Fiúk...

Ma este bementünk "ellopni" Apát az irodából, mert holnap hajnalban nyaralni indul a család! :) A Fiúk rögtön helyet is foglaltak és munkához láttak, amíg Laci elintézte a dolgait. Szeretjük ezt a képet nagyon...

Titokban olvasni tanul... :)

Apa! Nem látok semmit...

Tatai Patara

Az elmúlt hétvégén ellátogattunk a török időket megidéző Tatai fesztiválra. Mivel a programpontok között szerepelnek a korabeli ruhák, fegyverbemutatók, komplett csaták, sőt a legnagyobb attrakció maga a kapuberobbantás, sejtettük, hogy a Fiúk élvezni fogják, hát nem csalódtunk. Nagyon jó hangulatú fesztivál volt, mesés helyszínen, érdekes és látványos programokkal, finomságokkal és persze az elmaradhatatlan játékdömpinggel, de a kínálat itt inkább a fából készült harci eszközökre korlátozódott... :) Remekül éreztük magunkat, azóta itthon is csatásat játszunk reggel-este... Jövőre feltétlenül visszamegyünk! :)

Alszanak...

Általában a köztük lévő párnák helyén fekszem én. :) A párnák arra hivatottak, hogy megakadályozzák, hogy Leó (aki forgószél módjára alszik) fejbe rúgja Lehelt.

Kicsilány...

Pénteken voltunk a kórházi ultrahangon, amire sajnos Laci nem tudott bejönni, mert épp Lehelnek támadt sürgős üvölthetnéke, velem meg a TAJ-kártyámat kerestették a kétperces vizsgálat közben(!), így csak korlátozott számú pillantást sikerült vetnem a monitorra, a körülmények miatt azt is csak kissé zaklatott állapotban, mert úgy vártuk már, hogy láthassuk Pöttömkénket és erre tessék... Végül aztán a doki közölte "hibátlan", majd kérdésemre kijelentette, kislány. Illetve odavetette, a monitoron még épp megjelenő kis arcocskájáról csinálhatok egy képet, ha szeretnék. Így elkészült Pöttömke élete legrosszabb fényképe, nekem mégis olyan nagyon kedves és gyönyörű... :)))
De persze a bosszankodásnak helye nincs, hiszen minden rendben vele és ez volt a legfontosabb! A mérések szerint 20 hetes, 5 napos volt pénteken, ami 6 teljes nappal több, mint az első UH becslése... Ez nekem kicsit soknak tűnik, hát vagy nagy babánk lesz, vagy hamarabb jön majd néhány nappal. Részemről ez utóbbit támogatom. :)
A mozgolódások gyakoribbá váltak, ha figyelek rá, vagy beszélek hozzá, a nap szinte bármely szakában tetten érhetőek a finom puha kis tornagyakorlatok odabentről. Tegnap végre Laci is elcsípett belőlük kettőt! :)
A névadás pedig rekord idő alatt sikerült, nem is csoda, hiszen 5 éve már, hogy mint egy mantrát ismételgetjük magunkban, ha lányunk lesz, Lorin lesz... :) Így hát fogadjátok szeretettel Ujvári Lorint, a legkisebb kicsi lányt! :)

Hajgumik, csattok, pónik, rózsaszín...

...és még sorolhatnám, mennyi minden lesz másképp ezután, ha tényleg igaz, amit Siklós csütörtökön látott... :) Miszerint egy KISLÁNY lakik odabenn! :)
Amióta beköltözött, lányos érzéseink vannak mindkettőnknek, csak hát annyira furcsa három fiú után, olyan hihetetlen. Ha a doki fiút mond, biztosan csalódtam volna egy kicsit, de aztán tudom, hogy nagyon megszeretgettem volna magamban azt a kisembert... De most lányt mondott és bár számítottam rá (csak nem is mertem beleélni magam), hirtelen szakadt rám a felismerés: LÁNY. ...és az ismeretlenen kicsit beszorongtam, egész éjjel csak forgolódtam és annyi minden jutott eszembe... Aztán sikerült kijutnom a lányság bűvköréből és megérkeztem Hozzá (akinek már természetesen neve is van, csak még nem mondom, mert megvárjuk a pénteki UH-t az előterjesztéssel... :)... és rájöttem, hogy azon kívül, hogy lány, Ő is a miénk és pont olyan mint a fiúk, csak épp lány, sőt, most épp ott tartok végre, hogy annak ellenére, hogy bár nem látom még magam lányos anyukaként, tudom, hogy semmire sem vágytam jobban, mint egy lányra! :) A mi kislányunk.
Még pár nap és máris itt a félidő. Pocakfotót illene már föltennem, mert hát van miről, hatalmas méretű ugyanis... :) Ő pedig odabenn igen csendes, olyan édes kis alkalmazkodó finomlélek, de érzem azt is, hogy erős is, csak nem szokta kimutatni a foga fehérjét. :) Várjuk nagyon a pénteki UH-t, szeretem látni ezt a változást a méretekben, amikor már nem is fér ki egy képernyőre... :) Döbbenet...

Csodás nap

2014. április 25. mint "csodanap" vonul be családunk történetébe, ugyanis két gyermekünk két mifelénk csodaszámba menő dolgot vitt véghez.
Lehel ugyanis életében először átaludta a péntekre virradó éjszakát (11-kor ugyan felébredt, de utána csak reggel 7-kor), Leó pedig az óvodában (!) megette a paradicsomlevest (!).
Apró dolgoknak tűnnek ezek, ám nekünk, nekik óriásiak. :)

Reggel 8.30

Egy átlagos szombat reggel, egy órával ébredés után már így néz ki a nappali...

Megépült az "otthonuk" tolóajtóstul, kéményestül, hálószobástól... A két nyuszi pedig odabenn piheni ki az építkezés fáradalmait... :)

Ketten

Mostanában sokat foglalkoztat a gondolat, hogyan lesz a párból hármas, ha Pöttömke eléri a "játszó" kort... :)
Mert már most is számon tartják, legalábbis ami Leót illeti. (Aki bár a szíve mélyén fiút szeretne, de lány esetére is megvan a maga alternatívája: Mama, ha Pöttömke mégis lány, akkor tudunk majd igazi várat építeni, mert akkor már lesz egy királylány a várban... Majd a kiságyát beépítem, hogy benne legyen, amíg kicsi...")
Ketten egyébként olyan szépen tudnak játszani, hogy csak úgy mosolyog a szívem... (Persze, hogy vannak kivételek és csatározások is, de most a békés percekről beszélek, ugyebár...:) Leó ráadásul kezdi felvenni a védelmező bátyó szerepét... A múltkor a játszótéren Lehel sírva fakadt, mert egy kisfiú nem engedte felülni a hintapacira, vagy legalábbis nem úgy, ahogyan ő akarta. Leó, ahogy meghallotta hőn szeretett öcsikéje sipítását, mérgesen elindult a homokozóból felénk és vészjósló hangon összeráncolt szemöldökkel kérdezte: "Ki tette ezt Lehellel, hogy sír?!" Alig bírtam lecsendesíteni... :))) Ma pedig egy ovistársa fellökte Lehelt, aki mivel nagyon fáradt volt már sírva fakadt... Leó jött és közölte a kisfiúval, "Ha verekedni akarsz, velem kezdd, majd én leütöm a fejedet!"
Hát így állunk. :) (A kép valamelyik este készült, megágyaztak a konyhában, Leó betakargatta Lehelt, aki játékból készségesen el is aludt testvére buzdítására... :)))