Csütörtök.
Talán az egyik legnehezebb nekem a szülői feladatokból, a döntés...
Dönteni óvodáról, iskoláról, sportról, nevelési elvekről és gyakorlatról, miegymásról... Most éppen terápiás javaslatok közül kell választanunk. úgy, hogy a két orvos nemcsak a terápiát képzeli homlokegyenest másképp, de még a diagnózis sem azonos. Az egyik, tüdőgyulladást, fülgyulladást és torokgyulladást állapít meg és egy erős antibiotikumot ír, a másik (24 óra elteltével) tisztának hallja a tüdőt, a fület sem látja gennyesnek, csak borogatást és homeós bogyót javasol. Már épp fellélegzek, milyen jó, hogy mégsem kell antibiotikum (hozzáteszem, nem vagyok megrögzött ellenzője), mire két órán belül 39-40 közötti lázra vált a hőemelkedés... Kaparom a falat, de nem csillapítom, helyette autóba pakolom a beteget és elhurcolom egy oviból testvértbegyűjtő körre. Hazaérünk, itatom, 3 órát alszik, majd lejjebb megy magától a láz, most játszik, jobban van, várjuk haza Lacit, aki hazafelé beugrik a gyógyszertárba, hogy a közben kikevert borogatós krémet hazahozza. Ő egyébként hajlik az antibiotikumra, mivel 10 napja beteg Lehel, én most valamiért újra hajlok a szelíd gyógymódra, bízva Lehel erőiben, meg az anyai megérzésemben.
Péntek.
Délben ismét 40 közeli láza lett, majd fél egykor elkezdett csillapíthatatlanul sírni. Csak hurcoltam az ölemben, Ő meg sírt és könyörgően kiabálja, hogy Mama, Mama... Próbáltam nyugodt maradni, de csak azt vártam, érjen haza Laci (aki a Gondviselőnek köszönhetően haza kellett hogy jöjjön az itthon hagyott telefonjáért), és kicsit átvegye Szegénykét, míg kikeverem az antibiotikumot. Nem akartam már semmilyen szelíd gyógymódot követni, csak vádoltam magam, miért nem adtam be előbb, csak azt akartam, hogy legyen végre vége a szenvedésének. Bevette a gyógyszert, lázat azért nem csillapítottam, elaludt és újra láztalanul ébredt. Este a fájlalt fülében hatalmas mennyiségű fülzsír színű trutyit találtunk. Akkor még csak tipp volt, másnapra, mikor véres volt a váladék már bizonyosság, hogy kifakadt a füle. Többet nem lett lázas, se hőemelkedése nem volt.
Szombat.
Boncolgattuk a történéseket, mi lett volna ha... Végül, mivel nem tudtuk, mit kell ilyenkor tenni, felhívtuk az ügyeletet, akik azt mondták (mást nem is mondhatnak telefonon), hogy menjünk be vele. Fül-orr-gége ügyelet, ahol egy szimpatikus doki halál nyugalommal megnézi, majd közli, nagyon szép a füle, már most alig látszik a heg, teljesen elmúlik 10 éves kor alatt, semmiféle maradandó károsodást nem okoz és hát így volt ez régen is... Ha most kezdtük el szedni az antibiotikumot, az bizonyos szempontból már felesleges, de ha már szedjük, úgy szedjük be az egészet.
Hétfő.
Visszaviszem kontrollra a doktornőnkhöz a három gyereket (a harmadik csak kedvtelésből jön, mert minket jobban "kedvtel" mint az üres lakást...:), két órát várakozunk odakinn, míg ránk kerül a sor, a doktornő némi rángást produkál, amikor Lorin a vizsgálat után sírva fakad, gondolom már nagyon fáradt volt (legalább annyira mint Lorin), majd közli, Ő nem tudja megmondani, hogy repülhetünk-e (két nap múlva tervezzük ugyanis), azt sem, hogy van-e lyuk a fülén még vagy nincs, egy kis fülzsírt lát, meg egy kis folyadékot a dobhártya mögött. Meg a bal tüdőn egy kis érdes légzést, mielőtt "átlélegezte volna". Utána tiszta. Tájékoztatom, hogy a jobb tüdején volt (?) szerdán a gyulladás, a fülében amit lát az pedig alvadt vér. Vállat von és visszaküld az ügyeleten lévő dokihoz.
Tanulság.
Biztos mindenkinek van ehhez hasonló, sőt még szörnyűbb kálváriája, az egészségügyben bolyongva beteg gyerekével. Találni kell egy Embert, az Emberünket, akiben bízunk. Meghozni a döntéseket, ami a Sajátunk. Csak miénk a felelősség. Fel kell nőni hozzá. Egyébként pedig hiszek ebben a borogatós, nem lázcsillapítós úgynevezett "szelíd gyógymódban". Meg az Őrangyalokban. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése