Piros

Állatkerti élményeinkről beszélgettünk, Leót rabul ejtették a kígyók. Meséltem neki a hüllőkről, szóba került, hogy "hidegvérűek", meg, hogy a mi testünk milyen meleg, mire Leó így szól: "Hát persze Mama, mert a mi vérünk piros, azért meleg."
Na igen, mint a vízcsapnál... :)))

Kettő kinn, egy benn... :)

Az első nem hivatalos pocakfotónk. :)
Hiába a bő felső, már látszik a gömbölyödő pocak. :)) Azért az kicsit váratlanul ért, mikor két hete a metrón egy fiatal hölgy fölpattant, ellentmondást nem tűrő hangon közölte, üljek le... Annyira meglepődtem, hogy megköszönni is elfelejtettem... Aztán azon gondolkodtam, honnan is... jelvényt nem hordok, kabát volt rajtam... Aztán rájöttem, hogy a kapaszkodásnál kikandikálhatott a kismamanadrágom és a gyakorlott szemek kiszúrták... :)

Hazafelé...

az oviból, Lehel nem hajlandó megfogni a kezem. Ez kissé viccessé és talán veszélyessé is teszi a közlekedésünket, mert az ovi környékén nincsenek járdák (miért is lennének pont ott) és a zsúfolt lakótelepen az utak is szűkösek, a legtöbb helyen egyszerre csak egy autó fér el. Hárman három felé megyünk, próbálom szemmel tartani mindkettőt és ha autó jön, egyiket szóval, másikat fizikailag koordinálni. Szerencsére Leó legtöbbször megfogja Lehel kezét, aki ebben az esetben nem tiltakozik, inkább büszkén vonul... Így legalább már csak egy kupacra kell figyelnem... :) Annyira jó ez a testvérség, ebben a nagy önállósodási küzdelemben egy mentsvár Lehelnek is meg nekem is. Este, mikor persze egyedül veszi fel a pizsamáját és a nadrággal boldogul is, de a felső még nem megy, így dühében keservesen sír, majd mikor segíteni akarok kétségbeesetten kiabál, ám ha Leó segít, kacagva tűri... :) Köszi Leó! :)))

A fejét fogja... :)

Pöttömkénket kedden alaposan szemügyre vették a kombinált teszt alkalmából. Most csináltunk először ilyesmit a hajlott koromra való tekintettel, ezeddig megelégedtünk a kórházi futószalagos tarkóredő 60%-os "biztonságával". Emberi számítás szerint Pöttömke nagy valószínűséggel egészséges. Olyan jó volt gyönyörködni benne! Nagyon sokat mozgott, kétszer ásított/vagy kiabált, mindenesetre jó nagyra tátotta a száját... :) és egyszer megfogta a buksiját is... :))) Talán kicsit elege volt már a macerából. Kisfiú vagy kislány, nem lehetett látni, a doktornő mégis mondott valamit, amiről mondta, hogy ne híreszteljük, így nem is teszem... :) Néhány hét múlva úgyis kiderül. De legkésőbb fél év múlva már biztosat tudunk... Nyugalom! :)
A pontos szülési dátum is előrébb csúszott egy-két nappal, bár ahogy Siklóst ismerem, ez nem nagyon fogja érdekelni. Mindenesetre én örülök, hátha mégis egy-két nappal hamarabb megérkezik és akkor nála szülhetek. Mára pedig minden számítás szerint is megkezdtük a második trimesztert, sehol a kellemetlen tünetek (kivéve ha a vakmerő és felelőtlen kismama éjjel kettőkor akar fogat mosni... :))), a fészekrakási láz jegyében kitakarítottam tegnap a mikrót, ma jön az előszoba... csak lassacskán, hosszú még az idő... :) Szóval jól vagyunk, már mindenki alszik is, nyílik az orgona, fura, hogy nem szülök hamarosan... :)

A legcukibb...

