Elmúlt a rámtapadós nyűgössége (ahogy a tejdiétát újrakezdtem, szegényem) mintha csak a szél fújta volna el... és ittmaradt helyette egy mosolygós önálló tündérfiú. Túlzásnak hangzik? :) Nem állítom, hogy könnyű vele, mert nehéz... Főleg cipelni. De épp ma cipelés közben suttogtam a fülébe, hogy olyan jó, hogy itt van velünk! és hogy éppen Ő...
Sokat ügyesedett a finommozgása, valamelyik reggel, egyedül hagytam az asztalnál a reggeliével, mire visszanéztem, már kanalazta a fruttapurajat, ami nem a kanalazás miatt nagy szám, hanem hogy egyedül bontotta föl, ami néha még nekem sem könnyű. Beindult a beszélőkéje is végre, bár nem értjük, de nagyon cuki, ahogy komoly ábrázattal hablatyol. Az értésben szerintem még mindig egy kicsit le van maradva korához képest, de egyéb tekintetben (főleg a játékában) olyan értelmes, hogy nem aggódom ezen. Kornélhoz tervezem azért elvinni...
Akarata továbbra is töretlenül szárnyal, s ha nem vagyok épp ott és úgy, ahogyan Őkelme kívánja, olyan mérges tud lenni és olyan hangerővel és igen kifejező testmozgással adja ezt tudtomra, hogy komolyan mondom megijednék, ha legalább egy méterrel magasabb lenne és 50 kilóval több... :) (Enyhén rogyasztott térddel törzsből előrehajol, kezeivel megtámaszkodik a combján és "Ájá! Ájá! Ájá!", minden kiáltás egyre hangosabb és egyre inkább előre dől, így a harmadiknál már 90 fokos szöget zár be a törzse és a lába... :)
...és osztozkodó jótestvér... Leónak mindent megbocsát, mindent önként átenged (kivéve engem, ha épp cicizni akar, mert akkor nem engedi, hogy Leó is odabújjon...)
... és vidám napsugár, aki énekel magában, (felismerhetően énekli a sej-haj denevért!:) folyton jön-megy, játszik, utánoz és mosolyog szégyenlősen... :)
