Az ár...

...amit fizetünk Laci kéthetes távollétéért, hogy Leó visszalépett úgy 15-16 hónapos kori mamiba csimpaszkodó önmagába... Szegényemet nem értettem, még Nyíregyházán kezdődött, iszonyú nyűgösséggel, horror éjszakával, semmi sem jó érzéssel, illetve hogy MINDENHEZ, még a lépkedéshez is rám van szüksége, ilyenkor ugyanis belekapaszkodik az egyik combomba és úgy "haladunk" a lakás A pontjából a B-felé... és ez még a jobbik eset, mert általában erre sem hajlandó, csak az nyugtatja meg, ha felveszem és úgy járkálunk... Pszichológusság ide vagy oda, jó néhány napnak el kellett telnie, mire ráeszméltem, mi a baj. A megoldás persze továbbra sincs a kezembe, de így, hogy értem, a kétségbeesetten markolászó kis kezek és az IGAZI könnyek "Mami Te nehogy elmenj!" jelentését, könnyebben viselem és cipelem ezt az óriáscsecsemőt. :) Pár napja pedig mintha csillapodna is ez a hullám, már félig-meddig visszatért az én jókedvű kisoroszlánom, csak a szeparációt nem viseli jól, azaz sehogyan sem viseli...