gyermekünk jelenleg Lehel... :) Mert bár lázas volt, hang nélkül (na jó egy kis kacagást megbocsátunk, mikor Apa a rénszarvas fülével csiklandozta a pocakját...) végigülte a több mint két órásra nyúlt vizsgálatomat (Pöttömkével kombinált tesz, erről hamarosan). A hatalmas képernyőt nézegette, Lacival megbeszélték, hogy ott a baba, majd mutogatta, hogy "baba", majd este, mikor megkérdeztük, hol a baba, a saját pocakjára mutatott.... :)))
Az elmúlt napok nem voltak viccesek, romokban hevertem a fáradtságtól. Ugyanis Lehel összeszedett valamit, aminek olyan nagyon más tünete nincs, mint hogy 40 fok feletti láza volt, enyhén piros torok és fül. De már vagy egy hete szinte semmi pisi nincs a pelusaiban, valószínűleg megváltozhatott a tej íze, mert nem nagyon szívja, mégis szopizik ezerkétszázharminchatszor/délelőtt, inni meg nem akar. Most, hogy lázas volt, ez egészen vészes lett, mert folyton a cicimen lógott szegénykém mindhiába. Ráadásul egyik reggel úgy láttam, mintha fájt volna neki a pisilés, ezért a doktornő megkért vegyek tőle vizeletmintát, erre a célra adott három spéci felragasztható nejlont... Mondanom sem kell, éjszakára, alvásba pelusba nem lehet rátenni, mert kifolyik, napközben Lehel 1db-ot pisilt, ezt elszalasztottam és a szőnyegre ment, bár kifőzött üveggel guggoltam-ültem mellette egész nap, délután pedig a kádban pancsoltak (Lehel olyan cukin állt végig) 2 órát, én meg lesben görnyedve, kezemben az üveggel, szigorúan a fütyiére fókuszálva vártam és vártam és vártam... de nem történt semmi. Azaz igen, bekattantam, egyre több víz lett kinn, mint benn a kádban és teljesen elgémberedtek a tagjaim... Ezután jött a szárazonfigyelés a nejlonnal, ez nekem kényelmesebb volt, csak azt kellett elérnem, hogy szegényem ne sírjon és eltereljem a figyelmét... Közben itattam folyamatosan, mindhiába... Este fél 11 kor került le róla a cucc üresen. Mindezek másnap megismétlődtek, csak a délelőtti egyetlen pisit szúrtam el, mert épp a fodrászomat próbáltam hívni,. hogy nem megyek... Estére teljesen megőrültem. egész nap szinte semmi mást nem csináltam, csak őrködtem a fütyije felett mindhiába... mára feladtam, mostanra nincs láza, így gyógyultnak nyilvánítom. :)
Ez a mosoly pedig... egészen új erőre kapok... Hmmm. :)

A Leó-féle emlékezeti modell

Valahogy szóba került az ovis évzáró, megkérdeztem, emlékszik-e még a tavalyira... Bőszen bólogatott (amin meglepődtem). Aztán megkérdeztem, emlékszik-e még a tavalyi nagyokra? Rázza a fejét (ezen nem lepődtem meg:). Aztán név szerint elkezdtem sorolni őket, akikre én emlékeztem...
Emlékszel Zsigára? Ákosra? Ő boldogan bólogat, majd kifejti:
"Tudod mama, ahogy kimondtad a nevét, a Kiskatonák (akik már aludtak, mert mi is épp azt próbáltuk) fölkeltek az ágyukból, itt vannak az ágyaik (mutatja a két lábát) és fölszaladtak a pocakomba, ahol körbe sok-sok polc van és a polcok tele vannak fiókokkal. Kihúztak egy fiókot és elővették belőle Zsiga képét, és most már tudom, kiről beszélsz."
Én döbbenten néztem rá, kérdeztem és Ő tovább mesélt:
"Igen, ezekben a fiókokban vannak képek is, meg írások is, amik velem megtörténtek, minden ott van (megbeszéltük, hogy ezeket úgy hívják, hogy emlékek... csak hogy én is mondjak valami okosat...:). Meg vannak íróasztalok is, meg ceruzák, tollak, ecsetek...
Tudod mama, (és itt igen jelentőségteljesen néz és hozzá felemeli a mutató ujját)eddigi életemben most telt meg az első fiók... és ezer fiók van..." (aztán erről még folyt a diskurzus, hogy hány fiók is van pontosan.... este már kétezer volt...:)
Szerintem ez döbbenet. Kis finomítással mintha valamelyik ált-lélektanos tankönyvben olvastam volna az emlékek tárolásáról és előhívásáról szóló fejezetet... és Ő még nyilván nem olvasta... :))) Annyira szuper, mikor a gyerekek a saját testükről gondolkodnak és ezt meg is osztják velünk... :)))

Pöttömkénk...

Múlt héten végre az eddig szabadságon lévő szülészorvosom is látott minket, így megindult a vizsgálati lavina, a szokásos első trimeszteri köröket kell lefutnom az elkövetkező egy hétben. (Jajdenemakaródzik...:)
Az első uh mérése alapján október 4. a terminus napja, aminél reméljük egy kicsit hamarabb megszületik Pöttömkénk, mert Siklós doki aznap utazik... :( Bár nem vagyok hamarabb szülő típus, de talán most másképp lesz..
A biztonság kedvéért csinált egy ultrahangot és hihetetlen volt látni, hogy a két hete még kicsi folt, most emberkeformájú, integető kezű gyönyörűség lett... :)))

Cipő-ügy

Leó reggel utazik az oviba Lacival. Egyszer csak a semmiből megszólal a hátsó ülésen és közli, szorít az óvodai tornacipője.
Majd mint aki megérezte volna közlése súlyát és hanyag mamiját akarná felmenteni így szól:
"Tulajdonképpen jó volna még, ha minden ujjam akkora volna mint a kisujjam..." :)

Akinek a jele a zászló.... :)

