Nagylelkű...

Történt ma, hogy a délutáni alvásból mindketten csaknem egyszerre, csaknem egyforma "IGEN ERŐS" nyűgösségi szinten ébredtek. Egy ideig sírdogáltak a gyerekszobában, próbáltam szoptatni Lehelt a kis fehér IKEA-ás fotelban, ami szűknek bizonyult hármónknak, így javasoltam, menjünk ki a kanapéra, ott senvedjünk tovább... :) Igen ám, de mindkettő csak és kizárólag rajtam óhajtott "kivivődni"... Nem volt szívem egyikkel sem keménykedni, így aztán bal csípőre a 18 kilós, jobb csípőre a 12 kilós (áprilisi adat:) (bár utólag lehet inkább fordítva csinálnám... és hajrá. (...) Este mikor Leót altattam, a szokásos mese közben ahol mindig az aznapot mesélem neki el, azért pedagógiai célzattal ennél a kivivős résznél a lehető legkönnyedebb stílusban félvállról hozzátettem, hogy egyszer meg fogok rokkanni... Úgy tűnik talált, süllyedt, mert a következőt fűzte hozzá, miután tisztáztuk mit is jelent pontosan a megrokkanás... " Mama, ha legközelebb mind a ketten bent sírunk és nem akarunk saját lábon kimenni, akkor engem ne vegyél majd föl, én majd kimegyek sírva." Mondom én, hogy nagy szíve van... :)))