról, aki az utóbbi időben kezdte hibátlan kontextusban és értelemben használni a "mi" "miénk" szavakat... :) Különösen Lacinak volt ez szívet melengető, mikor az autót Leó mostmár nem mint Api autóját, hanem a "mi autónk"-at emlegeti... :) Arról azonban még továbbra sem sikerült senkinek meggyőznie, hogy Ő nem "te", (ahogyan önmagát hívja), hanem "én"... :)

Kicsi Kincs

Megérkezett közénk legkisebb Kincsünk! :) Bár még alig egy centiméter, szívecskéje máris szaporán ver és igen egyértelmű jeleket küld arról, hogy IGEN, ITT VAGYOK! :) Ma voltunk dokinál, mindent rendben talált, egészen pontosan 7hetes és 1napos ez a pici kis Élet. Kerestük a szívdobogást és amikor megláttuk, elöntött az a nagyon ismerős érzés amit immáron harmadszor érezhetek. Jó... :)

Leónak pedig csalhatatlan antennái vannak. Nem érti még, csak érzi, valami nincs rendjén mamival... Tegnap kicsit síróssá vált a hangom egy szóváltás után, mire Leó felkapta a fejét és megkérdezte: "Mama, miért elszomorod?" "Mi a baja Mama?" Leesett az állam... Szegénykém mindig elképed, mikor körbe-körbe szaladgálva keres a lakásban, én meg a kanapén fekve szólok neki, itt vagyok... :) Remélem hamarosan energikusabb leszek és az újonnan kialakult undor-ráncaim is elhalványulnak idővel... :) A mai mérések eredménye pedig: Leót 99cm magasnak mértük reggel, azaz pont egy centi hiányzik még a méterességből. Délután az a hiányzó 1cm-ünk is meglett, no ha nem is Leót gyarapítja... :)))

Halló, itt Leó beszél! (Apa írása)

Hát ez is elkövetkezett. Juditot hívva Leó vette fel a telefont, és többek között elmesélte, hogy egy-kettő-három-nyolc-kilenc-húsz gyertyát gyújtott ma meg. (Persze csak elképzelt gyertyákat.)

Nagyon jó érzés, hogy ha távol is vagyok, tudunk majd beszélgetni a fiammal. :)

Pá-pá "Bumija"

A játszóterünkön van egy hatalmas gömb alakú kötélmászó, aminek a tetejéről indul egy csúszda. Eddig mindig sikerült Leót lebeszélnem a felmászásról, most nem ment. Pedig nem egyszer láttam már "fennakadva" Leótól idősebb gyerekeket is, ahogyan se tovább, se vissza nem tudnak mászni és még segíteni sem tud nekik a szülő, mert felnőtt képtelen átverekedni magát a szűk lyukakon és levenni sem egyszerű az ijedtségtől dermedt csemetét... Így aztán igyekeztem a bokájánál fogva visszatartani és jobb belátásra bírni. Mikor nagysokára elindult lefelé, rájött, hogy nem megy olyan könnyen, mint fölfelé, mert nem találta a támasztékot a lábával. Megijedt és azt mondta tisztán érthetően kétszer egymás után: Félek, félek! Én megfogtam, levettem és csak sok perc után döbbentem rá, mi is hangzott el...
Meghatódtam...
Egyrészt, mert megsirattam magamban a szívünknek oly kedves "Bumija"-t, ami ilyen kontextusban olyan sokszor hangzott el eddig Leó szájából...
Másrészt mert tudom, milyen nagy dolog ez a néhány betűs szó... A helyzet komolyságához illőn szakmai zsargonnal szólva nem kisebb dolog történt, mint egy belső érzelmi állapot felismerése és megosztása... ejha... :)) Mondtam már, hogy nagyfiú? :)))
(és a kép csak illusztráció, a stadtparki játszó sajnos nem a "mi játszónk" természetesen... :)

Nagyfiú

...vagy ahogy Ő mondja magáról, "nafijú". :) Olyan gyorsan változik az arca, a tekintete, hogy meg kell állnom mellette nap mint nap és magamban újra bemutatni magamnak, Igen, Ő Leó, a Fiam, a Nagyfiú. :) Fára mászik (a minap úgy kellett fejmagasságból leszednem, hogy innen aztán ne tovább...), egyedül veszi fel a gumicsizmáját, igazi nagyfiús hisztirohamokat produkál, ha valami nem úgy és akkor történik, és mindent EGYEDÜL akar csinálni... :) A lakásunk egész nap a "Nem, TE!" (azaz nem, ÉN!) kiáltozásaitól hangos... :) Próbálok elég teret engedni neki, azaz eleget lehetetlen, mondjuk inkább úgy, hogy csak ott szabok határt, ahol már nagyon muszáj... Érdekes módon bizonyos esetekben ilyenkor meg lehet vele beszélni a miérteket és aztán együttműködik. Nagyfiú. :) Mégis látom benne az összes arcát születése pillanatától. Egyre inkább hasonlít magára, azaz egyre inkább látom letisztulni a Leó-arcot... :) Ki érti ezt? :))