23 hónapos

Szegény Lehelnek nem jutott 22 hónapos bejegyzés, de most megpróbálom a lehetetlent és legalább 5 percet eltöltök a gép előtt... :)
Még mindig a mozgás az erőssége, újabban az ugrálást próbálgatja, a trambulinon már megy, sima talajon még inkább vicces látvány, mint ugrás, amit művel, de alakul... :))) A finommotorikája is fejlődik, tegnap miután végigsétáltatta a faállatos formaegyeztető összes szereplőjét, megszólaltatta az állathangokat (ami nála leginkább az aaaaau) (Laci épp megkérdezte, nem kellene-e neki ezt már tudnia kirakni, mire én rezignáltan bólogattam, hogy de, kb fél éve...), na akkor életében először az összeset a helyére is rakta... :)
A beszéd még mindig késik, de értésben szinte már mindent ért, főleg, ha érdekli, amit mondok... :) Bár mesélni még mindig nem tudok neki, mint anno Leónak, így a terelés eme válfaja eddig nem szerepelhet a repertoárban. Miket mond... Hol van? (Hunvan? :), Apa, Mama, Le (Leó, bár rá is az Apa hangzik el legtöbbször...) Baba, Labda, Hinta, (talán ez a legszebb és legérthetőbb az apa után) Lámpa, Cic, Alma, Sssss (a vasalásra és a csúszdára is) és nagyjából ennyi. Ja, brümmbrümm az autó és brumm a maci... Aaaaaau pedig a kutya. És szintén a napokban a Jó helyett egy hanyag Ja... Lehel, adhatok puszit? Mire rám emeli csodás szemeit, elgondolkodik, majd engedelmes mosollyal a száján kegyesen odatartja a bal orcáját és azt mondja: ja.
Járunk Kornélhoz Biatorbágyra csoportra a beszédfejlődése segítése miatt, illetve Kornélhoz Budaörse úszni (a mellkasa miatt), így egy héten kétszer utazunk, ami azért nagy szívás, mert az egyik reggel 9-kor kezdődik, a reggeli csúcsban másfél óra oda, egy vissza, a másik pedig este 18.50-kor, így a délutáni csúcsot is megcsináljuk. Elég életszerűtlen ez az egész, nem tudom meddig bírjuk még, főleg Lehel, mert kérdés a fejemben, hogy ha a gyerektől elveszek napi majd három órát, amikor a szép időben játszhatna kint és ehelyett ül az autóban, vajon ér-e az a fél óra csoport annyit, hogy a mérleg nyelve pozitívba billenjen? Próbálom szétválasztani az én ellenérzésemet (mert iszonyúan lefárasztanak ezek a programok az utazás miatt) és tényleg csak Lehel érdekeit nézni... Hjaj.
Szintén "melyik ujjamat harapjam" témakör ez a fránya tejfehérje allergia... ami ugyebár van. Szegényem, mivel mióta terhes vagyok eszem újra mindent, tiszta ekcéma. és sajog a szívem, ha ránézek. Az okosok persze rögtön az elválasztást mondják, és jönnek az olyan kérdésekkel, hogy sokat szopik-e még, illetve van-e még mennyiségi tejem... Én meg érzem, nincs miről beszélnünk... Mert bár mindkét kérdésre igen a válaszom, de szerintem nyilván nem ez a kérdés. Szerintem az a kérdés, vajon nem ártana-e többet Lehelnek, ha most elvenném tőle a cicit, mint az az egészségügyi kockázat, amit a tejfehérje okoz... Szerintem egy-két hónapról van szó... Anyai szívem így tartja helyesnek, azzal együtt, hogy fizikailag ártok neki közben... Lehet dobálni a köveket... :( A dokim egyébként annyira jó fej volt, nem merte azt mondani a szemembe, hogy válasszam el. Megbeszéltem vele, hogy keresek egy dietetikust és csináltatok magamnak egy tejfehérjementes kismamaétrendet. :) Áldását adta. Tud valaki jó szakembert ajánlani???
Egyébként pedig ez a 23 hónapos tündérfiú olyan nagyfiú már... Önálló, egyedül eszik, öltözik (egy nyári szettel már simán boldogulna egyedül is), néha Leóval játékból egymást öltöztetik... :) Egyedül önti a tejet (na ennek nem mindig örülök) és egyedül is törli föl... :) Üvegpohárból iszik, fogat mos (én még nem mosom neki) és ma pl. megsértődött, mikor az oviból kifelé jövet meg akartam fogni a kezét... (ami érdekes, mert befelé menet cipeltette magát... hát ilyenek ezek a majdnem kétévesek...:) Van, hogy nagyon elkeseredik, akkor úgy sír, hogy nem engedi, hogy hozzányúljak, ilyenkor leteszem a hátára, megsimogatom (mire rugdos dühösen:) és arrébb megyek. 5-10 másodpercen belül jön és ül az ölembe... Szegénykém... Tényleg nem könnyű ez a kétévesség, de Ő tényleg egy remek 23 hónapos... Mi legalábbis nagyon szeretjük. :)