Eljött a várva várt Nyárünnep is, először voltunk Főszereplői Lehel révén ennek a megható ünnepségnek. Bár én már tavaly is sírtam rajta... :) Annyira szeretem a waldorf létünkben, hogy az ünnepek igazi, meghitt, bensőséges, valódi kis kincsek, amiket magunkkal hozhatunk haza is. Örülök, hogy Lehel három évet tölthetett ebben az óvodában, bár némasági fogadalommal kezdte, mostanra mindenki a cimborája, sőt igaz barátokra talált.
A képen az utóbbi hetek, talán hónapok munkája látható, a gyerekek saját maguk készítette manóház, benne a körmöcskével készült szőnyeg, saját kezűleg varrott manócskák, bútorok, illetve a kosárba ollótok, ollóval és cérnabefűzővel, kis tarisznya, szőttek tűpárnát, csiszoltak kövecskét, aminek tokot nemezeltek. A kék dossziéban az összes rajzuk és festményük, előtte az ovis kisbögréjük és fakanaluk, amivel ettek-ittak az oviban. A kis tarisznyájukban egy kis cipó, pont mint amit minden csütörtökön ők is sütöttek, egy üveggolyó és egy aranyszalaggal átkötött kék papíron pedig a minden nap elköszönéskor elhangzó mondás:
"Fejemtől a lábamig Isten képe vagyok,
szívemtől a kezemig érzem leheletét,
ha szóra nyitom ajkam az ő akaratát követem.
Ha megpillantom anyámban, apámban,
minden kedves emberben, állatban és virágban,
fában és kőben nem félek semmitől,
szeretet él bennem és szeretet vesz körül."
Itt pedig az Alkotó bohóckodik :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése