Véget ért egy hosszú, négy éves periódusa az életünknek. Nevezetesen a Leó óvodás évei. Ha újra kezdhetnénk, máshogy csinálnánk, (más ovit választanánk, de legalább Lehelt nem engedtük volna még), persze utólag kár sopánkodni. Az óvónénikért mindenesetre hálásak lehetünk. Letudtuk az évzárót is, Leó hősiesen helyt állt, illetve forgott a kör közepén, a megbeszélt koreográfiának megfelelően, míg a kedvenc dalát énekelték, utána összekapaszkodott a tekintetünk, harapdálta a szája szélét egy kicsit, de kibírta... :) Az első év volt, hogy a ballagás után még szeretett volna oviba menni, amíg a barátai is mentek, így ráhúzott még két hetet. ...és úgy tűnik nem csak nekem volt hiányérzetem, ami a búcsúzást illeti, mert mikor javasoltam, hogy készítsünk valami búcsúajándékot a legkedvesebb cimboráinak, lelkesen hozta az eddig féltve őrzött vulkánkövecskéit és majdnem az összeset szétosztogatta. Csináltunk névre(azaz jelre)szóló kis kincseket belőle (hihetetlen, de Leó, aki tudtommal a társai nevét alig képes megjegyezni, rögtön vágta a kiválasztott 12 gyerek jelét és Ő maga rajzolta rá a papírra, majd Ő választott személyre szólóan anyagot is a csomagoláshoz :)). Az utolsó ovis napjának reggelén bementem vele és az udvaron megkereste egyenként az érintetteket, hogy odaadja nekik a kis kincset.
Kicsit én is elérzékenyültem, hogy utoljára megyek ma érte, bár a két kicsivel a nagyért menés ebéd utáni mindennapi köre cseppet sem fog hiányozni... :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése