Minden reggel örömmel megy. Azt hiszem, ha csak ennyit mondok, már elég. :) A minap gondolkodtam el a kocsiban iskolába menet azon, hogy mekkora szerencsénk van ezzel az iskolával... hogy nincsen semmi frusztráció, semmi kierőszakolt teljesítmény. Igaziból, olyannyira nincs köze az én iskolás emlékeimhez, hogy ha nem tudnám, hogy Leó iskolába jár, eszembe nem jutna, azt gondolnám óvodás. :) Persze közben pedig "észrevétlen" rengeteget tanulnak, vagy inkább mondjuk úgy, tapasztalanak, csinálnak, kipróbálnak.
Ami miatt kicsit aggódom, az megint csak a szociális dolgok. Leó ugyanis belekerült a "kemény magba", azaz a négy csibész közül Ő az egyik. Van két fiú, akik rendszerint a rendbontás értelmi szerzői, és van kettő, akik csapódnak hozzájuk, na az egyik a migyerekünk. Mivel Leónak a gyengéje a kapcsolatteremtés, ezért nyílván a könnyebb utat választja a kapcsolódásra, adva van egy csibészség, ki mer csatlakozni, hát Ő. ... és így benne van rögtön a játékban. Szerencséjére a tanítónénije pontosan látja ezt, Ő maga mondta, hogy Leó magától soha nem kezdeményezi a hülyeséget, csak szerencsétlenségére sokszor benne marad... Remélem a következő esedékes ültetésnél (minden hónapban új ülésrend van) kap maga mellé valakit, aki a barátkozásban új távlatokat nyit majd... :)
A szülői esten Laci ilyen gyönyörűségeket csodálhatott meg, mert ott belekukkanthatnak a szülők a gyerekek füzeteibe... :)
Amiben máris fejlődött, hogy talán kevésbé szégyenlős. Eddig ugyanis itthon, családi körben sem állt volna ki "szerepelni", azaz fennhangon előadni valamit, Mióta iskolába jár, néhány hetente Lehellel színházasdit játszanak, megépítik a színpadot, függönnyel, háttérrel, nézőtérrel, világítással, és előadnak valamit, ami általában egy mese, ahol Leó a narrátor, Lehel pedig csinálja, mait Leó mond. Legutóbb Lehel volt egy sárkány, Leó meg a sárkányt végül legyőző lovag. :) Mindenesetre komlpett mesét mond el a kis színpadon és ennek nagyon örülök.
