Szülinapos

Nem volt kérdéses számomra, mit kapjon Leó az ötödik szülinapjára. Több hónapja lelkesen rajzolja és építi a szebbnél-szebb várakat, így egy Lego várra esett a választás. Ő nem tudta, hogy létezik ilyen, így eddig nem ácsingózott utána, de a múlt héten kezébe került egy Lego katalógus és persze megtalálta benne A várat. :) Nézte-nézte álmélkodva, majd szerénykén kifejtette, milyen jó lenne neki egy ilyen (annyira szeretem, hogy olyan visszafogott az ajándékkéréssel...) Én, hogy tereljem a gyanút, (mert hajlamos kitalálni mindig mit is fog kapni) csak annyit mondtam, hogy ez egy nagyon nagy ajándék, de ha nagyon vágyik rá, hát lehet, hogy majd az angyalok hoznak...
Tegnap este alvás előtt izgatottan mondta:
"Mama, menjünk el egy játékboltba és nézzük meg, milyen a doboza annak a Lego várnak. Nem kell megvenni, csak nézzük meg, ha kicsi dobozban van, jó lesz a 6. szülinapomra, ha nagy dobozban van, akkor karácsonyra."
Öt éve ilyenkor pedig már jócskán kifelé igyekezett, mire ebéd után hazahozom az oviból, addigra pedig már a karjaimban tartottam... :)
Most pedig már megettük a "reggelitortát", Leó az oviban, ahol majd szintén tortázik egyet ebéd után, én addig itthon sütök még egy tortát a délutáni köszöntéshez... :) Amiből valószínűleg vacsorára is marad még... :))) Szeretem a szülinapokat! :) még jobban a Szülinaposainkat! :)

Tenyeremben...

Eddigi terhességeim legszebb pillanatai közé tartoznak, amikor hajnalban kibotorkálok pisilni és félálomban önkéntelenül is megtapogatom a pocakomat és egy összegömbölyödött kicsi kincset tapintok egészen fent szinte a gyomrom helyén... (gondolom felkucorodnak minél magasabbra, a szívemhez...) :) Eddig ezt csak nagypocakkal éreztem, de tegnap éjjel, mikor az altatásból magamhoz tértem, a hátamon feküdtem, a kezem a hasamon volt és a tenyeremben egy tenyérnyi kis dudor gömbölyödött... :))) Még soha nem fogtam ilyen picike babát! Hihetetlen volt! :) Még mozogni sem éreztem eddig, bár már csak néhány nap lehet hátra a "nagy találkozásig". Csak azt sajnálom, hogy félálomban voltam így nem is tapogattam ki "részletesen", csak mosolyogtam magamban, meg simogattam és aludtunk tovább. :)

Lehel 2 éves

Döncike... olyan, mint a pocakomban volt. Finom, erős, önálló, makacs. Emlékszem, mikor beszélgetni próbáltam vele, és kértem mozduljon, soha nem tette. Azaz nem tette azonnal. Ha most kérem, tegye ezt vagy azt, soha nem teszi. Azaz nem teszi azonnal. De 5-10 perc múlva hozza, mutatja, csinálja. Néha meg is lepődöm, mert én addigra már elfelejtem a dolgot. :) Emlékszem, mikor két éve 11-én éjjel könyörögtem neki, induljon el kifelé, de ha nem, hát akkor legalább működjön együtt, mert elindítják reggel. Arra is emlékszem, megígértem neki, hogy itt kinn nem fogom sürgetni semmiben, megvárom, bevárom... Azóta is próbára tesz. :) Először nem nyúlt semmiért, aztán most nem beszél (de olyannyira nem, hogy az én nevemet sem hajlandó kiejteni, pedig tudja mondani hogy mama, vagy nem mutatja meg apa fülét, csak néz nagy szemekkel, ha "szerepeltetni" akarjuk, pedig már vagy fél éve tudja a testrészeket is.) Néha megrémít, pedig valahol ebben áll az Ő lényege. Egyébként pedig békés, tündöklően jókedvű, energikus (mostanában kocogva közlekedik a lakásban:), kreatív, hatalmas akarattal, ami mostanában ha határba ütközik, annak tízperces sikítva sírás-dühöngés az eredménye, amiben persze nem fogadja el a vigasztalást, csak maradjak elérhető közelségben és ha már "csak" sír, vegyem föl...
Szeretem a ragyogó jókedvű szemeit, ahogy minden tevékenység közben hangosan énekel (természetesen felismerhető a dallam), az erejét, azt hogy imádja Leót, hogy a játékban abszolút kompromisszumkész, a puha kis testét, a tejillatát...
Adatok: cicizik, néha mint az újszülöttek, néha csak mint a 8 hónaposak, eszik, főleg husit, tejallergiájáról friss hírünk nincs, ruhában 14 kilót mért a védőnő és 92cm-t, foga 16, cipőmérete passz, majd megmérem, de gyanús hogy fél éve nem nőtt a lába, mert az őszi cipője tökéletes rá. :) Olcsó gyerek... :))
...és a tortás képek:

Leó és a Vulkán

Apa-Fia kalandozás INDUL! :)

Tegnap kezdetét vette a Nagy utazás, Apa és Fia elrepültek a Vezuvhoz. Leó már több mint egy éve vulkán-lázban ég, így "adta magát", az első közös utazós bandázásuk helyszíne. :) Több képpel és részletesebb élménybeszámolóval remélem Laci jelentkezik hamarosan, most csak annyit, hogy Apa és Fia jól vannak, ma délelőtt bele is tekintettek a füstölgő kráterba, Leónak fáradtsági szintjétől függően hiányzom, de remekül vannak ezidáig...

Simogató... :)

Egy átlagos szombat reggel...

...miután beindította a mosást, megpihen egy kicsit... :)

Piros

Állatkerti élményeinkről beszélgettünk, Leót rabul ejtették a kígyók. Meséltem neki a hüllőkről, szóba került, hogy "hidegvérűek", meg, hogy a mi testünk milyen meleg, mire Leó így szól: "Hát persze Mama, mert a mi vérünk piros, azért meleg."
Na igen, mint a vízcsapnál... :)))

Kettő kinn, egy benn... :)

Az első nem hivatalos pocakfotónk. :)
Hiába a bő felső, már látszik a gömbölyödő pocak. :)) Azért az kicsit váratlanul ért, mikor két hete a metrón egy fiatal hölgy fölpattant, ellentmondást nem tűrő hangon közölte, üljek le... Annyira meglepődtem, hogy megköszönni is elfelejtettem... Aztán azon gondolkodtam, honnan is... jelvényt nem hordok, kabát volt rajtam... Aztán rájöttem, hogy a kapaszkodásnál kikandikálhatott a kismamanadrágom és a gyakorlott szemek kiszúrták... :)

Hazafelé...

az oviból, Lehel nem hajlandó megfogni a kezem. Ez kissé viccessé és talán veszélyessé is teszi a közlekedésünket, mert az ovi környékén nincsenek járdák (miért is lennének pont ott) és a zsúfolt lakótelepen az utak is szűkösek, a legtöbb helyen egyszerre csak egy autó fér el. Hárman három felé megyünk, próbálom szemmel tartani mindkettőt és ha autó jön, egyiket szóval, másikat fizikailag koordinálni. Szerencsére Leó legtöbbször megfogja Lehel kezét, aki ebben az esetben nem tiltakozik, inkább büszkén vonul... Így legalább már csak egy kupacra kell figyelnem... :) Annyira jó ez a testvérség, ebben a nagy önállósodási küzdelemben egy mentsvár Lehelnek is meg nekem is. Este, mikor persze egyedül veszi fel a pizsamáját és a nadrággal boldogul is, de a felső még nem megy, így dühében keservesen sír, majd mikor segíteni akarok kétségbeesetten kiabál, ám ha Leó segít, kacagva tűri... :) Köszi Leó! :)))