
Éjszaka kettőkor 10 perces fájásokra ébredtem. Nem voltak erősek, de szorgalmasan ismétlődtek. Lacit nem ébresztettem föl, mert sejtettem, hogy hosszú lesz még a nap, csak az órát lestem, rendszeres-e, az volt. :) Fél négy körül már Laci is fölébredt, megbeszéltük, hogy lassan kezdjek el készülődni, ráérősen de elindulunk. Azért sem siettünk, mert reggel 7-re volt időpontunk a kórházba ctg-re, kellemetlen lett volna, ha 5re bemegyünk és hazaküldenek, nyomát sem látva szülésmegindulásnak. Így aztán 6körülre értünk a kórházba, útközben már volt, hogy 5-percenként jöttek az összehúzódások, de aztán újra visszaállt 10percesre. A kórházban megvizsgáltak, már 5cm-es volt a méhszáj. Egy "gyors" ctg, no meg a vénás antibiotikum és máris magunkra hagytak. Jó volt így magunkban, eleinte még tréfálkoztunk, beszélgettünk, aztán ahogy egyre erősödtek a fájások, már beszélni se nagyon beszéltem, csak a szemem villanásával intettem Lacinak, hogy mit ne és mit igen... :) 10 óra körül Siklós javaslatára történt egy burokrepesztés, innentől fogva még intenzívebb lett a folyamat. Dél körül már nagyon erős tolófájásokat éreztem, de még tartottam, mert még nem tűnt el a méhszáj. Fél egy környékén megjött a hangom, mire Erzsike be is jött, mondván, hogy nagyon jó hangokat hall. Megvizsgált, de még mindig volt egy pici méhszáj, azt mondta, a következő fájásnál nyomjak, így tettem, mire Ő, mostmár jöhet a baba! Siklós is előkerült, még egyszer tartottunk egy főpróbát, elmondta, mit hogyan csináljak, majd jött is a következő fájás és élesben is kipróbáltuk. Ez a kitolási szakasz felüdülés volt az utolsó egy óra után, éreztem, ahogy Leó halad kifelé, szépen lassan, de igen határozottan! :) Siklós meg Erzsike fantasztikus volt, mindeddig jelen sem voltak, de most szinte úgy tették a dolgukat, hogy a legtermészetesebben "simultak" bele a mi tempónkba. Siklós pontosan tudta, mikor fogy el a levegőm, szerintem együtt lélegzett velem... :) Talán a harmadik nyomás után már kint volt Leó kis barna buksija, aztán a következőnél már Ő maga... Azonnal rámtették ezt a pici lényt, egy törölközővel takarták be. Mindkettőnknek kellett egy kis idő, mire fölocsúdtunk, mi is történt... Az egész olyan hihetetlen volt, hogy még napok múlva is beugrottak ezek a képek és az a hihetetlen jóérzés, megkönnyebbülés. Az igazság az, hogy én nem is emlékszem, sírt-e, vagy kiabált-e Leó, csak néztem a gyönyörű buksiját, a kis kezeit, éreztem a kis testét a hasamon és nem tudtam elhinni, hogy ennyi, hogy így is lehet... Aztán elvitték (Laci persze folyamatosan Leó nyomában volt :) megmérték, felöltöztették és visszahozták és még egy órára újra magunk maradtunk, hármasban... Újra család lettünk. Olyan hálás vagyok, hogy megtapasztalhattuk ezt a csodát!





.jpg)
.jpg)



.jpg)



