Leó mostanában olyan, mint egy zabolátlan kiscsikó. És ez nekem új. Legalábbis az intenzitás és a gyakoriság. Mert picike korában nyugodt és türelmes volt. Újabban pedig, főleg ha van némi el nem égetett energiája, (és mivel rengeteg van neki, néha nem elég az ébren töltött órák száma az elégetéséhez) elkapja a gépszíj és ugrál, pörög, dobálja magát és sorra veszi a rosszcsontságait. Ilyenkor egy "Nem" csak olaj a tűzre. Az első néhány másodpercben még meg lehet állítani a dominót egy kis tereléssel, vagy játékkal, de aztán az időkapu bezárul és többé semmi nem jut el hozzá, se szépszó, se terelés, se játék, se dühös kiabálás. Így aztán ha épp valami dolgom van és elszalasztom az időkaput, annak kiabálás és káosz az eredménye, illetve mellékesen valamely berendezési tárgynak a megsemmisülése vagy visszafordíthatatlan károsodása. Utálok kiabálni, egyrészt mert tökéletesen felesleges, másrészt mert közben szánalmas eszköztelen idiótának érzem magam. Drága Kisfiam! Most van az, amikor Te nagyobbat változtál, mint amivel lépést tudok tartani! Közben persze érzem, hogy napról napra edzettebb leszek és talán egyre jobban csinálom, de tény, hogy kicsit le vagyok maradva... Igyekszem fölnőni Hozzád! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése